Sokakban merült fel ez a kérdés az elmúlt hetekben látván, ahogy sok ismert és kevésbé ismert popzenei előadó panaszkodott a nyilvánosság előtt, hogy miután a koronavírus járvány, illetve az ebből következő korlátozások őket érintik a leghátrányosabban, nekik fáj legjobban a leállás, nekik szűnt meg minden bevételük, stb. Történt mindez azt követően, hogy már korábban összekapott a hazai zenei világ két hangos szereplője; egy jól ismert rap-sztár és médiaceleb (Majka) és egy muzsikusként kevésbé, de politikai aktivistaként egyre ismertebb Facebook-huszár (Czutor Zoltán). Mégpedig azon, hogy a dalszerzőket képviselő Artisjus által a veszélyhelyzetre, a zeneipar szinte teljes leállására tekintettel kiosztott gyorssegélyből ki mennyire jogosan igényelt magának némi támogatást. Először tehát egymás zsebében turkáltak, lóbálva a morállóf@@t, majd pedig az üres zsebeiket mutogatva, a nyilvánosság előtt dühöngtek, hogy a kormányzat nem segíti ki, sőt, egyenesen ellehetetleníti őket. Túlzott szimpátiát tehát nem keltettek maguk iránt, pedig számos dologban egyébként igazuk van.
De mindez csak kb. egy héttel ezelőttig volt sztori, azóta lekerült napirendről, illetve elhomályosította egy sokkal nagyobb cirkusz: az Index körül kialakult hisztéria, illetve az ottani újságírók picsogása. Magáról a sztoriról már elég szó esett, így nem is kívánom ezen a helyen túlságosan elemezni, megtették ezt már sokan mások.
Sikeres az ellenzéki propaganda
Az, hogy miközben gazdasági okokból egy cég (baloldali) tulajdonosa megválik a cég rosszul teljesítő (szintén baloldali) vezetőjétől, mégis sikerül egy teljesen hamis narratívát („a jobboldali kormány kicsinálja a sajtószabadságot”) ismét megetetni az ellenzéki szavazókkal, valahol mindenképp egyfajta elismerést kell jelentsen az ellenzéki propagandamédia, és annak működése, működtetői számára. Beleértve természetesen a konkurens felületeket (24.hu, 44, HVG), akik kifelé rettentő szolidárisak, és közösen tolják ugyanezt a hamis narratívát, ám eközben a leggátlástalanabb hullarablóként nem csak dörzsölik a tenyerüket, fenik a fogukat az Index esetleges megszűnése (amiről egyelőre valójában szó sincs) esetén a várhatóan hozzájuk beeső reklámbevételekre, hanem már most tarhálókampányba kezdtek az emocionálisan felhergelt olvasóknál a „maradék független sajtó” megsegítésére. De mondom, a mi szempontunkból most nem is ez a lényeg, hanem a picsogás. Az, hogy a máskor magukra oly büszke, végtelenül nagyképű, mindent leszaró, mindent fikázó, flegma és arrogáns, nagyhangú megmondóemberek most hirtelen hogyan sajnáltatják, áldozatként állítják be magukat. Közben ugyanakkor végtelenül önmaguk hatása alá is kerülve, azt gondolják, hogy ők maguk az Index, nekik köszönheti a brand a sikerét, nem pedig ők a brand-nek.
Az indexesek sokkal jobban “picsognak”, mint a zenészek
El kell azonban ismerni, ezek a firkászok sokkal ügyesebbek, mint a zenészek. Sokkal nagyobb hepajt képesek generálni, sokkal jobban tudják maguk körül habosítani a szart, elérni, hogy a közvélemény rájuk figyeljen. Ha csak néhány napig is. Arra mindenesetre elég a sztori, hogyha akaratlanul is, de teljesen érdektelenné tegye a zenészek panaszait. Amik, mondom, részben akár jogosak is lehetnek. Tudjuk, jelenleg 500 főben van maximalizálva a megtartható koncertek létszáma. Persze elhangzanak mindenféle magyarázatok arra, hogy miért kell óvatosnak lennünk, annak ellenére, hogy Magyarország egészen különlegesen ellenállónak bizonyul a járvánnyal szemben, különösen most, annak újbóli felerősödése (vajon ez már a „második hullám”?) során, amikor is a környező országokban egyre súlyosbodik a helyzet, nálunk hála Istennek, továbbra sem. Nyilván ettől még nem lehet kockáztatni, hiszen ha mégis történne valami baj, terjedne a fertőzés, és a kormányzat nem tett volna kellő óvintézkedéseket, azonnal kitörne a népharag.
