Elképzelés nélküli, kétségbeejtő játékkal kezdte meg tavaszi szereplését az Újpest labdarúgó-csapata, amely tegnap tükörsima, háromgólos vereséget szenvedett a Hungária körúton az MTK vendégeként. A mérkőzés alatt, majd utána a lilák ultrái hangot adtak jogos felháborodásuknak, a kék-fehérek elleni zakó ugyanis nem csupán egy rosszul sikerült meccs eredménye, hanem az évek óta zajló katasztrofális „csapatépítő tevékenység” következménye. Írásunkban az Újpest hosszú ideje zajló vesszőfutását vesszük górcső alá, kiemelve azt, hogy ha hinni lehet a „zuhanyhíradónak”, akkor sok évnyi viszontagság után felcsillanni látszik a remény pislákoló fénye az alagút végén…
Az Újpest az egyik legrégebbi és legeredményesebb csapat a magyar labdarúgó-bajnokságban. Az 1885-ben létrejött klub még 1899-ben létrehozta labdarúgó-szakosztályát, és a III. ker. TVE ellen le is játszotta első hivatalos meccsét, majd 1901-től már részese volt a nemzeti bajnokságnak is. Némi „liftezés” után 1912-ben feljutottak az élvonalba, és azóta megszakítás nélkül, vagyis immáron több mint száztíz éve az NB I mezőnyének tagjai. S hogy nem csupán „futottak még” típusú résztvevői a honi pontvadászatnak, azt jól példázza a tény, miszerint a Ferencváros és az MTK után a harmadik legtöbb – szám szerint húsz – bajnoki aranyéremmel és tizenegy kupagyőzelemmel büszkélkedhetnek.
Emellé jött az a tény, hogy Újpest-szurkolónak lenni mindig is lényegesen több volt, mint egy átlagos csapat szimpatizánsi léte, ugyanis Újpest egészen a főváros második világháború utáni, 1950-ben bekövetkező bővüléséig mint Budapesttel ugyan közvetlenül határos, de önálló város volt. Az elkülönülés, miszerint valaki nem budapesti, hanem újpesti, kiemelt jelentőséggel bírt. A városnak pedig – az ott helyet kapott igen jelentős ipari üzemek (Tungsram, Cérnagyár, Chinoin, Bőrgyár, Újpesti Erőmű stb.) ellenére – az Újpestet ország-világ előtt méltán képviselő sportegyesülete adott elsősorban identitást.
A lila-fehérek szentélye, a Szusza Ferenc Stadion máig az újpesti identitás egyik legfontosabb helyszíne. Fotó: Kovács Attila
Bár a mai világban ez az identitás már sokak számára megmosolyogtató lehet, mégis: Újpest-szurkolónak lenni ma is különös lelkiállapot, amelyet Magyarországon igazán csak egyetlen klub tud felülmúlni, a nagy rivális Ferencváros. Nem véletlen, hogy létszámában – a toronymagasan legnépszerűbb zöld-fehéreket nem számítva – egyértelműen az Újpest szurkolótábora a legnagyobb, jóllehet, az utóbbi évek méltatlan szereplése eredményeként immáron alig néhány ezres nézőszámra olvadt a Megyeri úti stadion látogatottsága is.
Sokrétű szakmai mélyrepülés
A rövid történelmi áttekintés után – amelyben most nem ejtünk szót a kommunizmus évtizedeiben elmélyülő Fradi–Újpest ellentét politikai okairól, amely önálló és igencsak terjedelmes tanulmány témája lehetne – át is térünk a szakmai oldalra, amely mostanra minden területen közelít a történelmi mélyponthoz. Ha ugyan el nem érte már azt… Akárhonnan vizsgáljuk ugyanis a lila-fehérek helyzetét, minden téren kétségbeejtő a helyzet.
