Mi a közös a János vitézben, a Magyar népmesékben, a Fehérlófiában, a Mondák a magyar történelemből-ben és Az ember tragédiájában? Igen, mindegyiket Jankovics Marcell rajzolta meg, álmodta át rajzfilmre. A neves rajzfilmrendező és kultúrtörténész nagyapját azonban – akit szintén Jankovics Marcellnek hívtak –, már sokkal kevesebben ismerik. Nem csoda, hiszen a két világháború közti Felvidék jelentős írójának, kultúraszervezőjének és politikusának emlékezete a kommunisták áldozata lett, fő műveit betiltották. A Húsz esztendő Pozsonyban és az Egy század legendái című könyveit csak a 2000-es években adták ki újra. A Felvidék.ma hírportál most folytatásokban közli az író még kiadatlan, 100 perc című művét. Ebben többek között ritkán olvasható közelségbe hozza a Torinóban élő, öreg Kossuth Lajost.
MÉRY JÁNOS
Novemberben volt az évfordulója annak, hogy Dr. Jankovics Marcell – pár nappal 75. születésnapja után – 1949-ben elhunyt Pauler utcai lakásában, hagyatéka azonban itt maradt. Az író 1874-ben született a Somogy megyei Nemesvid-Gárdospusztán – édesapja még fia születése előtt meghalt agyhártyagyulladásban, így édesanyja, Meszlényi Eugénia visszaköltözött a szüleihez. Meszlényi Jenő, az öreg nagyapa – aki Kossuth Lajos sógora volt, és végigharcolta az 1848-as szabadságharcot – apja helyett apja lett a fiúnak. A hosszú téli estéken mesélt neki hősökről, dicsőségről, csatákról, a szabadságharc utáni megtorlásokról, a családról és a hazáról. Később Pozsonyba költöztek, hogy a gyenge tüdejű fiú az ottani hegyek magaslati levegőjét szívhassa.
A Felvidék.ma portál idén májusban kezdte közölni Dr. Jankovics Marcell még kiadatlan, 100 perc című életrajzi regényét, amely arról is beszámol, amikor a 17 éves Jankovicsot, a fiatal joghallgatót magához hívatta Turinba (Torino) az akkor 90 éves Kossuth. Ennek előzményeként 1892-ben a fiatal Jankovicsot jelölték ki a Pozsonyi Magyar Főgimnáziumban, hogy a diákok nevében ünnepi beszédet tartson a kiegyezés 25. évfordulóján, de ő a tanári kar előtt ezt határozottan elutasította, arra hivatkozva, hogy az ő ideálja 1848 és a magyar függetlenség.
Jankovics kétszer, 1892 és 1893 nyarán járt az öreg rokonnál, s ezek a hetek örökké megmaradtak a szívében. A 17-18 éves fiú abban az időben naplót is vezetett. A 100 perc c. művében leírja, hogy a 72 évnyi korkülönbséget és a „csillagászati távolságot köztem és közte végtelen kedves, jóságos közvetlenségével tüstént eltüntette” Kossuth, akit Jankovics a magyar nemzet édesapjának nevezett, önmagát pedig egy kiforratlan senkinek. Ez a „kiforratlan senki” fogadta 1894-ben a Kossuth temetésére érkező olasz küldöttséget, és olyan szinten beszélt olaszul, hogy amikor magyarra váltott, az olaszok azt kérdezték tőle, hol tanult meg magyarul. A 100 perc című műben bevallotta, hogy amikor 1892. július 29-én először találkozott Kossuthtal, reszketett az izgalomtól.
„Minden fáradság és verejtékcsepp öröm volt”
Pillanatok alatt ő hozott közel magához, kedves, tréfás hangjával. Dél volt. »Ettél-e már fiam valamit? – Nem? – Nos, hiszem, szép házigazda vagyok, mint Catullus, aki vendégeinek azt mondta: jó ebédet ehettek nálam, ha a jó fogásokat magatokkal hozzátok«.
