Mikor a genderelmélet jogokat követel

Az egyik legkényesebb szélsőséges-liberális kezdeményezés a szexuális orientáció szabadságjogainak megfogalmazása. De miért is kellene azt, ami a hálószobában történik és nem bűncselekmény – ahogy a liberális agenda követeli –, szabadságjogként kiterjeszteni a hagyományos család fogalma ellenében? Miféle oka lehet arra bárkinek, hisz a jogok deklarálása nélkül sem éri (érheti!) őket hátrány egy polgárosodott társadalomban, a saját otthonukban? Miért gondolja azt a liberális hegemónia kicsiny, de hangos és harcias csoportja, hogy nem elég az egyén autonómiájának szabadságát megteremteni, majd megélni, hanem túllépve minden közösségi korláton a melegeknek házasodási jogot biztosítani (light-verzió), illetve a gyermekvállalásra (hardcore) is kötelező érvényű nemzetközi emberi jogokat deklarálni?

A jogi kanyar

A melegek jogaiért küzdő mozgalmak komoly sikereket értek el a nemzetközi jog „fejlődésében” az elmúlt két évtizedben. Az Európai Unió Alapjogi Chartáját az akkori tagállamok 2000-ben fogadták el Nizzában, majd 2007-ben a Lisszaboni szerződéssel kiegészítették és általános értékké emelték. Ennek 9. cikkelye kimondja, hogy

a házasságkötéshez és a családalapításhoz való jogot az e jogok gyakorlását szabályozó törvények szerint biztosítani kell.

A 21. cikk továbbá tilt minden hátrányos megkülönböztetést, amelybe bekerült a

szexuális irányultság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalma.

E két cikkely könnyen egymás mellé állítható. A Chartát elfogadó tagállamoktól elvárják az emberjogi szervezetek, hogy a házasság intézményét, majd a gyermekvállalás jogát (értsd: örökbefogadás joga) nyissák meg a homoszexuális párok előtt. És mindezt a liberális elvekre hivatkozva állítják. Érvelésük lényege ezúttal is az egyén autonómiájának további kiterjesztése.

A szabadságjog nemzetközi megfogalmazása az Európai Unió (majd az ENSZ) által a tagországra „kényszeríthető” lesz, ez pedig azért fontos (és egyben könnyebb út is), mert így fontos társadalmi vitát megkerülve, a nemzetközi szerződésekből kellene levezetni a nemzetállamok jogikörnyezetében a melegjogok részleteit.

A mostanság oly sokat idézett Isztambuli Egyezmény – amely látszólag ugyan a nők egyenjogúságát hivatott előrevinni – tartalmazza a genderelmélethez köthető burkolt „jogfejlődés” lehetőségét. A magyar ellenzék politikai boszorkány-konyhájából újra és újra az asztalra kerülő egyezmény ugyanis nem más, mint a genderelmélet trójai falova. Mert valóban benne foglaltatik a nők elleni erőszak leküzdésének átfogó megközelítése, illetve a családon belüli erőszak megakadályozására, az áldozatok védelmére irányuló szándék (amit nem mellékesen a magyar Btk. is tartalmaz, így ismételgetése fölösleges jogi erőfeszítés), de az egyezmény implicit tartalmazza a gender (társadalmi nemek a biológiai nemekkel szembeni) definícióját is. A következőképpen:

azok a társadalmilag konstruált szerepek, viselkedésformák, tevékenységek és attribútumok, melyeket az adott társadalom megfelelőnek tekint a nők, illetve férfiak számára.

Ismerős, ugye?

Röviden a gender logikájáról

Mint számos modern divat és fogalom, ennek jelentése is az angol nyelvben keresendő. „Gender” a „társadalmi nemiséget” jelöli, szemben a „sex”, azaz a „biológiai nemiség” szóval. Az angol megkülönbözteti a született férfi (male) és nő (female) fogalmát a társadalomban megnyilvánuló nemi szereptől. Érdekes, hogy a gender szót – mai használata ellenére – a „nemz, szül” jelentésű igéből képezzük. Jobb híján, mint annyi „értékes” angolszász fogalmat, ezt is így, fordítatlanul használjuk, és a szocializált, társadalmi nemi szerepet jelöljük vele.

A genderkutatások egyik oldala a női és férfi szerepek megváltozásának feltárása és a nők hátrányos helyzetének megszüntetése. A gyerekvállaló nő lemarad. A gyengébb nemet sokszor tényleg gyengébbként kezeljük. Ezen lehet és kell is változtatni. Azt a gender ideológiát, amely él a joggal – azaz célja, hogy egyenlő legyen a társadalomban mindkét „nem” –, nevezem „szelíd” változatnak.

De mikor talaját veszti az eszme és csupán az egyén szabadsága az egyetlen érték, magán kívül pedig minden kívülálló hatalmat, közösséget és Istent tagad, akkor az elmélet szélsőségbe torkol. Megjelenik a hangos, semmivel és végső soron a mindennel szembenéző „bátor” kisebbség, aki visszaél a joggal és elsöpör minden közösséget és hagyományos értéket. Őket nevezhetjük a „szélsőséges gender” ideológusoknak. Szerintük nőnek vagy férfinak születünk, de azt, hogy férfiak, vagy nők leszünk, a társadalmi szerepünk dönti el. Sőt, szabadságjogunkban áll, hogy eldöntsük, férfiak, vagy nők legyünk. Zavartak vagyunk mi, szemlélődők is.

