Miért nem működik a szolidaritás az Európai Unióban most sem?

Azért, mert a szolidaritás – leánykori nevén testvériség – emberi érzelem és nem intézményi viselkedés. Csak ember érezhet részvétet, szánalmat, barátságot, intézmények nem. Vezetők, nemzetek lehetnek szolidárisak más emberekkel, nemzetekkel. Intézmények és az ezeket az intézményeket vezető bürokraták viszont jól láthatóan nem képesek ilyesmire. A szolidaritás nem politikai kategória, hanem emberi. Szolidáris csak az lehet, aki maga mond le valamiről, és nem az, aki másokat akar rákényszeríteni állítólagos jó cselekedetekre.

Az Európai Uniót egyébként sem a kontinens bürokratikus irányítására hozták létre, hanem bizonyos nemzeti alapú szokások korlátozására. Ilyen rutinszerű viselkedés volt például az, hogy a franciák, az angolok és a németek állandóan háborúztak egymással, vagy hogy az egyesült Németország rendszeresen lerohanta a környező országokat. A bolsevista Szovjetunió, vagyis az orosz világhatalom felemelkedése után ez annyira nyilvánvalóan önveszélyes helyzetet teremtett volna, hogy már csak ezért is szükség volt egy értelmezhető, a háborúskodást kizáró európai összefogásra, ami nem a Népszövetség logikáját követi. 1945 után komolyan fenyegetett Európa teljes bolsevizálódásának veszélye: az európai, tulajdonképpen nyugat-európai országokat ez hozta össze, nem az egymás iránti lángoló szeretet. Aki ismeri az angolok, franciák, németek egymásról szóló vicceit, amihez képest a mi románokról szóló vicceink simogatások csupán, azok tudják, miről beszélek.

Az országok vezetőinek viselkedése alapján Európa még a nemzetek Európája és nem a liberalizmusé. A liberális ideológián alapuló tötymörgés után ugyanis még a legliberálisabb európai vezetők is azonnal patrióta, sőt, etnocentrista intézkedéseket (vagyis annak tűnő, valójában hatalomféltő) kezdtek hozni. Nem érdekelte őket, hol a legnagyobb a szükség, csak arra figyeltek, hogy a majd náluk is kitörő válság idejére a lehető legtöbb stratégiai felszerelés álljon a rendelkezésükre, függetlenül attól, hogy azt ki rendelte meg, ki fizette ki, kitől és kinek. Nem indultak meg Olaszország felé a stratégiai szállítmányok, mint ahogy orvosok ezreit sem csoportosítottak át Lombardiába. Azért, mert a világ egyszerűen nem így működik. És attól tartok, jól teszi, hogy nem így működik.

A segítség, a forrásmegosztás, ha nem üzleti alapon történik, hanem valóban a szükség mérlegelésén, akkor nem a kapitalizmus, a globalizmus, a liberalizmus logikáját követi, hanem a kereszténységét. Nem jogi, hanem csak és egyedül érzelmi aktus, amelyet mind a megsegítettnek, mind a megsegítőnek át kell emberként érzelmileg élnie.

Amikor a liberalizmus kötelességgé tette a szolidaritást – miközben ennek az ideológiának pont a kötelesség teljes hiánya a lényege –, embertelenné is tette. Ahogy az egyébként általánosan jellemző a kényszer-szolidaritáson alapuló rendszerek működésére, hogy már nem segítségnyújtó szervezetekként tekintünk rájuk, hanem szolgáltatást nyújtó vállalatokként, amelyeknek már kifizettük a szolgáltatás árát.

Pedig nem: az igazi, a tömeges bajra nincs biztosítás, akkor a kevésbé szerencsések a szerencsésebbekre szorulnak. A szolidaritást sokkal mélyebb ésszerűség hatja át, mint amit manapság elvárnak tőle; a szolidaritás nem egy ideológiai érték, hanem embervoltunk egyik leglényegesebb tulajdonságának megnyilvánulása, az, hogy más szenvedésében, szükségében a saját szenvedésünket ismerjük fel és részvéttől áthatva cselekszünk annak enyhítése érdekében.

Az EU politikai elitje az elmúlt években a teljesen értelmetlen, empátia nélküli hisztérikus szolidaritás követelésével elértéktelenítette a testvériség, a szolidaritás fogalmát.

Ahhoz, hogy valakivel szolidárisak lehessünk, valamilyen egyenlőségen és tiszteleten alapuló viszonyban kell lennünk vele. Az EU két jelenlegi vezető nemzete azonban – a német és a francia – senkivel sincs tiszteleten alapuló, egyenlő viszonyban. Egymást is kölcsönösen lenézik: a franciák tudják, hogy a németek újra sokkal erősebbek náluk, és jobban is élnek, de még mindig Napóleon sikereinek bűvöletében élnek, a németek meg úgy tesznek, mintha a kommunizmus és a nácizmus, az emberiség két leggyilkosabb ideológiája nem néhány zakkant német elmebeteg agyszüleménye volna, hanem az emberiség legnagyobb szellemi teljesítménye, persze különösen a kommunizmus. Nem is próbálnak megfelelni a saját elveiknek: ők nem sajnálnak senkit, csak leereszkedő gesztusokra képesek, igazi érzelmekre nem. Ahogy a menekülteknek hívott gazdasági migránsokat sem érzelmi alapon fogadták be, hanem csak azért, hogy „jó emberként” jobban szerethessék magukat.

A közép-európai országok egymás iránt tett gesztusai sokkal őszintébbek, mert nem az erő, hanem a józan ész pozíciójából érkeznek. Nekünk, közép-európaiaknak, a visegrádi négyeknek lesz egyforma a sorsa ebben a válságban, nem a németeknek, a franciáknak vagy az olaszoknak. A válság mindig a gesztusok ideje is. De a józan ész azt diktálja, hogy gesztusokat azoknak tegyünk, akik képesek azt értékelni.