Monostori Péter a PS-nek: Keresi a helyét a Nemzeti Beat-, Pop- és Rocktörténeti Kutatóközpont és Archívum

Minden olyan ember, aki a magyar zenéért érdemben tesz valamit, az számunkra potenciális munkatárs, és eljött az ideje, hogy végre professzionálisan összefésüljük a magyar pop-, beat- és rockzene fennmaradt anyagait – ezt Monostori Péter, történész, a jelenleg épp alakulófélben lévő Benkő László Nemzeti Beat-, Pop- és Rocktörténeti Kutatóközpont és Archívum kutatási vezetője fejtette ki lapunknak. Ennek az intézménynek szükségességét Németh Zsolt fideszes országgyűlési képviselő fogalmazta meg először, de azóta sok lelkes támogatója akadt az ügynek. PS-interjú.

Miért van szükség egy ilyen intézetre? Mi az indoka és mi a célja?

A magyar beat-, pop- és rockzene egyértelműen a kortárs művészetek fontos része, a magyar kultúrkincs fontos területe, egyfajta kortárs népzene, így ennek megmentése és megbecsülése nem más, mint kiemelten fontos kulturális műemlékvédelem. Egy ilyen intézet lehet a végkifejlete annak a több mint három évtizedes hagyományőrző munkának, amelynek keretében gyűjtjük és rögzítjük a magyar rockzene emlékeit, képben és hangban. Azt sem felejthetjük el, hogy ez a zene, illetve a dalok szövegei nagyban hozzájárultak a rendszerváltozáshoz. Vagy gondoljunk arra a népzenei gyűjtő munkára, amit Bartók és Kodály nyomán haladva Sebő Ferenc folytatott. Ő és barátai megszervezték a táncház-mozgalmat és ezzel párhuzamosan folytatódott a magyar népzene gyűjtése. Ez a folyamat az elmúlt években már főként a Fonóhoz kapcsolódott, de a Magyar Rádió és a Magyar Televízió is sok népzenei anyagot rögzített. A könnyűzenének egy része szintén archiválásra került, de politikai okok miatt ez nem volt annyira kiterjedt, ezért bizonyos lényeges anyagok mára sajnos már csak amatőr felvételeken hallhatók, a közönségnek és lelkes gyűjtőknek köszönhetően. Mivel az idő halad, a szalagok pedig vészesen elöregedtek, eljött az ideje, hogy végre professzionálisan összefésüljük a magyar pop-, beat- és rockzene fennmaradt anyagait.

Mikori a legkorábbi anyag, amivel foglalkoznak? Vagy másképp fogalmazva: mikortól datálják a magyar popkorszakot?

Ez a műfaj hazánkban az ’50-es évek vége felé jelent meg. Persze definíció kérdése, hogy mit tekintünk popzenének, de szerintem az ’Oly távol messze vagy hazám’ már biztosan ebbe a műfajba tartozik. A francia sanzonra íródott magyar szöveget a magyar menekültek nyugaton már popzeneként énekelték. Az archívum kezdő gyűjtési időpontja 1960. Ekkor elindult ’valami más’. Például már megvan a kezdeménye az Illés együttesnek, kisvártatva a Bergendy is a beatzene felé fordult. A legkorábbi emlék, amiről tudok és dokumentálva van, az Illés egy Berzsenyi Klub-beli koncertje. Ami még nem klasszikus Illés-zenekar, Illés Lajos persze már játszik, de Szörényiék például még nem.

Feltételezem, hogy a zenei anyagok közül nemcsak a hivatalos, lemezeken megjelent számok értendők, hanem az úgymond amatőr felvételek is.

