Mindent köszönünk, Balázs!
Miközben az egész világ futballszerető közvéleménye a labdarúgó világbajnokság rajtját várja, nekünk, magyaroknak lesz egy ennél fontosabb futballesemény is. Barátságos mérkőzést játszunk Görögország ellen, amelyen hivatalosan is elbúcsúzik a címeres meztől az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb egyénisége, Dzsudzsák Balázs. Rendhagyó tisztelgésünk következik a válogatottsági rekorder előtt.
A magyar labdarúgás egyik legsajátosabb évében, 1986-ban született. Ez máig az utolsó év, amikor még a legmagasabb szinten jegyezték válogatottunkat. Márciusban „kivégeztük” Brazíliát a zsúfolásig telt Népstadionban, és ott lehettünk a mexikói vébén, sőt, sokan a titkos favoritok között emlegették az európai ranglistát vezető, a nemhivatalos világranglistán pedig harmadik helyezett Magyarországot. A végeredményt mindannyian ismerjük: súlyos vereség a szovjetek ellen, sajnálatos kiesés a csoportkör után, majd a szövetségi kapitány Kuvaitig menekül, a válogatottat pedig világgá kergeti a népharag.
Volt azonban egy család a kicsiny szabolcsi faluban, Nyírlugoson, ahol nem számított a vb-kudarc, mert gyermeket vártak. Balázs, az újszülött kisfiú csodálatos karácsonyi ajándék lett a Dzsudzsák család számára, hiszen december 23-án, Szenteste előestéjén jött világra. A történet innen a „szokásos” mederben folyik tovább. Dzsudzsák Balázsnak töpörtyű korától kezdve a labda a mindene, akárhány is van már a gömbölyded játékszerből, nincs az az ünnep, amikor nem egy újabb labdát kér ajándékba.
Nem csupán ügyessége, de szenvedélyes játékszeretete is társai fölé emeli, így csakhamar hivatalosan is leigazolja a Nyírlugos, majd ott felfedezi a Debrecen. A debreceni focisuli növendéke lesz, és ebben a minőségében egyike a saját nevelésű nagy reménységeknek, akiktől a város futballjának sikereit remélik. Nincs tizennyolc éves, amikor már bedobják a mélyvízbe: bekerül a Loki felnőtt csapatába. Hiába számít szemtelenül fiatalnak, mégis fontos tagja annak a Debrecennek, amely a csapat történetének első bajnoki aranyérmét nyeri.
A következő évek továbbra is a Lokiról szólnak itthon, további kettő, azaz zsinórban három bajnoki címet nyerve egyértelműen a legjobb magyar csapattá növi ki magát a piros-fehér alakulat, amelyben fokozatosan a legfontosabb láncszem lesz a nyírlugosi fiatalember, Dzsudzsák Balázs. Nem véletlen, hogy 2007. június 2-án (minő véletlen: éppen a mexikói vb-n játszott szovjet-magyar 6–0 huszonegyedik évfordulóján) a húsz és fél éves Dzsudzsák bemutatkozik a nemzeti csapatban. Bár a csapat 2–0-ra kikap Iraklióban a görögök ellen, ez a legkevésbé sem a 81. percben pályára lépő Dzsudzsák sara, sőt, itt veszi kezdetét az a nagyszerű válogatott-pályafutás, amely ma véget ér.
Micsoda különleges keret: a görögök ellen kezdett, és a görögök ellen zár. Ami pedig a két mérkőzés között történt, már minden focikedvelő szeme előtt zajlott. Ezért a tételes események, az elért sikerek felsorolása, az emlékezetes gólok megidézése helyett jöjjön egy kicsit személyesebb hangvétel, egyfajta szurkolói megközelítés. Nemcsak azért, mert „civilben” az újságíró is szurkoló, hanem azért is, mert Dzsudzsák Balázs egyértelműen a magyar futball utolsó másfél évtizedének legkülönlegesebb egyéniségei közé tartozik. S mint ilyen, sokszor került az irigyek, a rosszakarók és a rosszindulatúak kereszttüzébe. Most, a válogatottól való búcsú alkalmával ideje helyre tenni néhány dolgot.
Dzsudzsák Balázs eddig száznyolc alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben. Ennyiszer nem lehet válogatottnak lenni különleges képességek, kimagasló futballtudás és egyéb nagyszerű sportemberi kvalitások nélkül. Nemcsak egy vagy két kapitány látott benne annyit, hogy beválogassa, hanem 2007 és 2022 között Várhidi Pétertől Marco Rossiig valamennyi szakvezető méltónak találta a címeres mezre. Több mint féltucat szakember meghívása nem a véletlen műve. S van még valami fontos, amit mindenképpen ki kell emelni. Nem mások bírálata, hanem Dzsudzsák Balázs elismerése érdekében. Ellentétben más, nagyszerű játékosokkal, ő soha, egyetlen szövetségi kapitány regnálása idején se mondta le a válogatottságot. Sem ideiglenesen, sem véglegesen, sem feltételesen, sem sehogy. Ő mindig jött, és jelenlétén túl a mentalitásával, küzdőszellemével is igazolta, hogy számára tényleg szent a címeres mez.