Pro-Life vs. Pro-Choice

XVI. Benedek pápa így írt a témában 2008-ban:

Az egyháznak védelmeznie kell az embert az emberi természet leromolásával szemben (…) Kötelessége, hogy az emberről, mint férfiről és nőről beszéljen, és megkövetelje a teremtés eme rendjének tiszteletben tartását (…) Amit napjainkban a Gender fogalma alatt sokfelé értenek, az lényegében az ember kiszakítását célozza a teremtés a Teremtő rendjéből. Az ember maga akarja megalkotni önmagát, és saját lényét maga kívánja meghatározni. De így az igazság ellen, a teremtés szelleme ellen fordul.

Ez a szélsőséges értelmezés került az ideológia központjába 1995-ben, az ENSZ pekingi nőkonferenciáján. A „szélsőségesek” a homoszexuálisak, biszexuálisok, transzszexuálisok elismeréséért, egyenrangúságáért szálltak síkra, szembe helyezkedve a hagyományos családmodellel, a férfi és nő lelki és testi közösségével. Később már azt állították, hogy az ember semlegesnek születik, de szabadnak, így a társadalom nem erőltethet rá semmiféle nemi szerepet. Tehát ideális az, hogyha az individuum úgy cseperedik fel, hogy nem erőszakolnak rá semmilyen nemi sztereotípiát, majd eldönti szépen a személyiségfejlődése során, hogy melyik nemhez vonzódik. (Mennyi hazugság hangzott már el a semlegesség zászlaja alatt!)

Az Európai Unió pedig e szélsőséges irányelv mellé állt. 2006-ban, majd 2008-ban az Európai Parlament nyilatkozatot fogadott el a „homofób” megnyilvánulások ellen, illetve a nemi sztereotípiák eltörléséért. Mindezek mellett anyagilag dotálni kezdte a semleges nemiséget és a homoszexualitás felvilágosítást felvállaló oktatást és kultúrát. A Progress Program keretein belül támogatja egyrészről a nők esélyegyenlőségét, amely a genderideológia szelíd változata, másrészről pedig a homoszexuális kapcsolatok egyenlő társadalmi elbírálását – értsd ezen a nemiség semleges oktatási programját, illetve a homoszexuálisok házassági és gyermekvállalási jogait is. Ez pedig már a gender vad, szélsőséges értelmezése. Az egyén szabadságának abszolutizálása a közösségi értékek és érdekek ellen.

A család lerombolásának állomásait ki lehet olvasni a bomlasztó hatású törvények sorozatából, melyek pártolják a feminizmust, az abortuszt, a béranya alkalmazását, a homoszexuálisok közti házasságot, az ilyen új „párok” gyerek-örökbefogadását, az eutanáziát

– állítja Molnár Tamás. Szerinte a végtelenített szabadságon nyugvó jogok megjelenése a liberális törvénykezésben, a gyakorlatban a közösségek erodálását okozzák.

Ellentmondások a genderelmélet törekvésében

De családromboló hatása mellett rejlik egy-két apró önellentmondás a szélsőséges genderideológia bensőjében is. Így nemcsak kívülről, hanem logikájában is kétségbevonható. Ugyanis egyrészről azt állítják, hogy az ember nemileg semleges lénynek születik, majd szabadságában áll eldönteni azt, hogy melyik nemi szerepet vállalja, melyik nemhez vonzódik. Máskor a homoszexualitást azzal védik, hogy velünk született hajlamnak tartják. Egyelőre nincs kellő bizonyíték arra, hogy tisztán szocializált, vagy genetikai alapú-e a homoszexuális vonzódás, mindenesetre a „szélsőséges genderisták” az utóbbival magyarázzák. Mert számukra így természetes. De ha egymás mellé tesszük e két állítást, látszik az inkonzisztencia. Ugyanis nem lehet egyszerre semlegesnek születni és homoszexuálisnak. Vagy feltételezzük azt, hogy homoszexuálisnak természetes születni, nőnek, vagy férfinak heteroszexuális vonzalommal pedig nem? Badarság. Valójában elválasztják a születési nemiséget és a nemi vonzódást, majd önkényesen előnyt biztosítanak a másság számára.

Nagyfokú inkonzisztencia (belső önellentmondás) kerekedik ki abból is, hogy míg a liberális álláspont szerint a magánszféra intézményeibe, így a család belső cselekvési világába beavatkozni nem lehet (kivétel az erőszak és más életellenes cselekvés esetén), a genderisták szerint mégis szükség van a családi pozíciók újragondolására. A nők otthoni, igazságosabb szerepvállalását kívülről jövő erővel – a társadalmi normák, trendek és divatok megváltoztatásával – kívánják segíteni. Azaz külső pressziót kérnek az egyébként védett magánszférában. Hogy lehet ezt feloldani?

Megkülönböztetendő tehát a női egyenjogúságért síkra szálló szelídektől a szélsőséges genderideológia. Az előbbi él, az utóbbi visszaél a joggal. Én pedig maradok József Attilánál, aki ugyan a fasizmussal szemben írja a következő sorokat, de találóan állíthatjuk ma szembe a szélsőségesekkel is:

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,/honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,/fő-e uj méreg, mely közénk hatol – /meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…/Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,/de mi férfiak férfiak maradjunk/és nők a nők – szabadok, kedvesek/- s mind ember, mert az egyre kevesebb…

A szerző a XXI. Század Intézet kutatója