Mikor ebéd után behívott dolgozószobájába, lábujjhegyen lépkedtem utána, miközben csikorgott cipőm. Rám mosolygott: »Fiam, nem vagyok én Serbelloni tábornok, aki még osztrák adjutánsa csizmáinak is kommendált: Stiefel schweigen! Wenn Stiefel reden, kann ich nicht sprechen!« (Csizma, hallgass! Ha a csizma beszél, akkor én nem tudok! – a szerk.)
Jóságos szemével végigmérte a zermatti és berni hegyek havas csúcsain barnára perzselt arcomat (Jankovics kamaszkora óta gyakorlott hegymászó volt – a szerk.), és így szólt: »Izzadtál fölfelé? Fáradtál fölfelé? Jól tetted. Mondd el életedben minden fáradságról és verejtékcsöppről: c’est mon plaisir… (részemről az öröm – a szerk.)«
A könyv hangulata és az agg Kossuthról készült leírások, amelyeket Jankovics azokban a napokban jegyzett le naplójába, majd élete végén onnan átemelt utolsó művébe, hiánypótló információkkal szolgálnak a bennünk élő Kossuth Lajos-kép finomításához.
Kossuth, ebéd alatt mindig sokat zsörtölődött nagy kora miatt. Nem mintha az aggastyánokat kínzó testi-lelki dekadencia bántotta volna. Páratlan munkabírása, szellemi üdesége, nagyszerű emlékezőképessége, csalhatatlan logikája valósággal fiatallá tette, valamint szelíd kék szemében kigyulladt lelke tüze és valamint megszólalt. Nem szerette, gyűlölte a századdal lépést tartó hosszú életét, nem az aggság gyarlóságai miatt, hanem csupán azért, mert a kor megváltozott körülötte és úgy érezte magát a változó időkben, változó nemzedékek között, mint a keleti mesében palmyrai mester, akinek az istenek örök életet ajándékoztak, de ő a legnagyobb kegyként kéri, hogy végre meghalhasson. Ezért nem is szeretett semmiről beszélni, ami a korral összefügg. Hogyha agg húga, Ruttkay Lujza, vagy hallgatag inasa, a derék Giorgio megkérdezték, mit főzessenek neki, mindig azt felelte: »Mennydörgős mennykőt. Ez való az ilyen vénembernek.« Mikor egy ízben ebéd után azt mertem mondani: »egészségére!« Azt válaszolta: »Majd ha találkozom vele (az egészséggel) átadom neki az üzenetedet…«
Az érdem ott kezdődik, ahol a kötelesség megszűnik
Jankovics leírja azt is, hogy rengeteg újságot járatott Kossuth, és amikor egyes budapesti újságok az egyik magyar minisztert magasztalták, így reagált:
»Az érdem ott kezdődik, ahol a kötelesség megszűnik. Én csak kötelességet teljesítettem hazám iránt. Nem az én érdemem, hogy a kor megtalálta bennem emberét. Ez mindig véletlen.«
Majd arról esett szó, hogy mi az igazi dicsőség. Kossuth röviden határozta meg: »A dicsőség semmiség. Falstaffal tartok, ki rámutat az elesett bajnokra: egész életeden át kerested a dicsőséget – most itt fekszik veled…«
Jankovics arról is ír, hogy az élete utolsó csaknem három évtizedét özvegységben töltő Kossuth hogy ápolta felesége emlékét:
Kossuth Lajos mindennap kis virágcsokrot hozott haza és régen elhalt felesége arcképe mellé tűzte. Ez az arckép dolgozószobája falán függött, hogy munka közben fölpillanthasson rá. Észrevette, hogy szemem a kezében illatozó virágcsokorra téved.