És arra is nyilván vannak szakmai, virológiai magyarázatok, hogy a koncertek miért veszélyesebbek, mint a focimeccsek, de ez nem lett túlságosan jól kommunikálva, ráadásul valóban némi jogos felháborodást okoz, sérti az igazságérzetet az eltérő elbírálás. Persze, a baloldalt a legkevésbé sem szokta zavarni a kettős mérce, sőt, ő maga alkalmazza azt folyton, de semmiképp sem lehet azt mondani, hogy a zenészek kivétel nélkül baloldaliak lennének. Mindannyiuk számára frusztráló viszont, hogy hónapok óta nem tudnak koncertezni, az éves bevételeik tetemes hányadát kitevő fesztiválok mind elmaradtak, és most, hogy legalább végre játszhatnak, mégha csak 500 ember előtt is, ennek újbóli korlátozását (ismét a 200 főre csökkentését) is belengették nekik.
Lovasi András a Kispál és a Borz koncertjén a Fishing on Orfű fesztivál nyitónapján 2016. június 22-én.
MTI Fotó: Sóki Tamás
Kézenfekvőnek tűnő válasz, hogy akkor miért nem csinálnak klubkoncerteket… Egyrészt azért, mert nincsenek klubok. Rendes koncertek megtartására, a szükséges hang- és fénytechnikát biztosítani, vagy azt egyáltalán befogadni képes klub, koncertterem kifejezetten kevés van ma már az országban. Másrészt a közönség jelentős része kifejezetten fél, ezért sokan nem is mernek elmenni egy zárt térben tartott koncertre. Harmadrészt pedig számos olyan zenekar (vagy zenészekkel kiegészülő szólóénekes) van, akiknek a stábja, technikája, a show paraméterei egész egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy kis klubokban lépjenek fel. Nem azért, mert nem bírják az ilyen klubok öltözőinek környékén permanensen áradó felmosórongyszagot, hanem mert a produkció volumene egész egyszerűen nagyobb. Ahogy egy nagyszabású, kosztümös, komoly díszletes színdarabot sem lehet bemutatni az Asbóth utcai kisszínpadon (ami egyébként sanszos, hogy már be is zárt), ugyanígy Ákos, a Tankcsapda, Rúzsa Magdi, Koncz Zsuzsa vagy Majka színpadi hang- és látványvilága sem alkalmas arra, hogy összetolt pingpongasztaloknál kicsit nagyobb színpadokon előadják, megjelenítsék. Természetesen létezik a lecsupaszított klubkoncert (pl. az unplugged), de egy nagyobb volumenű, nagy stábbal és infrastruktúrával dolgozó produkció esetén ezek egyszeri, különleges alkalmak tudnak csak lenni. Ezekre külön kell készülni, próbálni, és nem utolsósorban a megszokott stáb jelentős részére nincs is ilyenkor szükség.
Mert nem csak zenészek kellenek a zeneipar működéséhez
Ami azért fontos, mert egy működő zenei produkcióhoz a zenészeken kívül profi, állandó háttérstáb is kell. Nem csak a road-ok, akik a hangszereket föladogatják a zenészeknek a színpadra, hanem a fény- és hangtechnikusok, sofőrök, fodrászok, sminkesek, catering-esek, menedzserek (elnézést, ha valakit kihagytam), azok a „láthatatlan” szereplők, akiknek köszönhetően a zenekar azt tudja adni a közönségnek, amit az elvár tőle, és amiért elmegy a koncertre. Ezeket a bevált, megbízható, állandó embereket fizetni kell. Egy 200 fős klubkoncert ezt nem tudja kitermelni, tehát ha elmaradnak a nagy bulik, a zenekar vagy a saját pénzéből ad nekik fizetést (miközben lehet, hogy semmilyen bevételük sincs közben), vagy kirúgja őket. Akkor viszont később lehet, hogy nem tudja őket visszavenni.
Nagyon üdvözlendő tehát az a törekvés, hogy a könnyűzenei szektort célzó, annak járvány okozta veszteségeit enyhíteni kívánó állami támogatások elosztásánál a kiszolgáló személyzet le legyen választva, ők külön támogatást kapjanak, és ezt követően elsősorban azok az előadók részesüljenek a további forrásokból, akiknek nincs sem kellő tartalékuk, sem pedig más érdemi bevételük.
És persze a nagy kérdés: ki miből él?
