„A felkelés kirobbanásának igazi gyutacsa a szenvedés és megaláztatás volt” – írta a magyar forradalomról és szabadságharcról Rahman indiai diplomata, aki három évig, 1956-tól 1959-ig szolgált Magyarországon. Majd így folytatta: „A tárgyalások kezdettől fogva pusztán az időhúzást szolgálták, és ezen még a régi kommunisták sem láttak át, egészen addig, amíg már túl késő lett. Ezt aztán azzal tették jóvá, hogy szépen meghaltak – az akasztófán.” Rahman emlékirata különleges dokumentum az 56-os forradalomról, és az azt követő megtorlásról, kikényszerített konszolidációról.
Kevesen ismerik – bevallom, néhány éve nekem is ismeretlenül csengett a neve – a néhány évvel ezelőtt elhunyt Mohamed Ataur Rahman történetét, az indiai diplomata 1956 és az azt követő évek jórészt ismeretlen krónikása volt. Több is annál. Nem véletlenül nyitott személyéről megfigyelési dossziét 1957 júniusában a magyar állambiztonság. Rahman nem éppen a hivatalos, kádári, ellenforradalmi álláspontot közvetítette hazájának, Indiának, így hamar a magyar szervek célkeresztjében találta magát. Ügynökök és külügyminisztériumi munkatársak (például Gergely Miklós vagy az 1956-os ENSZ-felszólalás okán hírhedtté vált Kós Péter) jelentettek róla, őt és feleségét is megfigyelték, később pedig mindenáron haza akarták küldetni. Előbb nejét próbálták belekeverni egy óracsempészési ügybe egy beszervezett műkincskereskedő segítségével, majd magát Rahmant próbálták lejáratni.
A részletesen kidolgozott terv szerint a vele kapcsolatban álló ügynökök segítségével előbb le akarták itatni, ezután ráküldtek volna egy könnyűvérű ügynöknőt, akinek megjelenő „barátja” “felháborodásában” rendezett volna egy rendőrségi botrányhoz vezető jelenetet. Így akarták elérni, hogy India hazarendelje a renitens diplomatát, majd – reményeik szerint – egy Kádár-konform bábuval helyettesítse.
Az akcióra végül nem volt szükség – Rahman 1959-ben távozott Magyarországról, a politikai vezetés és az állambiztonság nagy örömére. Addig viszont megtette a magáét.
Neki tulajdonítják Göncz Árpád “megkímélését”
A napokban a miniszterelnök által is méltatott Rahman visszaemlékezését éppen tíz éve, ’56 ötvenedik évfordulóján adta ki a Hamvas Intézet (itt megrendelhető). Az emlékirat kiadási jogát Bethlenfalvy Géza professzor segítségével szerezte meg az intézet, az ismert orientalista gondozta és szerkesztette a kötetet. Túlzás nélkül unikális műről van szó, nem csupán Rahman különleges nézőpontja miatt (külföldiként, de tagadhatatlan szimpátiával követte végig a történelmi napokat), hanem azért is, mert közel sem száraz, papírízű szövegről van szó. A diplomata érzékletesen, őszintén, de ömlengés és pátosz nélkül írt a magyar szabadságharcról és azt követő néma, elfojtásra, hallgatásra épülő kádári évekről. Ráadásul a saját szerepét sem hangsúlyozta túl – annak ellenére, hogy még az állambiztonsági iratok szerint is neki köszönhető Göncz Árpád halálos ítéletének megváltoztatása! –, visszaemlékezéséből egy élni tudó és szerető, vadászni és inni is kedvelő bohém alak toppan elénk, aki kivételesen jó megfigyelő volt.
Igazolványkép / Forrás: Discovermyindia.eu
Cikkem második részében bemutatom állambiztonsági megfigyelését, most tíz éve megjelent művéből idézek néhány érzékletes, ’56 napjait talán kiegészítő, más fénytörésben megvilágító részletet.
Rákosi és utódia megalázták a magyar nemzetet
Rahman 1956 szeptemberében érkezett ügyvivőként Magyarországra, és tökéletesen megértette, hogy mi vezetett a hetekkel később kirobbant forradalomhoz: „Rákosi, az első számú pártvezér és kormányzó nekilátott és úgy működött, mint a mészáros a vágóhídon – írta az embertelen kommunista rendszerről. – A megszálló csapatok támogatták: levadásztak mindenkit és mindent a horthystáktól kezdve a karórákig.
A magyar népet sújtó szenvedés felmérhetetlen volt és gyakorlatilag minden családot érintett. Ehhez csupán az a fájdalom volt mérhető, amit a fenyegetéssel és példákkal kikényszerített és a külvilágnak szóló öröm és ünneplés megnyilvánulása okozott, amikor hálát mímelve kellett üdvözölni a birodalom lelátogató nagyvezíreit. A felkelés kirobbanásának igazi gyutacsa a szenvedés és megaláztatás volt.”
Sokatmondó tekintetek, íme, egy kommunista ünnep /Fotó: Fortepan.hu
A kommunizmus “kijavíthatóságáról”, és a „horthysta ellenforradalom” hazugságáról is meg volt a véleménye: „Politikailag Nagy Imre apránként tett engedményeket, amelyek elfogadhatatlanná váltak, mire megadta őket, és tovább késlekedtek, mert várt a szovjet tanácsra. A forradalom sikere lehetetlenné tette a komromisszumot: világos lett, hogy a kommunizmus napjai Magyarországon meg vannak számlálva, nem létezhetett a biztonsági erők és a hadsereg támogatása nélkül… Később a propaganda arról beszélt, hogyan zúdultak Magyarországra a horthysta tisztek és fegyverek. Korlátozott megfigyeléseink szerint éppen az ellenkezője történt.”
