Mitől szavaz ma valaki balra?

Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy döntéseinket (bármilyen területen, így a politikában is) mi magunk hozzuk, racionális gondolkodásunk, józan belátásunk, saját érdekünk szerint. Nem szívesen nézünk szembe azzal a lehetőséggel, hogy bizony manipulálnak bennünket. Ez esetben ugyanis saját énképünk sérülne. Úgy éreznénk, hogy nem vagyunk elég okosak, hogy esetleg rosszul dönt(ött)ünk, és hát hogy néz ez már ki… Pedig egyáltalán nem szégyen semmiben sem belátni, ha hibáztunk, sőt, ez a legnagyobb emberi tulajdonságok egyike. S különösen nem kell szégyenkeznünk – sem mások, sem magunk előtt – akkor, amikor a manipuláció sokszor olyan erős és alattomos, hogy tényleg a legjobb szándék mellett, önhibánkon kívül is sokan áldozatává válunk.

A baloldal mára elvesztette hagyományos szavazóbázisát; a II. világháború óta ugyanis olyan mértékű, a történelem során soha korábban nem tapasztalt általános életszínvonal-emelkedés következett be, ami a társadalom alsóbb rétegeit is bőven érintette. A legmagatehetetlenebbeket leszámítva mindenkinek jobb lett az élete (legalábbis materiális szinten feltétlenül), még ha sokan úgy is érzik, mindig lehetne jobb. Ráadásul mindig van egy szomszéd, egy ismerős, stb., akinek jobban megy, tehát van mihez viszonyítani, van mire irigykedni. (És esetleg követelőzni, erről lejjebb…)

Az egy dolog, hogy manapság már nagyon széles rétegek engedhetnek meg maguknak időnként olyan, korábban csak a kiváltságosok számára elérhető „kicsapongásokat”, mint az étterembe járás, egy-egy tengerparti nyaralás, vagy épp az autóhasználat. Ennél is fontosabb, hogy a teljes nincstelenség gyakorlatilag megszűnt; a bérből, fizetésből élők, az alkalmazottak, a „munkásosztály” is valamelyest tulajdonossá vált. Kisebb-nagyobb lakás, autó, nyaraló, némi megtakarítás, rendesebb, „menőbb” ruhadarabok; mindenki úgy érzi, van „valamije”, amihez ragaszkodik, amit nem szeretne, hogy elvegyenek tőle. Így sem a korábbi radikális baloldali, bolsevik hívószavak (vegyünk el azoktól, akiknek VAN, és adjuk oda azoknak, akiknek NINCS) nem működnek a gyakorlatban, sem pedig a szélesebb néprétegek felemelését célzó (akár őszinte) szociáldemokrata politikai törekvéseknek nincs igazán célozható tömegbázisa. Külön érdekesség ráadásul, hogy tömegek életkörülményeit javító, eredendően baloldali törekvéseket évtizedek óta jellemzően épp a jobboldali kormányok valósítják meg. Jobb, reálisabb, hatékonyabb, a teljesítményt jobban ösztönző és jutalmazó gazdaságpolitikát folytattak, s ebbe emelték be sikeresen a különböző baloldali elemeket (társadalombiztosítás, közoktatás, állami gondoskodás, stb.)

A baloldalnak mostanra tehát szép lassan elfogytak a szavazói, így újak után kellett nézni. Érdekes felvetés, s bevallom, én sem mernék rá magabiztos választ adni, hogy ezt már korábban is látták-e előre, s ezért tudatos volt az a fajta „átpozícionálódás”, amit nagyjából a 60-as évek vége óta folytatnak. Vagy pusztán véletlen egybeesés, és csak a hagyományos baloldal akkor még jelentősebb politikai befolyásának további fokozását, a természetükből fakadó hatalmi törekvéseiket szolgálta az a területfoglalás, ami a kultúra, az oktatás, a tömegkommunikáció területén zajlott, s aminek eredményeként mára viszont olyan erős indoktrinációs eszközök kerültek a kezükbe, hogy elvesztett szavazóik helyett egyre újabbakat képesek maguk mögé állítani.

A mai baloldal – legyen szó akár a magyarról, európairól, amerikairól – szavazóit elsősorban az „identitáspolitika” segítségével szerzi. Ennek lényege, hogy a választók ne racionálisan, élethelyzetük, a körülményeikben történt pozitív változások, stb. alapján mérlegeljenek (hiszen akkor szinte bizonyosan a jobboldalra fognak szavazni), hanem olyan, érzelmi alapú döntéseket hozzanak, amit sokkal jobban lehet befolyásolni, manipulálni, akár a valóság ellenében is. Erre pedig a legmegfelelőbb eszköznek az áldozatszerep érzetének kialakítása bizonyult. Vagyis: a mindennapi életben sokkal jobban élő tömegek mégis érezzék úgy, hogy nekik rossz. Amiről természetesen mások tehetnek, s ha azokat sikerül majd lesöpörni a pályáról (nyilván csakis a „társadalmi igazságosság” jegyében), akkor minden jobb lesz. Ezt az érzetet pedig úgy lehet a legjobban kialakítani az emberekben, ha mélyen elhitetjük velük, hogy valamilyen hátrányos helyzetű csoportosuláshoz tartoznak, akiket a többség elnyom.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

Ezért karol fel a baloldal minden olyan identitást, amelyekhez sodródva az egyén a természetes, individuális jellemzők (személyes meggyőződés, önálló gondolkodás, szakmai hivatás, stb.) helyett mesterségesen képzett csoportjegyek mentén kezd identifikálni. Vagyis: önmagát nem elsősorban orvosként, festőként, mosógépszerelőként, bélyeggyűjtőként, családanyaként, stb. látja (amelyek mindegyike magában hordozza az individuumot, az önállóságot is), hanem mindenekelőtt homoszexuális, transznemű, afroamerikai, bevándorló, zsidó, muszlim, ateista, nő, stb. lesz. A mikroidentitás megerősödésével ugyanakkor a valamilyen nagyobb egységhez (nemzeti, nyelvi, kulturális, stb.) való hovatartozása is háttérbe szorul; nem lesz már jelentős számára, hogy ő magyar, svéd vagy amerikai, nem érez többé lojalitást az adott ország, annak szellemisége iránt. Sőt, valamelyik hátrányos helyzetű csoport tagjaként kifejezetten ellenséges érzülettel fog viseltetni a megszokott, hagyományos keretekkel, például a nemzettel szemben. Az adott mikroidentitású csoportokban kialakított áldozat-érzet pedig olyannyira fel tudja erősíteni a kollektív gondolkodást, hogy politikai kérdésekben (is) könnyű az oda tartozó egyéneknek megmondani, hogyan döntsenek.