Itt azonban egy nagyon érdekes, ezidáig sehol nem említett szempont is bejön a képbe. Mégpedig pontosan a „más érdemi bevételek”. A ProArt által, a Hétfa Kutatóintézet közreműködésével minden évben elkészített és publikált zeneipari jelentés tanúsága szerint éves szinten a zenei jövedelmek kb. 50%-a származik az élőzenéből, vagyis a koncertezésből. Emellett a jogíjaknak van még jelentős súlya (kb. 25% összesen), minden egyéb elenyésző, a merchandise-tól a zenetanításon át a szponzorációig. És ami a laikusok számára különösen meglepő lehet: a hangfelvétel-értékesítés, akár fizikai, akár digitális formában (beleértve a YouTube, Spotify, stb. típusú streaming felhasználásokat is) is csak néhány százalékot tesz ki. Ez betudható részben a kurrens globális iparági folyamatoknak, de ezek kialakulásában maguknak a zenészeknek is komoly szerepe volt. Túlnyomó többségük ugyanis lelkesen támogatta a fájlcserélést, az ingyenes letöltéseket, de legalábbis nem szólalt fel ellene, nem akart, vagy nem mert. Attól félt, hogy ezzel elidegeníti a rajongóit, meg különben is, olyan szexi dolog volt, hogy ezzel fityiszt lehetett mutatni a kiadóknak, mondván, hogy úgyis a koncertezésből élünk, nagyjából leszarjuk, hogy adunk-e el lemezt, fizetnek-e az emberek a letöltésekért, a hangfelvételek digitális felhasználásáért. Amikor a kiadók bevételei világszerte a korábbiak töredékére csökkentek, a zenészek jelentős részét alig lehetett rávenni, hogy vegyenek részt a legális zenefelhasználásról szóló kampányokban. Nagy arccal jártak, mert nem zavarta őket ez, hiszen a hangfelvételek (CD-k, fájlok egyaránt) ingyenes elérhetősége, és ebből fakadó elértéktelenedése miatt az élő koncert, mint egyszeri és megismételhetetlen élmény felértékelődött, és egyre drágább belépőket, egyre nagyobb gázsikat is el lehetett értük kérni. A fesztiválok népszerűsége pedig tovább fokozta mindezt. A zenészek, különösen a sztárok gázsijai az egekbe szöktek.
De minden jónak vége szakad egyszer
Ki gondolta volna, hogy ez egyszer csak hirtelen megváltozik? Hogy az élőzenei bevételek egy pillanat alatt huss, szublimálnak… Ha továbbra is lenne érdemi hangfelvétel- (és hanghordozó-) értékesítés, ha nem lettek volna a zenészek (is) ennek a bevételi forrásnak a sírásói, akkor most nekik is ketyegne tovább a számláló, jönne továbbra is a bevétel. Most, hogy nincs, a korábbi „engem nem érdekel a pénz, imádom ezt csinálni, a közönségért teszem” mantrákról elég gyorsan kiderült, hogy mennyire álságosak voltak: amint nem jön a pénz, máris hirtelen érdekelni kezdi őket. Nagyon. Elkezdenek reklamálni, összeesküvés-elméleteket szőni (pl. hogy az állam direkt b@szik ki velük), követelni, és egymás zsebében kutakodni.
Ez már nyilván így marad, hangfelvételekből ezután sem lesznek értékelhető bevételek, így ha nincs koncert, más bevételi források után kell nézni. Ez lehet akár a zenélésen kívüli munka is; a zenészek közel 60%-a – szintén a Zeneipari Jelentés szerint – a zenélés mellett végez valamilyen, teljesen más jellegű munkát is, és további kb. 25%-nak van a zenéhez köthető, de a konkrét zenélésen kívüli jövedelme. Persze, az iparág szinte teljes leállásával az utóbbiak is nagyjából befagytak. De, ahogy a mezőgazdasági vállalkozóktól, dolgozóktól is előszeretettel szokta megkérdezni a városi társadalom, hogyha ilyen nehéz ez a munka, ha ennyire ki vannak téve a természetnek, a kereskedelmi csatornáknak, stb., akkor miért nem csinálnak valami mást, ugyanígy akkor a küszködő zenészektől is meg lehetne kérdezni, hogy miért nem mennek akkor el almát szedni…
Szóval a világ egy bonyolult hely. A zenészek jelentős része valóban nehéz helyzetben van, szükséges is, hogy kapjanak ők is állami segítséget (ez már folyamatban is van), de hiába nehéz egy művész egójával ezt tudomásul venni, mégis, tényleg nem körülöttük forog a világ. És direkt kib@szni sem akar velük senki.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS