David Pressman amerikai nagykövet nemrégiben több külföldi lapban is kemény vádakat fogalmazott meg Magyarországgal szemben. Somkuti Bálinttal, az MCC geopolitikai műhelyének kutatója segítségével próbáltuk meg megfejteni, mintegy középiskolai prózaelemző szakkör mintájára, hogy mit akart mondani és miért a nagykövet.
Megkapó egybeesés: miközben éppen megpróbáljuk rávenni Svédországot a civilizált és az európai kultúrkörben korábban elvárt tisztességes, előzékeny, udvarias és gyerekszobát feltételező magatartásra a NATO-tagságukkal kapcsolatban, illetve célegyenesbe ért az USA ukrajnai proxy-háborújának proxy-finanszírozásáról szóló ET-döntés körüli nyomakodás, fenyegetődzés és kleptomániával kísért jogállami hazudozás, David Pressman magyarországi amerikai nagykövet meghatározó brit lapokban korholta hazánkat. A nagykövet éles és tévedhetetlen szemmel elkövetett meglátása szerint „romboló hatással van a demokráciára” a szuverenitásvédelmi törvényünk, mivel az szerinte „drákói eszközöket ad a kormánynak a másként gondolkodók megfélemlítésére”. A Financial Timesnak pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a magyar kormány képzeletbeli külpolitikát folytat”. Somkuti Bálinttal ezúttal nem az orosz–ukrán front aktuális helyzetét elemeztük, hanem lélekbúvárkodni indultunk. (Pálinkás interjú pálinka nélkül.)
Képzeletbeli külpolitika
Vajon mi lehet az a képzeletbeli külpolitika, amit állítólag a magyar kormány folytat, és ami aláássa az Európai Unió és a NATO egységét? Mert Szijjártó Pétertől még a BBC és a CNN nem túlságosan felkészült riporterei sem szokták megkérdezni, hogy miért akar unikornisokat adni Ukrajnának hidrogénbomba helyett.
Visszakérdeznék. Az Amerikai Egyesült Államokat miért érdekli ennyire az Európai Unió politikai egysége? Az utolsó információm szerint az Európai Unió Európában van, nem az USA-ban, és még nem lettünk mi az 52. csillag. Úgyhogy ezt a fajta aggodalmaskodást nem igazán értem. A NATO egységével kapcsolatban már vannak konkrétabb elképzeléseim. Csak ott is azt felejtik el a hozzánk kirendelt alkirályok, helytartók és egyéb, maguknak hasonló beosztást képzelő emberek, hogy a NATO-ban is van egy olyan fogalom, hogy konszenzus, tehát a szerződésben és a szokásokban benne van, hogy konszenzussal döntenek a NATO tagállamai. Ahogy a NATO nem avatkozott be a görög–török katonai konfliktusba, ugyanúgy a NATO-nak mint egységnek nincs egy kötelező, nem lehet egy kötelező érvényű akarata. Pedig Törökországot már joggal lehetne például az újságírói szabadság és az LGBTQ-jogok nem feltétel nélküli tiszteletben tartásával vádolni, de mondjuk Magyarország esetében ez azért furcsa, mert normál esetben mi csak annyit csinálunk, hogy nem akarunk fegyvert szállítani Ukrajnába, de semmi egyéb vétkünk nincs a NATO-n belül. Engem az a fajta megközelítés zavar nagyon, amiben semmi másról nincs szó, csak arról, hogy úgy kell táncolni, ahogy a zenekar vagy valaki fütyül. Na, ennek van történelmi előképe, mivel ezt már azért láttuk a Varsói Szerződés idején, és annyira nem tetszett.
Mikor és miért felejtette el Nyugat-Európa a kompromisszum meg a konszenzus szavak jelentését? Mintha ezek kimentek volna a divatból, és mindenki azonnal őrjöngeni kezd, ha valaki nem osztja a másik véleményét száz százalékban, ha nem úgy cselekszik, mint amit a másik erkölcsösnek vél. És ez a fajta kizárólagosság nemcsak a nemzetközi diplomáciában jelent meg, hanem a hétköznapokban is.