»Legnehezebb napjaimban – mondá – igazat adtam Chateaubriandnak, aki a természetet leghűbb vigasztalónknak nevezi. Én is elmentem a természethez és megismerkedtem vele. Megismerkedtem a távoli csillagoktól, melyek sötétkék honukban ragyognak, a hitvány porig, mely talpamon tapad. Lépten-nyomon új csodával találkoztam. Most is, koromtól meggyötörve hozzá vánszorgok – és ha egy-egy kis virágot látok lábam előtt, megemelem kalapomat. Régi kis ismerősöm tudja, hogy kimondhatatlanul szeretem, bár öreg barátja el is felejtette nevét…«
A haza ellen vétkezőknek nincs bocsánat
Egyik este megkérdezte, szoktam-e imádkozni, mielőtt elalszom. Mit imádkozol? A Miatyánkot – feleltem.
„Jól teszed fiam. Ebben a gyönyörű imádságban a legnagyobb gondolat: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Jegyezd meg, ebbe nem szabad beleértened a haza ellen vétkezőket.”
Eddig a részlet a 100 perc c. műből, amelynek közlése folytatódik a Felvidék.ma portálon, kisebb-nagyobb időközökkel. Jankovics Marcell munkásságát és emlékezetét ideológiai szempontok miatt igyekeztek eltüntetni a második világháború után, éppen ideje hát rehabilitálni őt történelmi, kulturális és esztétikai szempontból egyaránt. Annál is inkább, hogy az írásait formáló kivételes tudása és olvasottsága, világképe, műveinek erkölcsi útmutatása nagy értéket képviselnek. Fontos kapaszkodók lehetnek korunk nemzetre, hazára és hagyományra egyre kevésbé figyelő embere számára.
Feri
2020-12-07 at 13:05
Gijutsushi
2020-12-07 at 08:55
Talán ha olvasnál egy kicsit többet a múltról, nem csak azt, amit “jónak” látsz, de a másik, ellentétes aspektusát is – bizony mondom néked, nem úgy nézne ki a dolog, mintha lóval kártyáznánk!
Gijutsushi
2020-12-07 at 08:55
Ki ez a niemand moliere? Szégyelje magát, és takarodjon vissza a Havasalföldre! Ja, és vigye magával tomi-t is.
SpaceBug
2020-12-07 at 06:52
Az összes történelmi személy vitatható, tagadható, gyalázható és felmagasztalható.
Sajnos a politika játszik is ezzel a szereppel. És itt jön be az az állítás, hogy ki minél tájékozottabb annál megalapozottabb. Nincs az a jó tett, hogy ne tudná a politika ráhúzni a vizes lepedőt és nincs az a jó tett amit nem tud kimosdatni a tájékozatlanok előtt.
Gondoljunk csak bele, hogy melyik oldalon divat az, hogy mára már nyilvánvalóvá vált gaztetteik felett sunnyognak és még szobrot is állítanak neki.
Kossuth személye és tetteit is lehet félremagyarázni és gyalázni, de a Miatyánk Kossuth szerinti értelmezése mindent megmagyaráz születésétől a haláláig.
Ámen..
moliere
2020-12-06 at 23:27
tomi
+1
És nagy zsákutca, hogy ez tabu.
.
Milyen szinten lehet gond a kollektív tudattalanunkban, hogy a legtöbb utca problémás karakterekről van elnevezve, a nemzet nagyjai kissé vitathatók?
.
Szent István még csak-csak, de azért felrovom, hogy a keresztényesítés túl sok vérbe és magyartalankodásba torkollt, és az indoklás több ponton megfeneklik. Nem feltétlenül igaz, hogy a vallást kellett volna először felvenni, lásd litvánok. Nem feltétlen igaz, hogy “másként leigáztak volna minket”, “eltűntünk volna”. Így is megpróbálták, szerencsére – és ez Szent István legnagyobb tette! – kivertük a német hódítót. De egye fene, őt elismerem.
.
Ha igaz az a ritkán hangoztatott értékelés az uralkodókkal kapcsolatban, hogy egy sikeres uralkodó két lapon dicsérhető és bírálható. 1. hogy mit tett uralkodása során, 2. hogy mit hagyott hátra (örökösödés rendezettsége, átadott ország használhatósága), akkor sem Szent István, sem Mátyás nem sorolható még az első tízbe sem, és a csúcson Károly Róbert helye nehezen megkérdőjelezhető. Nagy királyaink sora tett hozzá szépen lassan mindkét téren az országhoz. Szent László például (aki jogilag ugyebár trónbitorló ellenkirály…). El szoktak feledkezni egyik legnagyobb uralkodónkról (székelyek most ne figyeljenek ide!) Mária Teréziáról. A fél ország templomai az idején épültek (újjá), de mi idegensége okán sehol semmit nem neveztünk el róla. Pedig jó és elég magyar királyunk volt. Zsigmond is egyébként.
.
Kossuth ügyében csak ugyanennyit tettem volna hozzá. Méltatlanul szorítja háttérbe Széchenyit. Deákról vajon mikor készül elemzés, az egész monarchiával együtt, hogy most akkor inkább + vagy inkább – ?
Ha itt is abból indulunk ki, hogy mit eredményezett, akkor egy nagy büdös csapda a dualizmus.
.
Az Orbán éra egyik legdicsőbb tette, hogy elindította a Nagy Imrétől való megszabadulást. De félő, hogy ha megbukik ez a kormányzat, Nagy Imre ismét visszatér a történelem szemétdombja felé vezető útról a söpredék piedesztáljára.
.
Arról már nem is beszélek, hogy a magyar nyelv legnagyobb virtuózaiban cseppekben vagy cseppekben sem folyt magyar vér. De az talán még jó is. Zrínyi, Petőfi, József Attila, Radnóti, habár azért nagyon sok nagyon magyar származású zseni is kiegészíti ezeket a kiemelkedően magyar szellemeket. Viszont érdekesnek érdekes ez a tény is.
.
Sokkal jogosabb lenne minden faluban a Görgey utca, mint a Kossuth utca. De hát elkövetett egy nagy bűnt Artúr apánk. Kivégeztetett valakit. És ugye Hóman óta tudjuk…
Ez az átok lecsapott az alulértékelt II. Andrásra és Nagy Lajos királyunkra is.
moliere
2020-12-06 at 23:13
Ha nem bocsátanánk meg azoknak, akik a Haza ellen vétettek, már régen kiirtottuk volna egymást. A Haza fogalma megvan mindkét oldalon, az ízlés szerint baromfiaknak, vagy dögevőknek nyugodtan titulálható úgynevezett baloldalon is, és nagyon hisznek benne, hogy ez az ő hazájuk, mi meg vagyunk a Haza ellenségei, és sok ki is irtana minket. Náluk ez technikai probléma, nálunk meg lelkiismereti. És technikai. De vigyázni kell ezekkel, mert a lelkiismeret – lám ez a cikk is – tömegesen manipulálható, a technika pedig gyorsan fejlődik.
tomi
2020-12-06 at 18:36
Kossuth egy túlértékel szereplője a magyar történelemnek. A szabadságharc leverését megelőzően átadta a hatalmat Görgeinek, majd elegánsan lelépett, utólag pedig Görgeit tette felelőssé mindenért. Igazi jogász figura volt, akiket én alapból rühellek.
hivő
2020-12-06 at 17:31
Köszönjük a cikket.
Benedek Károly
2020-12-06 at 16:57
Szörényi Leventével biztos nem adta volna össze magát az öreg Jankovics…
Királytigris
2020-12-06 at 16:06
“Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Jegyezd meg, ebbe nem szabad beleértened a haza ellen vétkezőket.”
Mennyire aktuális ez ma is…!!!
SpaceBug
2020-12-06 at 15:56
Halló lipsik, ő igazi liberális volt, de ti a föld alja mocska vagytok….
Negalázva Kossuth-ot.