Felnőtt csapat
Talán ez a leginkább szemünk előtt zajló eseménysor, hiszen a kirakatban van. Évek óta csak az ígérgetés megy, a „majd jövőre” elv, amikor azt lehet hallani, hogy idén a biztos bennmaradás a cél, de majd a következő átigazolási időszakban erősít a klubvezetés és szebb lesz a jövő. Ehhez képest már az első Vignjevic-éra is a totális középszerről szólt, amelyen az a tény sem változtat, hogy a Magyar Kupában olykor sikerült felülírni a bukdácsolást, hiszen többször is elhódították a serleget a lilák.
Megnézve a keret összetételét, tökéletes látleletnek nevezhető a lilák szurkolóinak előszeretettel hangoztatott szlengje „a belga által kikukázott légiósokról”, akikkel – tisztelet a ritka kivételeknek – csak sűrűbben vannak az öltözőben, de nem többen. Sokuk nevét nem is jegyezzük meg, mert mire ez megtörténne, már vagy továbbáll az adott légiós, vagy a második csapatban jut csak szóhoz. Egyértelmű, hogy sok esetben puszta játékos-adásvétel zajlik, vélhetően pénzügyi indokok miatt, mert szakmailag semmi nem magyarázza, hogy egyes idegenlégiósok milyen alapon ölthetik magukra a patinás magyar klub mezét.
Egyes külföldi játékosok hozzáállására jó példa volt azon emlékezetes eset, amikor egy Újpest–Vasas meccsen a liláknál alig pár hónapja ott lévő afrikai légiós – vajon hányan emlékeznek még Mbaye Diagne nevére? – kiverte (!) a labdát a csapatkapitány, Kabát Péter kezéből, hogy a kijelölt ítéletvégrehajtó Kabát helyett ő rúghassa a büntetőt. Bár belőtte, az Újpest pedig nyert, mégis szemléletes példa volt arra, hogy az a fajta egészséges hierarchia, amelynek egy öltözőn belül jelen kell lennie, s amelyben mindenki a „helyén van” a csapatban, Újpesten jó ideje nincs meg, és a Megyeri útra érkező légiósok tekintélyes hányadából hiányzik a kötelező tisztelet és alázat a befogadó klub iránt, amelyre pusztán kifizetőhelyként és ugródeszkaként tekintenek.
A lila-fehérek jelenlegi csapatában alig találni saját nevelésű játékost, talán ez is indokolja, hogy lassan a kiesés réme fenyegeti az Újpestet. Fotó: Kovács Attila
Ha már magyar, vagy pláne saját nevelésű játékosok alig-alig vannak a csapatban, akkor olyan kiválasztási szisztéma alapján szabadna csak bárkit is szerződtetni, amely valamiféle garanciát jelentene arra, hogy úgy a futballtudás, mint az emberi minőség tekintetében az Újpest rangjához és nimbuszához méltó futballisták ölthessék magukra a patinás lila-fehér szerelést.
Utánpótlás-nevelés
Külön „állatorvosi lova” az újpesti labdarúgás helyzetének a klub utánpótlás-nevelése, amely kabaréba illő állapotokat mondhat magáénak. Olyan szintű problémák adódtak a korábbiakban az anyaegyesület (Újpesti TE) és a futballcsapatot (Újpest FC) működtető cég között, hogy gyakorlatilag kettévált a lila-fehérek utánpótlása. Miközben az Újpest neve még ma is sok gyermek számára lehetne hívószó (lásd: a klub fentebb vázolt identitása és hagyományai), ehelyett éveken keresztül szánalmas marakodás, összeférhetetlenség jellemezte a hátteret. Nehéz megmondani, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, vagyis először romlott el a helyzet és azért van nagyon kevés saját nevelésű tehetség a csapatban, vagy fordítva történt a dolog, ám a végeredmény sajnos így is adott.
Az Újpest jelenlegi keretlétszámának alig ötöde tekinthető részben vagy teljesen újpesti nevelésnek, ami mindent elárul a helyzetről. Márpedig akkor, amikor egy csapat nehéz időszakot él át, éppen a saját nevelésű és ezáltal a klub iránt extrán elkötelezett játékosok jelenthetnék azt a pluszt, amely kirángatja a kátyúból a gárdát.