Annak idején a 3T kultúrpolitikai elv érvényesült: a tiltott, tűrt, támogatott. A zenei anyagok mintegy harmadáról, tehát inkább csak a támogatott kategória szerzeményeiből rögzült stúdióanyag a sanzonbizottság jóváhagyása után az állami hanglemezgyár vagy a Magyar Rádió stúdióiban. Szerencsére azonban rengeteg ’home recording’ felvétel is készült a zenekarok bázisain, és ’bootleg’ koncertfelvételek a közönség részéről. Ezeket olyan rajongók készítették, akik korábban orsós, később kazettás magnetofonnal, esetleg 1980 után VHS-kamerával dolgoztak. Az ügyesebbek még azt is elérték, hogy ráköthessék a magnójukat a keverőpultra, ami gyakran egészen jó minőséget tett lehetővé.

Mik a feltételei annak, hogy el tudják kezdeni a munkát?

Pontosan le kell fektetni azokat az intézményi szabályokat, amelyek keretében a valódi rocktörténettel foglalkozó intézet képes működni. Egy kutatóintézetről vagy kutatóközpontról beszélünk, amely úgy működne, hogy az érdeklődő foglal egy időpontot és mi előkészítenénk számára az előre kikért anyagot, majd azt helyben kutathatja. Ehhez kapcsolódna egy, az intézmény által hitelesített adattár is, egyfajta rocktörténeti tabula rasa, amelynek forráskritikai igénnyel feldolgozott tényei ellensúlyoznák a bulvárszintű interjúk és egyéb szakmaiatlan írások pongyolaságait, tudatosan generált hamis legendáit, durva tárgyi tévedéseit. Utóbbit el tudnánk képzelni akár egyfajta online segédletként is, mondjuk az MTI vagy a Wikipédia anyagainak mintájára közzétéve.

Felteszem azt a nyilvánvaló kérdést, hogy érdekel-e ez valakit?

Igen nagy rá az igény, sok ember szeretne elmélyedni egy-egy témában. Négyszámjegyű a felvételeink darabszáma, és ez nem dalokat, hanem komplett próbatermi- és koncertfelvételeket, valamint teljes, albumhosszúságú demóanyagokat takar. Jelenleg a saját lakásainkon igyekszünk kiszolgálni az érdeklődőket, de a hozzátartozóink türelme már fogytán, hiszen lassan átjáróházzá válnak a hajlékaink. Nem beszélve arról, hogy a gyakorlatban milyen nehézségekkel néz szembe egy olyan család, amely egy felvételraktárban vagy kvázi rockzenei múzeumban kénytelen nyomorogni.

Milyen technológiára van szükségük, és egyáltalán miképp kell elképzelni egy ilyen kutatóintézetet?

Nem tűr halasztást, hogy nagyon sürgősen fel kell építeni egy új, a jelenleginél nagyobb teljesítményű és bővebb kapacitású informatikai hátteret, ami két részből áll. Egyrészt az archívum tárolására alkalmas szerverekből, másrészt a kutatások céljaira használható kiszolgáló informatikai eszközökből tevődik össze. Az eddigi, és társadalmi munkában elvégzett informatikai fejlesztéseink mellett az elmúlt években felépítettünk még egy analóg-digitális stúdiót is, szintén a családi kassza rovására, amelynek legnehezebb része az volt, hogy a korábbi korok hanganyagait lejátszani képes, az akkori csúcstechnológiát képviselő, tökéletesen működő magnókat beszerezzük. Talán még emlékszünk az egykorú kazettás és orsós magnókra, azon belül is vannak egy- és kétsávosak. Utalnék itt például a Mechanikai Labor által gyártott és a stúdiók által használt STM magnóra. Olyannal készültek például hajdan az Ifjúsági Parkban azok a rockzenei felvételek, amiket a drága Szalaváry Sanyi bácsi rögzített. Igyekszünk minden egyes felajánlott felvételt olyan készülékekkel feldolgozni, amilyennel anno készültek.

Nagyon fontos és nagyon sürgős feladat továbbá megnyilatkoztatni a zenészeket. Ezt úgy kell megtenni, hogy ne ragadjunk meg a bulvár szintjén. Nem az az érdekes, hogy melyik lány volt a legcsinosabb a Fészek Klubban, hanem ennél mélyebb kérdések, lehetőleg dokumentumokkal is alátámasztható valós válaszokkal. Például nemcsak, hogy mikor milyen felállásban játszott egy adott zenekar, de hogy annak mi volt a valódi oka? Kinek a nyomására voltak kénytelenek változtatni és kiknek az érdekében nyúltak bele az elvtársak egy-egy formációba? Ki az, aki a saját karrierje érdekében volt vándormadár, és kik azok, akiket viszont céllal küldtek a tartótisztjeik ide, majd oda? Továbbá ne a jelenkori haragszomrádok torzítsák el a múltbéli eseményeket, hanem az archívumban fellelhető korabeli plakátok, képi-, video- és hanganyagok által alátámasztható történéseket egészítsék ki az érintettek az emlékeikkel. Gondolunk itt például a korabeli konferálásokban bizonyíthatóan elhangzó állításokra vagy a cenzúra miatt lemezre nem kerülhetett, de a magnós közönség passzív ellenállása miatt mégis fennmaradt eredeti dalszövegekre és a mögöttük lévő gondolatiságra. Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy az egykori pártállam agyoncenzúrázott újságaiban megjelent félrevezető írásokat éltetjük tovább ’rockszakírás’ címszó alatt, miként a megkérdőjelezhető hitelességű ügynökjelentésekben foglaltak sem válhatnak most így utólag automatikusan valósággá. Az utókornak ennél nagyobb bölcsességgel kellene a diktatúrában keletkezett hivatalos forrásokhoz viszonyulnia.

Bese Jozé, Török Ádám, Monostori Péter, Csiga Sándor és Czirják Imre a Karc FM Rádióban, a Rocktörténeti Intézettel és Nemzeti Rockarchívummal kapcsolatos kerekasztal-beszélgetésen, 2018. április 26-án

Sok támogatója van az ügynek

Még mindig bizonytalan, hogy a Benkő László Nemzeti Beat-, Pop- és Rocktörténeti Kutatóközpont és Archívum a Demeter Szilárd által vezetett Petőfi Irodalmi Múzeum keretében működne, és azt sem tudni, mikor kezdhetné meg a tevékenységét. Mondana erről valami közelebbit?

A legfontosabb, hogy jelenleg is folyamatosan dolgozunk, miként az elmúlt évtizedekben is tettük. Saját forrásokból, szabadidőkben, hivatástudatból. Ez ezután sem fog változni. A kérdés csupáncsak az, hogy kapunk-e hozzá valakitől érdemi segítséget vagy nem. Továbbá az, hogy valóban kívánatos-e, hogy a sok-sok éves megfeszített munkánk eredményeit egy, az állam szolgálatában tevékenykedő nemzeti nonprofit közgyűjteménnyé alakítsuk végre, vagy inkább a magánbefektetők üzleti szempontjai érvényesüljenek. Társadalmi munkában nem megy tovább. Túl nagyra nőttek ahhoz az archívumaink. Én úgy tudom, hogy Demeter Szilárd főigazgató úr kapott egy megbízást arra vonatkozóan, hogy kicsit tegye rendbe a magyar könnyűzene ügyét. Ebbe értelemszerűen beleértendők a magyar pop-, beat- és rockzene múltjával kapcsolatos témák is. Ezek közé tartozik egyrészről a tárgyi emlékek összegyűjtése, másrészről a hatalmas mennyiségű hangzóanyag archiválása. Harmadrészt a kiadatlan szerzemények és dalverziók hiteles adatainak összegyűjtése, továbbá szerződések és jogi nyilatkozatok előkészítése az esetleges kiadványok, illetve digitális terjesztés céljából, amennyiben persze az érintett szerzők és előadók kellően motiváltak a múltjuk rendbetételéhez és az itt-ott szükségesnek tűnő történelmi igazságtételhez.

Fontos tudni, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum azonban csak az egyik lehetséges elképzelés, mivel léteznek más alternatívák is. Az Archívum szervezeti keretei kapcsán több hasonló érdeklődés is mutatkozik. Utóbbiak közül valamelyik a gyakorlatban például azt jelentené, hogy adott esetben valamelyik meglévő kutatóintézethez integrálódnának a főként demókban és bootlegekben utazó egyesített magánarchívumaink, vagyis a második nyilvánosságot alaposan reprezentáló TTT Nemzeti Rockarchívum, így velük dolgoznánk együtt. Majd jöhetne az első nyilvánosságban megjelent anyagokkal, tévé- és rádiófelvételekkel, valamint a reményeink szerint az állam által visszavásárolt hanglemezgyári anyagokkal történő összefésülés, ami adategyeztetés és adategyesítés a nálunk felhalmozott tudásbázissal együtt a különböző jogvédő szervezetek számára is felbecsülhetetlen szolgálatot jelentene. Komolytalan az, ami például a dalszövegek szerzősége kapcsán a különféle internetes oldalakon folyik. De mindkét szervezeti forma végső soron nagyon hasonló dolgot takar, hiszen mindkettő eredője a jelenlegi kormány erre a témára érzékeny része, akik támogatóként jelentek meg. Jómagam büszke vagyok arra, hogy nagyon magas beosztású személyek a legmagasabb szintig bezárólag támogatják ezt az ügyet, amit mi évtizedek óta markánsan képviselünk. Ez az ügy nem más, mint amit reményeink szerint Demeter Szilárd főigazgató úr is képvisel. E pillanatban a legnagyobb bánatomra még mindig nem tudom megmondani, hogy a főigazgató úr ernyője alatt fog megvalósulni vagy másutt. Főleg, hogy már a kezdetekben érkezett egy olyan javaslat is, hogy a Rocktörténeti Intézet az egyik meglévő kutatóintézet filiájaként valósulna meg. De nincs időnk várakozni. Napi szinten távoznak el a nagyjaink, ezért nem tehetjük meg, hogy ölbe tett kézzel malmozzunk, míg a zenei életet érintő egy-egy hivatali döntés megszületik. Többek között azt a Benkő Lacit is elvesztettük, akit, mint legaktívabb támogatónkat, már 2018-ban megválasztottunk a TTT Nemzeti Beat-, Pop- és Rockarchívum kuratóriumának elnökévé. Ezért is gondoltuk, hogy az a minimum, hogy róla nevezzük el a Rocktörténeti Intézetet, illetve az egybefésült archív gyűjteményt is, ha végül tényleg egységes szervezetként dolgozhatunk tovább, állami szolgálatban. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy mindenkivel hajlandó vagyok együtt dolgozni, aki a magyar rock ügyét támogatja. De azt is mondhatom, hogy minden olyan ember, aki a magyar zenéért érdemben tesz valamit, az számunkra potenciális munkatárs.

Említette, hogy kormánytagok, illetve vezető politikusok keményen kiálltak az archívum létrehozása mellett. Mondana pár nevet?

Sokan, sokfelé jártunk már ez ügyben. Szeretnénk, ha lehetőleg minél kevesebb szalag és winchester menne tönkre, minél kevesebb CD és DVD felejtené el a rá égetett anyagokat. Ebben az irgalmatlan mennyiségben sajnos már nincs elég kapacitásunk, sem elég időnk, még a meglévő anyagok gondozására sem. Mint fentebb már említettem, legelőször ez ügyben Németh Zsolttal ültünk le tárgyalni. Azért vele, mert ő a külügyi bizottságban betöltött tisztsége mellett Budafok–Tétény választókörzet országgyűlési képviselője. Jómagam is abban a körzetben lakom és már régóta ismerem. Németh Zsolt fogalmazta meg először: Ha ilyen anyagok vannak a kezetekben, akkor kutatóintézetet kell csinálni!

Gondolom, a kutatói szabadság megőrzése fontos, és ezért törekszenek némi intézményi autonómiára.

Nem némire, hanem a lehető legnagyobbra. Az autonómia egy nagyon lényeges kérdés. Úgy vélem, hogy az anyagok beszerzésére és a publikációkra jó lenne teljesen szabad kezet kapnunk. Mondok egy példát: ha felajánlanak egy anyagot például egy hagyatékból, legyen az képi vagy hangformátum, akkor ne kelljen félévekig államtitkárságról államtitkárságra szaladgálni, mire megkapjuk az engedélyt a beszerzésre. Azt is érdemes tudni, hogy egyes társaim azonnal visszalépnek, ha az a veszély fenyeget, hogy esetleg olyan kontárok férhetnek hozzá korlátlanul az általuk begyűjtött, feljavított, katalogizált, majd az érintett művészekkel történt konzultáció után időrendben felhalmozott anyagokhoz, akik egyébként ügyesen fontoskodnak, de sajnos a jelenleg futótűzszerűen terjedő tárgyi tévedések fő felelősei. Gondolhatunk például olyan írásokra, ahol bárki bármit bemondhatott, az illetékesek nem érezték szükségét a forráskritikának, az állítások alátámasztásának, vagy hogy a „hallgattassék meg a másik fél” elvét érvényesítsék. Ilyesmikhez biztosan nem fogunk asszisztálni, miként anyagokat sem adunk gagyizáshoz.

Kik lennének a Benkő László Nemzeti Beat-, Pop- és Rocktörténeti Kutatóközpont és Archívum vezetői?

Az még a jövő zenéje, hogy a jelenlegi munkatársaim közül konkrétan ki milyen tevékenységet fog végezni. De biztosan számíthatunk Csiga Sándor szövegíró munkájára. Neki köszönhetjük többek közt az első két P. Box lemez szövegeit. Ki ne ismerné például ’A zöld, a bíbor és fekete’ című slágert? Említeném Bese „Jozé” Lászlót, akinek a tudása megkerülhetetlen. Egyebek mellett neki köszönhető a Magyar Posta „Magyar rockklasszikusok” című bélyegsorozatának beindítása is. Ha jól érzékelem, ő most elsősorban a munkánk zeneműkiadói vonzatán munkálkodik. Jelenleg is aktív előkészítő tárgyalásokat folytat Liszt-, Kossuth- és Máté-díjas művészekkel, illetve örököseikkel, hogy mihamarabb jogosítva lehessenek a kiadatlan művek, tehát szabályosan és legálisan közkinccsé tehessük az első adag arra érdemes hangfelvételt a magyar rock kincsestárából. A harmadik alapember a jelenleg Londonban élő Boros Csaba Tamás, aki napjainkban a BBC archívumában kutakodik magyar vonatkozású anyagok után. Valamint feltétlen meg kell említeni Gőgh Gábor történész-szakíró kollégám is, aki a projekt üzleti vezetője lenne. Szerény személyem pedig a kutatási munkát fogná össze. Továbbá a keretek tisztázása után számítunk még további hat-hét, valóban komolyan vehető bootleggerre és valódi szakértőre, akik mögött tényleges tudás is áll, nemcsak a mérhetetlen ambíció és hatékony önmenedzselő képesség. Végül, de messze nem utolsó sorban, hanem sokkal inkább elsősorban azokra a művészekre is feltétlen számítunk, akikről ez az egész szól, így például a projektet eddig is mellszélességgel támogató zenész barátainkra, mint például Török Ádám vagy Gidófalvy Attila értékes tanácsaira.

Fotó: Gidófalvy Attila, Monostori Péter (a Bencsik-hagyaték gondnoka), Hartmann Kristóf (Hammer Records/H-Music), Benkő László, Bese Jozé (Pompeii Records), Gittinger Tibor (Illés Klub) és Varga Miklós 2019. január 17-én, egy, a TTT Nemzeti Rockarchívummal kapcsolatos szakmai megbeszélésen