Mit kezdjünk a társadalomzaklatókkal?
A világ hülyébbik részén a nagyvárosok képéhez manapság szervesen hozzátartozik az önmagát aszfalthoz ragasztó klímaokkultista nem túl szívderítő látványa. Saját bevallásuk szerint ők ezzel a bátor és kompromisszummentes hőstettel akadályozták meg, hogy aznap több tíz autó mértéket nem ismerve falatozzon a bolygóból és a jövőből. A gyávábbja és nárcisztikusabbja ezzel egy időben sárgaborsófőzelékkel önti le rég meghalt fehér fickók alkotásait a múzeumokban, merthogy az érintett művészek olajfestéket használtak a késő reneszánszban, ezzel pedig – a nyugati egyetemeken tanított tudszoc szerint – útjára indították fosszilis energiahordozókon alapuló ipari forradalmat. Ők az archetípusai annak az egyre szaporodó tébolyult karakternek, amelyik ezoterikus bolondériák és ragályos babonák híveként a békés többség zaklatásával próbálja elnyerni az evilági megváltását. Ahelyett, hogy a saját szaros életével foglalkozna.
A Pew Research Center új elemzése sok minden egyéb mellett rávilágít arra, mi a legnagyobb különbség Donald Trump és Kamala Harris támogatói között. A republikánus elnökjelölttel szimpatizáló válaszolók a családot és a gyermeknevelést, vagyis a saját, privát életüket priorizálják, míg a demokrata szavazók azt a jogukat tartják a legértékesebbnek, hogy beleugathatnak mások dolgába. Harris hívei ugyanis úgy akarnak erős központi államot, hogy az nem az erkölcsös és vallásos életet, illetve az országot építő családokat támogatja, esetleg a rendet tartja fent otthon és szerte a világban, hanem mindenféle elvont eszméket és illemszabályokat kényszerít az állampolgárokra. Ez pedig nem más, mint az önmagukat aszfalthoz ragasztó, festménydobáló társadalombasztatók hosszú menetelése az osztályhatalomhoz.
A modern társadalombasztatás, mint általában az elviselhetetlen dolgok legtöbbje, német találmány. A frankfurti iskola muciológusai főzték ki a mestertervet, hogy miután a szociális piacgazdaság bebizonyította, hogy a kapitalizmus-ellenes hittételeik bődületes marhaságok, a munkásosztály békés és kerek életet szeretne, nem proletárforradalmat, akkor a társadalmakat nem gazdasági, hanem kulturális alapon ássák alá. A célpontjuk pedig a minden hülyeségre fogékony egyetemi ifjúság lett, akiket annyira jól sikerült indoktrinálni, hogy ‘68 Párizsában már a legfelső tízezer gyermekei verték a munkásosztálybeli rendőröket a társadalmi igazság jegyében.
Ez az akkor elrabolt generáció ma, köszönhetően a közösségi médiumoknak, még szélesebb körben terjeszti a táncoló pestist. Azokat a kora középkori mintákkal dolgozó vallásos babonákat, melyek szerint a nyugati jólét forrása a bűn, a Föld és a színes bőrű emberek kizsákmányolása. És bárki, aki ezt a civilizációt védi, sőt, egyáltalán élvezi az vívmányait és áldásait, az égetnivaló eretnek, továbbá valószínűleg boszorkány.
Persze, lehet nevetgélni azon, hogy megint túlzásokba estünk, minek ennyit háborogni pár kötöznivaló bolondon, hiszen dehogyis zajlanak az euroatlanti civilizáció nyugati felén boszorkányperek. Már rég maguk mögött hagyták ezt a múltat, ahogy a rabszolgatartást is meghaladták: már nem ők mennek hajóval Afrikába, hogy kipótolják a társadalom legalsó, aljamunkát végző decilisét, hanem maguk hajóznak be. Csak éppen a lényeg nem változott.
A boszorkányperek és a puritánok utcai zaklatásai, a békés többség korholása ugyanúgy jelen van ma, ahogy a 17. század végi gyarmati Amerikában. Ha belelapozunk a Malleus maleficarumba, teljes nevén a „Boszorkányok pörölye, mellyel minden boszorkány és az ő eretnekségük igen hathatósan eltiporható” című könyvbe, és ott a különböző sátáni teremtmények nevét kicseréljük mondjuk olyanokra, hogy populista, szélsőséges, dezinformációt terjesztő és putyinista, gyakorlatilag kiolvastuk belőle a nyugati mainstream agitprop kiadványainak tanácsait arra nézve, hogyan kell leküzdeni a reakciós erőket és a jobboldali elhajlókat. A CNN és a BBC esti elemző műsoraiban és az amerikai Demokrata Párt gyűlésein megkapóan hasonló leírások és javasolt harcászati eljárások hangzanak el mostanában.
Mint annyi mindenben, nekünk, magyaroknak szerencsénk van velük szemben is. Kivételesen nem a szocialista félmúltunk vértezte fel szervezetünket ellenanyaggal, hanem a magyar nyelv és a magyar kultúra. Bizony, a magyar ember szeretetnyelve a basztatás, így különösképpen nem kapjuk fel rá a fejünket. Mi szeretjük egymást cseszegetni, nem sértődünk meg rá különösebben, kivéve az anyázáson és a buzizáson. Ezért van az, hogy nálunk a globalista közös nyelvet beszélő szűk rétegen kívül senki nem fél a társadalmi arcvesztéstől, attól, hogy
jaj, mit fognak gondolni mások?
Hogy valakinek esetleg rossz véleménye lesz rólunk, ami tőlünk keletre, a despotikus, autoriter társadalmakban, ahol az individuum kimerül az önpusztító devianciákban (alkohol, drog, rapzene) és tőlünk nyugatra, a despotikus, autoriter társadalmakban, ahol az individuum kimerül a szexuális devianciákban (LMBTQ) a legnagyobb rossz, amit mindenképpen el kell kerülniük. Mi nem félünk az arcvesztéstől, a nyilvános megalázásokat pedig pofonnal jutalmazzuk a Tűzoltó utcában.
Szóval szerencsések vagyunk, de azért nem úsztuk meg teljesen. A társadalombasztatás ugyanis nálunk is jól fizető főállássá „nemesedett” az elmúlt évtizedekben, még ha célját képtelen beteljesíteni. Ha végignézünk találomra valamelyik közismert NGO munkatársain, csupa olyan embert, legtöbbször nőt látunk, akik egy normális világban értékes segítő munkát végeznének. Tanárnők, orvosok, idősgondozók és gyógytornászok lettek volna, olyan szakmákban dolgoznának, ahol általában azok jeleskednek, akiknek kényelmesebb volt a gyerekszobájuk és az anyukájuk kedvességre tanította őket. Mindenki, aki valaha járt iskolába, emlékezhet arra, hogy voltak lányok, akik megosztották a házi feladatukat a leghülyébb, leglustább srácokkal (pl. e sorok szerzője) és amikor orrba nyomták az iskolaudvaron a legtaplóbb, legnagyobb pofájú srácokat (pl. e sorok szerzője) a felső tagozatosok, akkor letörölgették róluk a vért és a piszkot. Mindezt teljesen önzetlenül. Pusztán azért, mert megszánták a szerencsétlen hülyét, segíteni akartak.
Nos, ezek a kislányok ma felnőtt nőként, mintegy eltérítve, elrabolva a bennük eredendően meglévő jó szándékot, főállású társadalombasztatóként dolgoznak a munkáltatójuk torz és beteg elképzeléseiért. Mert meggyőzték őket, hogy minden rossz forrása az eredendő bűn, és ha segíteni akarnak az embereken, akkor ki kell irtani belőlük a rosszat. Ha kell, akkor tűzzel (ld. amerikai tömeggyilkosságok, amelyeket az igazság nevében követnek el), ha meg azzal nem lehet, akkor folyamatos pörlekedéssel, basztatással.
A társadalmunkat gyakorlatilag kirabolták azok a kommunista tanárok a muciológia szakokon, akik ezeket a jobb sorsra érdemes lányok és fiúk agyát átmosták, a segítő szándék helyére ideológiát tettek.
Ha meg akarjuk állítani a társadalombasztatás terjedését, mondjuk az aszfalthoz önragasztás és a tömeggyilkosságok között félúton, akkor a fertőzés terjedését kell megakadályozni. A hogyant mindenkinek a fantáziájára bízom, bár az egyetemek környékén érdemes volna körbenézni, és azokat, ahol a Hamászt ünnepelték tavaly október 7-én, rögtön ledózerolni. Az enyémben a szilvafának is lenne szerepe, szerencse, hogy akadnak nálam bölcsebbek és higgadtabbak.