Az újpesti tehetségnevelés hiányosságainak egyik közvetett bizonyítéka az, amikor Nebojsa Vignjevic vezetőedző az őszi idény végén a fiatalok kényszerű szerepeltetését nevezte meg a csapat visszaesésének fő okaként. Ez még akkor is jelzésértékű az újpesti utánpótlás-viszonyokkal kapcsolatban, ha ebben az esetben korántsem csak Újpest-specifikus problémáról van szó, hiszen más csapatok is panaszkodnak ezzel kapcsolatban.
Hagyományok ápolása
Ha az utánpótlás-helyzetet állatorvosi lónak neveztük, akkor erre a területre talán még inkább igaz a fenti jelzős szerkezet. Igaz ez a klubhoz kötődő legendákkal való bánásmód, vagy éppen a klub jelképei tekintetében is. Bár kétségkívül el kell ismerni, hogy a belga tulajdonos éveiben már kevésbé érkeztek hírek méltatlan helyzetbe hozott legendákról – a nemrégiben elhunyt egykori szuperklasszis, Göröcs János e sorok írójának mesélte el évekkel korábban, hogy bár hivatalos meghívója volt a stadionba, végül mégsem tudott bejutni, mert nem volt rajta karszalag, azt meg talán mondani sem kell, hogy senki nem ismerte fel a kapuban a klublegendát –, ebben tehát történt előrelépés a Duchâtelet-érában. Ugyanakkor a belga tulajdonos tizenhárom éve tartó regnálásának egyik legfeketébb dossziéja a „címer-ügy”, amely joggal verte ki a biztosítékot a lila-ultrák körében, s amelynek háttere ugyanúgy a klub és a futballcsapatot működtető cég közötti konfliktus volt, mint ami az utánpótlás-nevelésre is rányomja a bélyegét.
Az Újpest-tábor jelentős része a gyenge szereplés ellenére is hűségesen kitart csapata mellett. A szurkolók kitartásának egyik nagy eredménye volt, hogy a csapat mára visszakapta eredeti címerét. Fotó: Kovács Attila
A szurkolói berkekben csak „WC-deszkának” nevezett új klubcímert egyetlen pillanatra sem fogadta el a Megyeri út publikuma, és állhatatos, példaértékű kiállásuk végül eredményre vezetett: mostanra visszakapta a csapat az eredeti, vasmacskás címerét. Az a tény ugyanakkor, hogy – ha szerencsére csak időszakosan is, de – az egyik legfontosabb jelkép, a klubcímer is áldozatul tudott esni a kibogozhatatlan gazdasági ellentéteknek, joggal kérdőjelezi meg az elvárt hagyománytisztelet meglétét.
Mi lehet a jövő?
Éppen itt tartottunk elemzésünkben, amikor érkezett a hír: elképzelhető, hogy a belga tulajdonos megválik az Újpesttől, és egy tőkeerős magyar befektető kezébe kerülhet a lila-fehér alakulat. Függetlenül attól, hogy – lásd a Bp. Honvéd esetét – nem minden tulajdonosváltás váltja be az előzetesen hozzáfűzött reményeket, gyakorlatilag kijelenthető, hogy Újpesten már mindenki úgy várja az új tulajdonost, mint a Messiást. Mert annak ellenére, hogy Roderick Duchâtelet tizenhárom éve „életben tartja” az Újpestet, ez az élet legtöbb esetben nem más, mint afféle lélegeztetőgép csupán. Nem kérdéses azonban, hogy akárki lesz is a csapat új gazdája – hivatalos információ még nem látott napvilágot, a „zuhanyhíradóban” azonban a Molt, vagy annak valamelyik leányvállalatát emlegetik mint új tulajdonost –, az alapoktól kell újjáépítenie szinte mindent.
Az Újpest kispadján a második időszakát töltő Nebojsa Vignjevic vezetőedző távozása is elképzelhető, ha bekövetkezik a meglebegtetett tulajdonosváltás a liláknál. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Az idei évre nem maradhat más cél, mint gond nélkül bent maradni az élvonalban, hogy aztán kezdetét vegye a szisztematikus építkezés. A jó hír az, hogy a mögöttünk hagyott évek után értelemszerűen senki nem vár azonnali, látványos előrelépést, ugyanakkor – ahogyan fentebb levezettük – szinte nem találni olyan területet, ahol jól mennének a dolgok. Rendbe kell tenni az utánpótlást, annak érdekében, hogy minél előbb érkezzenek saját nevelésű tehetségek az első csapathoz. Mivel ez időigényes feladat, addig is olyan szakmai stábnak kell bizalmat adni, amely ki tudja hozni a maximumot a rendelkezésre álló keretből is. Legkésőbb a nyári átigazolási időszakban pedig olyan képességű és kaliberű játékosokat kell Újpestre csábítani, akik méltók arra, hogy ennek a nagyszerű klubnak a mezét viseljék.
Bőséggel akad tehát majd tennivalója az új vezetésnek, mert gyakorlatilag minden területen előrelépés lesz szükséges. Az Újpest azonban mégis megugorhatja ezt az akadályt, ugyanis rendelkezik egy olyan hatalmas szurkolói és szimpatizánsi háttérrel, ami a magyar viszonyok között kiemelkedő, s ami át fogja segíteni a klubot az átmeneti időszakkal együtt járó nehézségeken.
Jó Újpest nélkül nincs jó bajnokság
Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben egy interjúban kiemelte, hogy kívánatos lenne, ha a Ferencváros mellett legalább még egy magyar klubcsapat eljutna arra a szintre, hogy évről évre reális eséllyel indul valamelyik európai kupasorozat csoportköréért. Aligha kétséges: akár a rendkívül gazdag klubhagyományokat, akár a magyar labdarúgásban betöltött jelentős szerepét, akár a csapat még mindig meglévő brandjét, akár a mostanában ugyan részben látens, de mégiscsak jelentős létszámú szurkolótáborát vesszük alapul, ezt a szerepkört egyértelműen az Újpestnek kellene betöltenie, és természetesen ez nem csupán a nemzetközi, de a hazai színtérre is vonatkozik.
A Fradi–Újpest párharc a magyar futball hungarikuma
A magyar labdarúgásban éppen akkora jelentőségű a Ferencváros és az Újpest rivalizálása, mint mondjuk Spanyolországban a Barcelona és a Real Madrid párviadala.
Nálunk a zöld–lila párharc adja meg a bajnokság igazi sava-borsát, valamennyi meccs közül egyértelműen a Ferencváros–Újpest mérkőzéseket kíséri a legnagyobb érdeklődés. Éppen ezért az egyetemes magyar futball elemi érdeke, hogy az Újpest mielőbb visszakerüljön oda, ahová múltja alapján való: a legmagasabb polcra.
A két ősi rivális, vagyis az Újpest és a Fradi párharca Magyarországon ugyanolyan jelentőségű, mint egy Barca–Real meccs a spanyoloknál. A két csapat bármelyike nélkül nem ugyanaz a magyar bajnokság. Fotó: Kovács Attila
Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a Ferencvárost adminisztratív eszközökkel kizárták az élvonalból, még a legelkötelezettebb Újpest-szurkolók is elismerték, hogy így „nem igazi” a bajnokság, mert bármekkora rivális, bármennyire „nemszeretem” klub is a Fradi, nélkülük nem ugyanaz a pontvadászat. Éppen ugyanez a helyzet fordítva is: nem kérdés, hogy miként a Fradi, úgy az Újpest nélkül sem képzelhető el érdekfeszítő bajnokság és jó klubfutball.
Összegezés
Látva a Megyeri úti helyzetet, egyértelmű, hogy válaszút előtt áll a lila-fehér egyesület. Vagy megindul az építkezés, tiszta lappal, jelentős anyagi ráfordítással, a klub teljes egészére kiterjedően, vagy az évek óta tartó agónia után fel kell készülni akár a legrosszabbra is.
Minden magyar futballszerető nevében csak annyit mondhatunk: rekviem, azaz gyászmise helyett mielőbbi feltámadást kívánunk a lila-fehéreknek!
Vezető kép: a szerző felvétele
Facebook
Twitter
YouTube
RSS