Azt hiszem, ez egyenes összefüggésben van azzal, ahogy az újbeszédre tanítanak minket. Az a lopakodó, mostanra egyértelmű orwelli világ, amit sokan már korábban is sejtettek, de teljes ocsmányságában csak most áll fel előttünk, annak a részét látjuk ebben. Tehát Óceánia mindig is hadban állt Eurázsiával. És ennek a következménye az, hogy egyrészt a szavak elvesztik az értelmüket, másrészt pedig olyan elvárásokat támasztanak mások irányába, amik korábban fel sem merülhettek. Ilyen újbeszél szöveg, amikor azt halljuk, hogy „leszavaztak minket az államok”. Hát, hölgyeim és uraim, amikor beléptünk ebbe a klubba, azzal csábítottak ide minket, hogy itt konszenzus uralkodik, nem parancsuralmi rendszer. Hogy itt nem az lesz, mint a Moszkva által kézivezérelt Varsói Szerződésben és a KGST-ben, hogy valaki majd előírja, hogy mit kell gondolnunk kötelező jelleggel. Azzal édesgettek minket, hogy a NATO egy olyan szervezet, ahol mindenkinek van joga másképp gondolkozni. Nem cselekedni, másképpen gondolkodni.
Ez miért nem zavarja a többi országot? Miért vagyunk mindig mi azok, akiket rángat az ideg, amikor megpróbálnak minket meggyőzni arról, hogy helytelenül gondolkozunk, a villamos meg arra megy? Miért kerüli mindenki ezeket a konfliktusokat? Mindenki hülye rajtunk kívül, mi megyünk jó irányba az autópályán?
Ez biztos. Amúgy az elmúlt években a lengyelek is nagyon keményen szembementek az őrültek házával. A Nyugatot meg elárasztotta ez a jóemberkedés vallása, amit nyugodtan nevezhetünk euroiszlamizmusnak. Kötelező jónak lenni, kötelező erkölcsösnek lenni, kötelező azt csinálni, amit a jó és erkölcsös emberek jónak és erkölcsösnek mondanak. Környezetvédelem és tolerancia végtelen, önpusztító mennyiségben, miközben kialakult egyfajta csoportgondolkodás. Az a fajta egymás bűntudatát erősítő, egymásra mutogató és egymást vizslató kör, ami a legrosszabb olyan szokásokat hozza elő, amik egy közösségben előfordulhatnak. És akkor ott van még az amerikai szélsőségesen vallásos köröknek a totális álszentségéhez hasonló valóság, ahol bestiális pornófilmeket forgatnak a fészerben, de közben a teljes családnak ott kell lennie ünneplőbe öltözve a templomban, merthogy ezt kívánja meg a közösség. A salemi boszorkányokból ismert csoporthisztériával állunk szemben. A cseheket meg a szlovákokat pedig azért vegyük ki ebből a körből, mert ők gyakorlatilag mindig is abból éltek, miután soha nem mertek fellázadni semmi ellen, hogy megalkudtak. A románokat meg ismerjük, mindig mindenkit elárultak. Bulgária esete más, ott azért elég keményen tartották magukat, egészen addig, amíg jött egy ilyen amerikai janicsár, aki átrendezte a belpolitikai viszonyokat.
Példa nélküli szuverenitásvédelmi törvény
Pressman másik ilyen nagyszerű megnyilvánulása volt, amikor a szuverenitásvédelmi törvényünket példátlannak nevezte, mert szerinte ilyen csak Iránban van, de a NATO-országokban elő nem fordulhatna ilyesmi törvény.
