Most sem “az elvtársaknak lett annyi” – Elhunyt kollégánk és barátunk, Hanczár János író, újságíró és humorista

Tegnap kaptuk a szomorú hírt, hogy 66 évesen, a család barátainak tudomása szerint koronavírusos betegen, váratlan hirtelenséggel elhunyt volt kollégánk és barátunk, Hanczár János író, újságíró és humorista. Jánossal a konzervatív újságírás egy új generációja nőtt fel, hiszen nagyon szerette az 1998-ban frissen induló Napi Magyarországhoz igazolt egyetemistákat. A világ szebb- és árnyoldalainak nagy ismerőjeként nevelgetett, barátként, tanítványként kezelt bennünket, aminek persze ára is volt: elsőként kellett értékelnünk az éppen készülő, az angol humort idéző műveit, így a Jonathan Blokk álnéven írt Murphy-köteteit, majd az Elvtársak! Annyi! című sorozatát. Utóbbi kötetcím nyomán nem kell magyarázni, hogy miért nem vette őt soraiba a humoristák belterjes klikkje. János ugyanis rühellte a bolsikat. Az átkosban művelt tanárként, logopédusként csendben alámerült, jövedelmét búcsúkon sátorozó “keleti édesség készítő kisiparosként” egészítette ki, sokszor elmesélte, hogyan ugrott rá a többi törökmézárus, amikor sátrának cövekét egy kókuszrúddal verte be… János az utóbbi években egyre inkább a komolyabb témák felé fordult. A nemzeti ügyek lelkes képviselőjeként, a tévéképernyőről is ismert, kérlelhetetlen érvelőként, a történelemhamisítás leleplezőjeként találkozhattunk vele újra meg újra, miközben – szokása szerint – továbbra is sajtómunkásként, kommunikációs szakemberként kereste kenyerét. (Sosem értettük, hogy hogyan írhat valaki sokflekkes, száraz szakcikkekeket a közoktatás rideg helyzetéről, miközben fejében már a legújabb poénfüzérét írja-szövi tovább.) Egyszer szerveztünk egy teljesen dekadens rendezvényt, a Bozótfesztivált a Cselőtepusztai kulcsosház kertjében. János ott is fellépett, akkoriban lepleződött le Medgyessy Péter kormányfő varaderói luxusnyaralása és méregdrága szivarbeszerzése. János poénját persze ezúttal is csak az ideológiailag nagyon képzettek érthették, hiszen nem volt elég mindezt tudni, de asszociálni kellett Clinton összelewinsky-kisasszonyozott szivarjára is… (Mindez egy villanásra látható EZEN az amatőr videón, 32.00-nál.) Nem kell talán ecsetelni, hogy Hanczár János egyszerre óriási veszteség, és az az ember, akit sosem felejtünk el. Ég veled, és legyen már vége ennek az átkozott járványnak!

Ditzendy Attila a Magyar Nemzetben így búcsúzik Hanczár Jánostól:

Mindenkiről nehéz nekrológot írni, aki közel áll(t) az emberhez. „Hancárjanihoz” mindenki közel állt, mert olyan volt. Egyenes, őszinte, megbízható és humoros. Naná, mert humorista (is) volt. S hogy milyen remek oktatással foglalkozó újságírója a Magyar Nemzetnek (előtte a Napi Magyarországnak, az Új Magyarországnak) azt még az ellenzékünk is elismerte – kényszerűen. Ellenben kevesen ismerték humoreszkjeit, amelyeket másoknak írt. A tévében, többek között, az Uborka című műsorban. Isteni humorát saját szövegeiben, publicisztikáiban, blogbejegyzéseiben szintén kamatoztatta, s nevezte el, mondjuk, Fletót, politikai pamfletjében, Furcsán Nyerencnek.

De írt komoly, nagyon komoly könyveket. Például a pozsonyi csatáról, amikor még nemhogy divat, de ajánlott sem volt a témával foglalkozni. 2006-tól 2012-ig dolgozott az Óperencia – Pozsony 907 című, hihetetlen sikert elért kötetén.

A politika végig kísérte munkásságát. Elvtársak! Annyi! címmel két könyvben mutatta be, hogy még 12 évvel a rendszerváltás után, „a legutóbbi vörös hatalomátcsalás óta” – ahogy írta, azaz 2002-ben is tovább nyüzsögtek az egykori komcsi hálózati emberek.

Amit talán kevesen tudnak, hogy számos Murphy-könyvet ő jegyzett szerzőként (Jonathan Blokk írói álnevén), így túlzás nélkül leírhatjuk: ő volt a magyar Murphy.

Legutóbbi műve, a Szerelem a Gulág árnyékában, édesanyja és nagybátyja felesége naplóinak felhasználásával született. Az utóbbi okán, mert a nagynéni első verseskötetét Szabó Magda rendezte sajtó alá, felmerült, a történetet dolgozza fel jeles írónőnk. Ám a munka előtt elragadta a halál. János megírta. S ma már ő sincs köztünk.

De fejezzük be úgy, mintha nagyon is itt lenne! Idézzünk közírói munkásságából, ami változatlanul aktuális maradt. Publicistaként rendszeresen írt a blogstarnak. Ott tette fel a költőinek tetsző, ám valós kérdést: „miért nem jutnak szóhoz a számuknak megfelelő arányban a jobboldali írók, költők, művészek a saját hazájukban, a harmadik túlnyert országgyűlési választás után sem?”

Lássunk valami derűsebbet, amilyen ő maga volt. Jön a Jani című blogjának ezt adta mottóul: „Tudom, hogy elfogult vagyok a népemmel szemben. Tudom azt is, hogy a sajátjaimat ostorozhatom, mert szeretem őket. Elvárom más magyaroktól is, hogy ugyanezt tegyék velem, ha szeretnek. Tudom, hogy a magyar nyelvet használók jó része is rászorul a szeretetre. Ismerem, mert én találtam ki a fordított Murphy – alaptörvényt: Ami megjavulhat, az meg is javul. Vigyáznunk kell azonban, mert: „Minden rosszban van valami kezdet.”

Vezető portré: Blogstar.hu