Természetes dolog, hogy a száznyolc meccséből akadt jó néhány felejthető is, akadt néhány olyan, amikor nem igazán tudott hozzátenni a csapat teljesítményéhez ő sem. S bár a sokat látott szurkolót nem lehet becsapni, azonnal kiszúrja, amikor valaki „alibizik”, ám egyetlen olyan meccset sem tudna felhozni senki, ahol Dzsudzsák ne tette volna ki a szívét és a lelkét a pályára. A hozzáállására, akarására soha nem lehetett panasz.
Az őt bántók – akikből sosem volt hiány – sem ebbe kapaszkodtak sosem. Helyette a pályafutása állomásait és egyik-másik megnyilvánulását vették célba... Kétségtelen: sokan voltunk csalódottak, amikor Dzsudzsák Balázs a PSV Eindhoventől az Anzsi Mahacskalába igazolt. Nem véletlen a többes szám, mert e sorok írója sem volt kivétel. Kell-e magyarázni a csalódottságunkat? Eindhoveni posztriválisa – aki semmivel sem volt jobb Dzsudzsáknál – a Barcelona játékosa lett, és mi, szurkolók, úgy véltük, hogy ha Ibrahim Afellay a gránátvörös-kékekhez tud kerülni a PSV-től, akkor Dzsudzsák is odakerülhet a Real Madridhoz, a Chelsea-hez, a Liverpoolhoz vagy az Interhez. És amikor ezek után bejelentették, hogy aláírt az Anzsihoz, természetes volt a csalódottság. De az, amit ezért kapott, sőt, itt-ott még kap a mai napig is, az már nem természetes.
A pályafutása az övé, az élete az övé, következésképpen a döntés, hogy hol kíván futballozni, szintén az övé. Az pedig – még ha persze érthető is – kifejezetten igazságtalan volt, hogy a saját csalódottságunkat rajta vezettük le. Mert itt erről volt valójában szó: a magyar szurkolók álmairól, amit Dzsudzsáktól reméltünk megvalósítani. Détári óta ugyanis nem volt világszintre jutó játékosunk és már nagyon vágytuk, hogy végre legyen egy honfitársunk, akiért versengenek a legnagyobb klubok, aki hétről-hétre helyettünk is megmutatja, mi a magyar virtus. Amikor Dzsudzsák a PSV-ben villogott, például egyedül „elintézte” a nagy rivális Ajaxot, akkor benne láttuk az új Détárit, az új évezred első magyar klasszisát. S mivel ez másként alakult, sokan bűnbakot kezdtek látni Dzsudzsákban. Bűnbakot azért, mert Dzsudzsák nem váltotta valóra mások álmát, a szurkolók álmait...
A másik visszatérő „vád” volt vele szemben, a „sírás”. Igen, egyszer valóban elérzékenyült a kamerák előtt. „Pechére” ezt a magyar labdarúgás egyetemes történelmének talán leggyászosabb meccse, az Andorra–Magyarország után tette, ahol a miniállam szégyenszemre 1–0-ra legyőzött bennünket. Kétségtelen, hogy Dzsudzsák sírva nyilatkozott a meccs után. Az is kétségtelen, hogy panaszkodott, személyes sérelmeket is felhánytorgatott a monológjában. Ám Dzsudzsák ott volt, játszott, nem keresett kibúvót, nem akart „pihenni”, nem kért felmentést a „fárasztó szezon végén”, nem jelentett sérültet sem. Mint minden válogatott meccsen, amelyre meghívták, itt is pályára lépett. A könnyei pedig azt mutatták, hogy őt tényleg megviselte a vereség, mert tényleg érdekelte a válogatott és mert mindig nyerni akart. Ami egy dolgot válthat csupán ki a szurkolóból: tiszteletet.
S hogy minek szól még ez a tisztelet? Ki volt Dzsudzsák Balázs a válogatottban? Egy játékos, aki mindig jött, ha hívták. Egy játékos, aki rosszul ugyan játszott olykor, de lélektelenül soha. Egy játékos, akinél mindig lehetett remélni egy váratlan húzást. Egy játékos, aki beverte a szabadot a bukaresti pokolban. Egy játékos, aki idegrángást okozott Cristiano Ronaldónak. Egy játékos, aki megjárta a mennyet és a poklot is, de akinek mindig szent volt a címeres mez. Egy játékos, aki sokszor volt a válogatott csapatkapitánya, de aki karszalag nélkül is a csapat vezére tudott lenni, mert egyénisége, személyisége arra predesztinálta. Egy játékos, aki – mint egy népmesei hős – a kicsinyke Nyírlugosról indulva eljutott a legszebb sikerekig, a válogatottsági csúcsig.
Dárdai Pál nem sokkal a szövetségi kapitányi kinevezése után azt mondta Dzsudzsákról, hogy ő a nagyon kevés klasszisunk egyike, ezért ne bántsuk állandóan, hanem becsüljük meg. Igaza volt. Az élet minden területén megjelenő deheroizálás, értékrelativizálás jelen van a futballban is, mások mellett kijutott belőle bőven a címeres meztől ma búcsúzó Dzsudzsák Balázsnak is.
Ezért a százkilencedik címeres mezes fellépése, s ezzel válogatottsági rekord előtt álló Dzsudzsák Balázsnak csak egy dolgot tudunk mondani. Köszönünk mindent, amit a válogatottért tettél! A megbecsülésünket kivívtad a zöld gyepen, ahol további sikereket kívánunk még klubszinten, aztán meg majd a civil életben is.
Vezető kép: MTI