És miközben sikerült egyre jobban felerősíteni a mikroidentitásokhoz tartozók áldozat-érzetét, addig a többséggel is egyre inkább elhitetik, hogy ez így van, és folyamatosan tenni kell ellene. Az egyetemeket az ún. 68-as generáció totálisan elfoglalta: a progresszív ideológiák, a politikailag korrekt beszédmód, az ellenvélemények ellehetetlenítése a mindennapok részévé vált. Embert próbáló erőfeszítés (és nem utolsósorban nagyon erős családi háttér, jól felvértezett gondolkodás, erős „immunrendszer”) kell ahhoz, hogy a felsőoktatásból kikerülve valakiből ne legyen „Social Justice Warrior” – vagyis a Társadalmi Igazságosság Harcosa. De már az alsóbb szintű iskolákban is rég megy az agymosás: az idegen szép, a néninek kinéző bácsi jó, egész nap fejkendőt viselni, vagy nyáron a strandon ruhában flangálni teljesen rendben van. A filmekben pedig ma már nem csak a fekete, de a meleg, a leszbikus, az autista, stb. mind-mind szükséges elem, sőt, kötelezően a legszerethetőbb karakter. Az oktatás és a kultúra területén tehát totális hatalomátvétel történt: Isten, a család, a haza „el lettek zavarva”, és doktriner ideológiák kerültek a helyükre. Ráadásul sokszor észrevétlenül és ellentmondásosan: a legkiválóbb üzleti, gazdasági, informatikai képzésekről kikerülő, tehát abszolút a kapitalizmusból hasznot húzó, abban meghatározó vezetők is mindenféle baloldali ideológiával vannak átitatva. Cégvezetőként is a diverzitás, a klímavédelem, a melegjogok, stb. látványos szlogenjeit hangoztatják, a vállalati kultúrában napi szintre emelve az erényfitogtatást. (Miközben persze bárkin és bármin átgázolva, gátlástalanul érvényesítik üzleti érdekeiket másokkal – vagy akár a természettel – szemben.) Nem csak a különböző mesterséges mikroidentitásokhoz tartozókat, a magukat folyamatosan áldozatnak képzelőket sikerül tehát indoktrinálni, de az irántuk keltett szimpátia, sajnálat, stb. kapcsán a többségi társadalom egy részét is. Hiszen ki ne szeretne „jóember” lenni, segíteni a hátrányos helyzetűeken, az elnyomottakon – pláne ha ezt csak a látványos megnyilvánulások, politikai állásfoglalások, s sokkal kevésbé a tényleges tettek szintjén kell.

Miközben tehát a működésén, gyakorlati lépésein keresztül valójában sokkal inkább a jobboldal gondoskodik a társadalom, a nemzet szélesebb rétegeiről (tartozzanak azok bármilyen vélt vagy valós kisebbséghez, mikroidentitáshoz), és a gazdasági-társadalmi valóság is rendre a jobboldalt igazolja, a baloldal mégis sikeresen tud magának új szavazókat szerezni. Fellázít, elhiteti velünk, hogy igenis rosszul élünk, iriggyé tesz, rámutatva néhány bűnbakra, hogy nekik bezzeg milyen jó… nekünk pedig miattuk rossz. Miközben nekünk is minden jár, dolgozni sem kell(ene) érte. Míg korábban hosszú évek munkájával kellett és lehetett eredményeket, sikereket elérni, ma nem csak a sokszor vallóban nehezebb helyzetben lévők (pl. bevándorlók), de a szüleik által megteremtett jólétben elkényelmesedett újabb generációk is rendre háborognak, számonkérnek, követelnek, mindent azonnal akarnak. Így manipulál mindannyiunkat a baloldal, hogy aztán elégedetlenségből, frusztrációkból, dühből rájuk szavazzunk, mert ők aztán majd megváltoztatják a „fennálló, igazságtalan helyzetet”.

Sem a bolsevik módszerek, sem pedig az ugyanilyen reflexek igazából sosem szűntek tehát meg. Az irigységre, az „úrgyűlőletre” mindig lehet építeni. A lázítás, a bűnbakokra való mutogatás, a „vegyük el a gazdagoktól” pedig továbbra is tud működni, mert mindig van valaki, aki még gazdagabb. Csak már nem pusztán azért kell elvenni tőle, mert neki van és nekem nincs, hanem mert nekem, az örök áldozatnak egész egyszerűen jár, és nehogy már tennem is kelljen érte.

Az már csak hab a tortán, hogy a baloldal kormányra kerülve sem tartja be soha az állítólagos igazságtalanság megváltoztatására tett ígéreteit, legyen szó négerekről, cigányokról, melegekről. Mert elemi érdeke a rá szavazó tömegek áldozati pozícióban tartása. Mert így újra és újra el lehet velük hitetni, hogy itt vannak ezek a gonoszok (akik jellemzően fehérek, ciszheterok, férfiak, keresztények, nemzetiek, jobboldaliak, stb.), és miattuk szenvedsz, de ha ránk szavazol, akkor ha eddig még nem is sikerült, mert a patriarchátus túl erős, de hamarosan, most már tényleg, mindjárt megszabadítunk tőlük…