Valamikor az Egyesült Államokat az jellemezte, és azért volt vonzó példakép a világ nagy része előtt, mert ha nem is volt tökéletes, de az a fajta kettős mérce, az a fajta egy dolgot mondok és másfajta dolgot cselekszem, ami a népi demokráciákban meglehetősen általános volt, az rájuk nem volt jellemző. Akkor is kemények voltak, sokszor durva eszközökkel dolgoztak, de azok a kijelentések, amiket a valóságról tettek, azok többé-kevésbé összhangban voltak a valósággal. Na most, bárki, aki hallott arról, hogy az Egyesült Államokban hogyan állnak a külső befolyáshoz, az már hallott a Foreign Agents Registration Act-ről, közismert nevén a FARA-ról. Ez a törvényük gyakorlatilag bárkit, akinek üzleti vagy egyéb kapcsolatai vannak külföldön, és az illető bármilyen irányban az amerikai kormányzatnál, vagy akár helyi, adott esetben nem kormányzati szervezeteknél pozícióban van, regisztráltatnia kell magát ennek a törvénynek az alapján, és be kell jelenteni, hogy milyen irányú kapcsolata van egy adott külföldi országgal, vagy külföldi állampolgárokkal. Tehát ez azért egy olyan komoly szabályozás, amivel sehol máshol nem találkozhatunk; vagyis a FARA példa nélküli, nem a magyar szuverenitásvédelmi törvény. Innentől kezdve kilóg a lóláb, és mind Brüsszel, mind Washington lassan kezd tényleg a szovjet Moszkvára hasonlítani, hiába kapnak ettől a hasonlattól a liberálisok sikítófrászt. A klasszikus kettős mércét láthatjuk: van egy rendkívül szigorú törvény, hogyan kell viselkedni, ha valaki külföldiek érdekében lép fel és külföldről finanszírozzák, de ha bárki hasonló törvényt hoz, arra rögtön ráugranak.
Orosz dezinformáció van minden sarkon Magyarországon
Pressman azt is kifejtette álmélkodó brit újságíróknak, hogy Magyarországon a kormánypárti, kormányközeli, kormány által befolyásolt (nem kívánt rész törlendő) médiában akadálytalanul jelennek meg az orosz dezinformációk. Vajon mit lát a tisztelt nagykövet orosz dezinformációnak, ami a magyar médiában, mondjuk nálunk, a PestiSrácokon megjelenik?
Jótól kérdezed, mert engem szoktak kövér bolseviknak és orosz propagandistának nevezni, amiért nem vagyok hajlandó elfogadni a NATO hivatalos kommünikéit. A józan eszemet és a korábban megszerzett tudásomat használva meg mertem kérdőjelezni azokat az állításokat, miszerint Zelenszkij hamarosan fehér lovon bevágtat a Kremlbe, de legalábbis a Krím-félszigetre. Tulajdonképpen visszajutottunk a kiindulási ponthoz, egy fajta vélemény van, és ehhez kötelező igazodni; aki máshogyan végzi a munkáját, az áruló és dezinformációt terjesztő propagandista. Egyedül a Párt hivatalos véleményét lehet hangoztatni, illetve azt még egy picit fokozni, ha valaki nagyon akarja.
Akkor nem tudsz abban segíteni, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy jobb ember legyek, hogy a helytelen és elavult gondolataimat felismerve büszke és megbízható polgártársa legyek a NATO-nak és az Európai Uniónak?
De tudok segíteni: minden dezinformáció, ami nem azt mondja, amit az amerikai Demokrata Párt és hűséges fegyvertársai állítanak a migrációról, a hatalmi átrendeződésről, az orosz–ukrán háborúról és a 32 ezer genderről.
A stabil házasság titka, hogy az asszony a férjének higgyen, ne a szemének.
Igen, a nyugati világ pont ennyire lett konformista és megalkuvó. Nem lát, de ha lát, akkor sem meri kimondani. Pont, ahogy a Kádár-rendszer, amiben rendkívül zseniális, aljas és kifinomult módszerekkel lehetetlenítette el az ellenfeleit az uralkodó elit; nem totális és nyílt terrorral, hanem megalkuvásra kényszerített. Nem véletlenül emlékeztet minket a mai Nyugat a közép-kelet-európai kommunista rezsimekre, a jelenlegi elitjük és az őket kinevelő akadémiai szféra tagjai egytől egyig kripto- vagy tényleges kommunista volt. Így működtek akkor, és így működnek ma is.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS