Miért nem hoztam nyilvánosságra a Karikó Katalint érintő iratrészletet? – Néhány gondolat hősökről és bűnösökről

Megírhattuk volna, nem tettük. Miért? „Tudtam, hogy karrierem egyik legolvasottabb cikke lenne. Tudtam, hogy szakmailag megmagyarázható a dolog. Tudtam, hogy Karikó Katalint is meg lehetne szólaltatni. De nem. Tudják miért nem? Mert ezzel megint Kádárék nyernek.”

Hetekkel ezelőtt kaptam egy levelet egy kollégámtól, amelyben egy lefényképezett oldalt továbbított nekem. Az iratrészlet Bálint László egyik könyvéből származott, egészen pontosan abból, amelyben a kémelhárítóból lett kutató több személyt felsorolt a hálózati nyilvántartásból. Köztük volt Karikó Katalin is.

Bár sokkolt, nem lepett meg, azt hiszem, már elég jól ismerem a dögletes Kádár-korszak állambiztonsági világát. A könyv amúgy megvan itthon, maga Bálint László adta, ismerem, jóban vagyunk, szerepelt korábbi filmünkben, a Szétszakadt Magyarországban is. El is olvastam akkor, valószínűleg a neveket is, de pár éve Karikóé még nem mondott semmit. Még.

Az információt megosztottam pár nekem fontos emberrel, olyanokkal, akiknek adok a véleményére. Közéjük tartozott egyébként Bálint László is. Kiderült, hogy a nyilvántartásban szereplő szövegen túl semmit sem tudunk Karikó Katalin állambiztonsági múltjáról. Az még önmagában semmi.

Morális dilemma elé kerültem. Kutató-énem nyilvánosságra hozta volna az információt – a maga pőréségében –, de mégis győzött a másik én, amelyik arra gondolt, ennek a kettészakított országnak, s főleg a szörnyű koronavírus idején különösen szüksége van a hősökre. Hogy ne legyen minden és mindenki bemocskolva, besározva.

Amikor arra gondoltam, hogy mégis megírom, a következő címen, felütésen tűnődtem: mikor szabadulhatunk a Kádár-diktatúra dögletes bűzétől? Meddig érezzük még a tarkónkon Kádár beszervezőinek leheletét?

Aztán eldöntöttem, hogy nem írom meg.

Tudtam, hogy karrierem egyik legolvasottabb cikke lenne. Tudtam, hogy szakmailag megmagyarázható a dolog. Tudtam, hogy Karikó Katalint is meg lehetne szólaltatni. De nem. Tudják miért nem? Mert ezzel megint Kádárék nyernek. Az általuk (is) kinevelt mocskolódó, nyomorult, irigy népség. És a bábmesterek. És a bábmesterek gyermekei, utódai. A beszervezők, a társadalmat a megalkuvásra, munkakerülésre, csalásra, „proliságra” nevelők, a megfélemlítők, a zsarolók, az ellopott budai villákból észt osztogatók, az Aprók, a Koromok, a Bereczek, a Hornok, a Gyurcsányok és a többiek nyernek.

Sorsszerű és rendszerszerű, hogy végül a kurucon jelent meg. Azon sem lepődtem meg, ha Bartusék hozzák nyilvánosságra az Amerikai Magyar Népszavában.

Nyilasok vagy bolsevikok. Újnyilasok vagy posztbolsevikok. Valaki a csatornapatkányok közül. A magyarországi médiumokból, amelyek cikkeikért és tetteikért azért így vagy úgy, de vállalják a felelősséget, nem néztem volna ki. Ezekből a szélsőséges, lejáratásra, rombolásra szakosodott „portálokból” igen.

Külön gusztustalan és cinikus az a szöveg, amelyet a kurucos cikk mellé biggyesztettek, mintha a szélsőségesen antiszemita, összeesküvés-hívő „portálnak” lenne valamiféle küldetése, azon túl, hogy vívja a saját harcát a józan ész ellen. Tudták, hogy ezzel megszerzik maguknak a pillanatnyi hírnevet. Mert nekik semmi sem drága – már meg is jelentek a cikk arról, hogy ugyanannyi igaz a vírusból mint amennyi Karikó Katalin munkásságából, etc, etc, etc.

Örülök, hogy nem publikáltam ezt a szennyes ügyet. Kádár meg büszke lehet a kurucra. Ezt is sikerült bepiszkolni, összemocskolni.

Annak is örülök, hogy többen, több „politikai oldalról” kiálltak Karikó Katalin mellett, akin – például Szabó Istvánnal vagy Molnár Gál Péterrel szemben – nem lehet fogást találni.

Amit most tudunk, az ahhoz elég, hogy azt mondjuk: ő is áldozat volt. A tehetségeket megfojtó, szürke katonákat nevelő Kádár-kor áldozata.