A liberális világrend komoly válságban van. Ezt a válságot ugyan nem a Trump adminisztráció idézte elő, mégis nagy szerepe lehet a folyamat eszkalálódásában. Donald Trump regnálása óta többször is megnevezte politikájának elméleti alapját, amit „elvek vezérelte realizmusnak” (principled realism) hív. Érdemes megvizsgálni a közelmúlt geopolitikai eseményeinek tükrében, hogy ez a sajátos realizmus hogyan is működik a gyakorlatban.
Donald Trump hivatalba lépése óta egy levegőben lógó, megválaszolatlan kérdés tartja izgalomban a világ közvéleményét. Ez a kérdés nem más, mint hogy az Amerikai Egyesült Államok negyvenötödik elnöke egy elszabadult hajóágyú, vagy egy korszakos zseni. Az érvek és ellenérvek tobzódása a közelmúltban valósággal csúcsra járatódott, amikor is Trump több nagy nyugati szövetségesét meglátogatta az európai kontinensen.
Sokak idegrendszerét felborzolta többek között Trump elnök Jens Stoltenberg NATO-főtitkárral folytatott megbeszélése. A találkozón Trump rávilágított a kettős játékra, mely szerint Németországa a globális nyugati kánon lelkes tagjaként az egyik legnagyobb kritikusa az orosz politikának, ugyanakkor a háttérben a németek Oroszország legkomolyabb üzleti partnerei. Sőt, az orosz gáz révén elég erősen függnek is Moszkvától. A sarkos véleményt követően a sértettek magyarázkodásaira sem kellett sokáig várni. Azonban az Európai Tanács és Angela Merkel „magyarázatai” valójában inkább csak az alapkijelentés általuk történő, úgynevezett helyes értelmezéséről szóltak, tartalmi szinten nem tudták cáfolni az elhangzottakat.
Nem is nagyon tehettek mást. Egyik fél sem volt abban az alkupozícióban, hogy nyíltan ellentmondjon a szabad világ első számú vezetőjének. Stoltenberg és Merkel tehát tették, amit tenniük kellett, azt, amiben az évek során már igen nagy rutinra tettek szert. Eltáncoltak a vádak elől, és arcukkal Trump felé mosolyogva, kezeikkel azonban zsebükben lévő pénztárcáikat szorongatva fohászkodtak, hogy ebből a politikai paradoxonból valahogyan kikerülhessenek, lehetőleg sérülés nélkül. Már csak azért is, mert Trump kijelentése valamiféle önbeteljesítő jóslatként is lebeghetett lelki szemeik előtt. Ugyanis ha nincs feldolgozandó kőolaj, és nincs hőenergiára váltható földgáz, akkor azt a hadiipari termelés is megsínyli. Az embargó tehát a létező legrosszabb jövőkép a számukra. Akár Oroszország ellen alkalmazva, akár Oroszországnak ellenük bevezetve. Hiszen ez esetben az Észak-atlanti Szerződésben ratifikált feltételek válnának teljesíthetetlenné. Ebből a logikai láncból is már hellyel-közzel valamiféle képet kaphatunk Trump zsenialitásáról. Mert a német kettőspolitika közbeszédbe hozása csak a valódi támadás elő-ostroma volt.
Real President vs. Fake News
Donald Trump elnöki ténykedését a kezdetektől fogva dezinformációs hullámok sora kíséri. Olyasfajta álhír (fake news) cunami, amely már a kampány során is hatalmas méreteket öltött, és az elnöki eskü letétele után sem csillapodott. Mégis, a kritikusok többsége pontosan ennek a rengeteg álhírnek tulajdonítja Trump győzelmét, valamint rendíthetetlen kormányzását. Tény ugyanis, hogy az Ovális iroda tanácsadói csapata igen jó munkát végez. Törékenynek látszó, ugyanakkor meglepően strapabíró bárkájukon eddig mesterien vették az akadályokat. Amikor feltűnt egy elnököt bíráló cikk, rögtön a köztudatba dobnak egy új, az elnököt népszerűsítő intézkedést. Arról nem is beszélve, hogy – vélhetően de nem bizonyíthatóan – azok mögött a pozitív kicsengésű álhírek mögött is a Fehér Ház szakértői állnak, melyek a negatív valótlanságokat kívánják kiegyensúlyozni. Igen jó példa erre az algoritmusra a közelmúltban megtartott NATO-csúcstalálkozó előtt szárnyra kapott híresztelés, miszerint Donald Trump a NATO-ból való kilépéssel fenyegetőzött. Persze erről a már első hallásra is teljesen nonszensz hírről is hamar kiderült, hogy egy szó sem igaz belőle. Sőt, később maguk az érintettek cáfolták az állítólagos kijelentést. Ennek ellenére a NATO azonnal válságtanácskozást hívott össze. A tanácskozásnak azonban egy teljesen valós kijelentés volt az alapja. Ugyanis Trump arról beszélt, hogy a NATO tagállamoknak GDP-arányosan négy százalékot kellene fordítaniuk a védelmi kiadásaikra. Ez a gondolat kétségtelenül szembemegy ugyan az elmúlt néhány év pacifista szellemiségével, de jól láthatóan beleilleszkedik abba az egyre inkább erősödő globális trendbe, amiben felértékelődik a biztonság kérdése.
Bár az ezt követő, Theresa May-jel folytatott találkozó is tartogatott néhány érdekességet, ezek azonban eltörpülnek a brit villámlátogatás utáni elnöki csúcstalálkozón történtekkel szemben. Meglehetősen kétséges, hogy véletlen lehetett, hogy a futball világbajnokság megrendezésével szimpátiája csúcsán lévő Putyinnal szemben Trump némileg hátránnyal indult Helsinkiben. Ezt a hátrányt azonban könnyedén sikerült ledolgoznia. Vagy ha úgy tetszik, a maga javára fordítania. Nem is olyan régen még arról szóltak a hírek, hogy Oroszország és Amerika között a hidegháborús időszakot idéző feszültségek vannak. A kritikusok e feszültség okát egyértelműen Donald Trump politikájában látták. Legfőképp ezzel indokolták azon véleményüket, hogy Trump teljesen alkalmatlan az elnöki hivatal betöltésére, hiszen újabb hidegháborús helyzetbe sodorja nemzetét. Helsinki óta ugyanezek a kritikusok teljesen más húrokat kezdtek el pengetni.
Ha van rajta sapka, akkor azért
A Trump-Putyin csúcstalálkozó óta ugyanezek a kritikusok pont az ellentettjéért bírálják az USA elnökét. Nevezetesen azért, mert érzésük szerint „túl puha és elnéző” volt az orosz elnökkel szemben. Az eset újdonsága, hogy bírálóihoz ezúttal saját pártja szekértáborából is csatlakoztak jó páran. A legfőbb kritikai észrevétel az volt, hogy Trump erkölcsi szempontból felemelte az Egyesült Államokhoz az orosz diktatúrát, ráadásul a korábbi „fagyos” kapcsolatért az Obama adminisztrációt tette felelőssé. Ami pedig még inkább unikálissá tette a helyzetet, hogy nem sokkal később Putyin is belevetette magát a geopolitikai iszapbirkózásba, mégpedig nem várt módon, Trump oldalán. Mondván, hogy akik a két ország közötti új, barátságos hangvételt kritizálják, azok előrébb helyezik a pártérdeket a nemzeti érdeknél. Ehhez képest már csak hab volt a tortán, amikor Trump kijelentette: az Egyesült Államok hírszerző hivatalainak állításaival szemben ő inkább Vlagyimir Putyinnak hisz. Ha tehát Oroszország vezetője azt mondja, hogy hazája nem avatkozott bele az 2016-os elnökválasztásába, akkor ezt Trump tényként el is fogadja.
Ez volt az a pont, ahol az USA nemzetközi jogászai az alkotmányjogászokkal karöltve már keresték is a megfelelő paragrafust, amely alapján hazaárulás bűnével lehetne esetleg perbe fogni, vagy legalábbis lemondásra kényszeríteni Donald Trump-ot. A hírszerzőszolgálatok lebegtetett információi azonban már korábban sem bizonyultak perdöntőnek ahhoz, hogy előrehozott választásokat írjanak ki. Amennyiben pedig másfél év hivatali idő alatt sem tudtak megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgálni, úgy Trump ezen kijelentése nemcsak hogy jogos volt, de egyenesen elvárt is. Amellett cseppet sem elhanyagolható gesztusértékkel bírt.
Trump és Putyin részéről mindezen gesztusok pro és kontra gyakorlása egy olyasfajta paradigmaváltást feltételez, melyet méltán lehet egy geopolitikai korszakváltás előfutárának is nevezni. Amíg belső és külső ellenzékeik folyamatos presszió alatt tartják a világ két legbefolyásosabb vezetőjét, addig ők mindketten ugyanannak az elvek vezérelte realizmusnak próbálnak megfelelni. Olykor nacionalista felhangokat sem nélkülözve, patriotizmustól fűtve, a választóik akaratából.