Örömmámor a forradalom sikere után
Rahman így írt a forradalom sikere után napokról, amikor még úgy tűnt, sikerülhet megnyerni a harcot: „Tucatnyi felrobbantott katonai jármű hevert szerteszét, ugyanerre a sorsra jutott két-három tank és páncélozott gépkocsi, és Buda meg Pest főútvonalain csaknem minden épületen nyomot hagytak a lövések, és lyukakat vágtak a gránátok. Az emberek mégis általános örömmámorban úszva járkáltak az utcákat.”
“Generálozva” / Fotó: Fortepan.hu
A rendszerváltás előtt természetesen nem sokat lehetett tudni a KGB-vezér Szerov szerepéről és a forradalom mögötti sakkjátszmáról, és erről sajnos – az ideológiai törésvonalak mentén – máig megoszlanak a vélemények. Rahman találóan fogalmazta meg, hogyan verte át a szovjet diktatúra még magyarországi cinkosait is, a diplomata szerint Szerovék terve jól működött. „Az akkor elkezdett szovjet-magyar tárgyalások történetének megírása még várat magára – fogalmazott. – Ez bizonyára az oroszok mesteri előadása volt, sok tekintetben vetélkedett Iphigeneiával. Szerov, a karmester, egyaránt rászolgált a későbbi előléptetésre és leváltásra.
A tárgyalások kezdettől fogva pusztán az időhúzást szolgálták, és ezen még a régi kommunisták sem láttak át, egészen addig, amíg már túl késő lett. Ezt aztán azzal tették jóvá, hogy szépen meghaltak – az akasztófán.”
Szerov / Fotó: So-l.ru
A napokban éppen Mensáros László színészlegendánk (és 56-os hősünk) visszaemlékezésében olvastam arról, hogyan verték át a forradalmi bizottságokat vidéken (is) a helyi kommunisták a szovjetek végleges kivonulásával kapcsolatban. Rahman ugyanerről a Szerovhoz köthető „trükkről” írt:
„November 1-jéig az orosz csapatokat kivonták Budapestről. Tovább folytak a katonai tárgyalások az ország egész területéről történő teljes kiürítésről. 3-án azt állították, hogy már csak az ünnepélyes aláírás van hátra. És Szerov a tósztok közepette letartóztatta az egész magyar delegációt… Vasárnap hajnalban… a távolból állandó ágyudörgés hallatszott és lassan növekedett az ereje. Alig egy óra múlva már a városban dübörgött. A rádióállomás volt az egyik első célpont, hallgattuk a szabad rádió utolsó bemondóját, egy nőt, aki sürgető, kihívó hangon ismételgette, hogy Magyarországról távozik a szabadság, „távozik, távozik…”, aztán az adás megszakadt.”
Angol nyelvű indiai dokumentum. A cím fontos (Revolution – azaz Forradalom) / Fotó: Discovermyindia.eu
Bár az országban még napokig harcoltak a bátor, önfeláldozó szabadcsapatok, az ellenállás reménytelen volt. A szovjet hadsereget nem lehetett megállítani. Különösen érdekes az a rész, amit Rahman egy orosz tisztről írt. Az indiai követ nem tudta meggyőzni beszélgetőpartnerét arról, hogy nem fasiszta ellenforradalmat vertek le, a fiatal katona végig a munkások megvédéséről beszélt – ő is elhitte (miért ne hitte volna) a szovjet/magyar propagandát.
„A fiatalos tiszt, aki nyilván szerzett a legutóbbi háborúban tapasztalatokat, hiszen bizonyította nyugodt és magabiztos tartása, azt mondta, hogy ez nem volt háború, mert az más lett volna. Az orosz csapatok szinte mindenkinél jobban tudják, mi a háború. Nem, ez csupán erődemonstráció volt, hogy zajjal és fenyegetéssel megfélemlítsék a félrevezetetteket. Talán kárt tettek az épületekben, de ez nem volt akkora, amint gondolom. A veszteség csekély. Az embereket néhányan félrevezették, még a megbízható munkásokat is. Most az ő érdekükben áll, hogy a jövőben megvédelmezzék őket a reakciótól.”
Rahman a szovjet tiszt magyarázkodására azt válaszolta: „Láttam Csepel körül tankokat, amikor arra jártam. Csak nem gondolja,hogy a munkásokat védik néhány burzsoá orvlövésszel szemben?”, amire a szovjet tiszt kicsit kényelmetlenül érezte magát: „Utalásom a munkásokra a tiszt elevenébe hasított… elkomolyodott és kért, hogy higgyek neki.
Majd elővett a zsebéből egy kicsi, talán zöld színű könyvecskét, és azt mondta,hogy kész megesküdni a párttagsági könyvére, hogy amit mondott, az helyes… és a teljes igazság!”
Rahman és családja / Forrás: Discovermyindia.eu
Rahman szerepe a megtorlás évei alatt vált igazán fontossá. A történészek szerint több ítélet enyhítéséből kivette a részét, és felnyitotta – vagy legalábbis megpróbálta – az indiai kormány szemét a rákosistából éppen kádárivá átlényegülő „demokratikus” Magyarországgal kapcsolatban. Az indiai diplomata visszaemlékezésének egyébként csak első része foglalkozik a forradalommal, a további fejezetekből sok minden kiderül a kádári hétköznapokról, diplomáciai beszélgetésekről vagy éppen ivászatokkal egybekötött vadászatokról. A következő cikkemben állambiztonsági megfigyelésével, az ellene folytatott akciókkal folytatom.
A fotókat a Fortepanról és a Discovermyindia.eu honlapról kölcsönöztem.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS