Ön szerint léteznek székely terroristák? Mit gondol, milyen lehet pár nap híján négy esztendőt börtönben ülni a semmiért? Milyen lehet újra és újra hiába reménykedni a szabadulásban? El tudja képzelni, hogy évekig ne ölelhesse meg a gyermekeit? Gondolta volna, hogy a 21. században is koncepciós per áldozata lehet, akinek nem tetszik az erdélyi magyarság felszámolása? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a kézdivásárhelyi székely terroristaperben elítélt és román börtönéből a héten szabadult Beke István Attilával.
Kékesi Raymund
Remekül nézel ki, főleg ahhoz képest, hogy tegnap szabadultál, miután majdnem négy évet töltöttél börtönben.
Egész pontosan 11 nap híján négy évet. Hogy ez nem igazán tört meg, az több mindennek köszönhető. Elsősorban annak, hogy a családom kitartott mellettem. A médiából is rengeteg pozitív üzenetet kaptunk, látogatónk pedig annyi volt, hogy arra nemhogy mi nem számítottunk, de a börtönvezetőség sem. Egyszer a volt román miniszter cellatársam mondta is, hogy hát bocsi, de hát én is ott voltam a polcon, politikus voltam, ti nem vagytok azok, hogyhogy hozzátok ilyen szintű személyek jönnek, hozzám meg nem jön senki?! Ezek mind-mind erőt adtak nekünk. A mentalitásom pedig olyan, hogy meg tudtam találni a sok rosszban azt a kevés jót, ami adódott és abban mindig meg tudtam kapaszkodni.
„Nekem a börtönben csak két dolog hiányzott. Az egyik a szabadságom, és a másik minden, ami vele jár.”
Mi volt a legrosszabb a börtönben?
Minden nap került valami, de a legrosszabb az volt, hogy elvettek a családomtól. Nekem a börtönben csak két dolog hiányzott. Az egyik a szabadságom, és a másik minden, ami vele jár. Amíg be nem kerülsz, fel se tudod fogni, hogy miről szól az egész. A börtön egy külön világ.
”…rengeteg párhuzamot találtam a mi ügyünkkel az erdélyi 56-osok ügyeiben. A különbség csak az, hogy most modernebb a világ, és a fizikai terrort nem tudták úgy alkalmazni, mint akkor…” Fotó: Kékesi Raymund
Nekem is van három gyermekem, és el sem tudom képzelni, milyen borzasztó lehetett évekig nem látni vagy alig látni a gyerekeidet. Milyen élmény volt a tegnapi találkozás?
A gyerekeket az elmúlt másfél évben a járványhelyzet miatt csak ablakon át láthattam néha. Előtte volt úgynevezett asztali látogatás, és akkor mielőtt leültük az asztalhoz, megölelhettük egymást, és amikor elmentek, fél percre ugyancsak odaengedtek a családhoz. Amikor kiszabadultam, a fiam kosártáborban volt, és mi mentünk hozzá. Az első perceket, amikor találkoztunk, és ahogy egymást átöleltük, azt nem lehet szóban elmondani. A lányom ma ért haza Szegedről, és az arckifejezése ugyancsak leírhatatlan. Csillával hetente találkoztunk és naponta beszéltünk, de vele is egészen más így, a rácson kívül együtt lenni.
Édesapáddal többször is beszéltem, s tudom, hogy mindez őt is nagyon megviselte…
Édesanyámról pedig elmondhatom, hogy ritka volt az a nap, amelyiken nem volt könny a szemében. Ez tegnap is így volt persze, de végre nem a bánat, hanem az öröm könnye folyt. Azt azért könnyebb elviselni. Van azért mindennek pozitív fejleménye is: a lányom az ügy hatására döntött úgy, hogy jogra megy. Amikor letartóztattak, hatalmas traumát okozott számára, hogy tudta, nem vagyok terrorista, és amiket mondanak rólam, az nem igaz. Úgy érezte, jogot kell tanulnia, hogy megérthesse, mindez miről szól, mi a háttere és mi miért történt.
Hány börtönben voltál összesen?
Előzetesben voltam Bukarestben, Rahován. Utána Csíkban. Csíkból vittek Feketehalomra, majd a koronavírus miatt Konstanca mellé a börtönkórházba, végül ismét vissza Feketehalomra.
Milyen volt annak a tudatában börtönben ülni, hogy nem követted el azt, amiért elítéltek?
Persze, nehéz volt azzal a tudattal ott ülni, hogy amivel megvádoltak és amiért elítéltek, azt nemhogy nem csináltam, de még csak nem is gondoltam rá, de könnyítette is az elviselését, hogy tudatában voltam annak, hogy én nem csináltam semmi rosszat, tehát értelmetlenül vagyok itt. A család és a média részéről érkező rengeteg támogatás sokat segített ennek a tudatosításában, és éppen emiatt nem is tudtuk egy lapra helyezni magunkat a valódi bűncselekményeket elkövető rabtársainkkal. Nekik amúgy egész másmilyenek a családi viszonyaik és más a társadalmi elfogadottságuk.
Van helye Kézdivásárhelyen a december 1-jei román katonai és polgári felvonulásnak?
Ha a történelmi részét nézzük, szerintem semmi közünk hozzá és nekik sem Kézdivásárhelyhez. Ha a modern világot nézzük, tudjuk, hogy provokálni jönnek. Jöjjenek, egyet térjenek, majd menjenek haza és végezzék a dolgukat. Csináljanak, amit akarnak, hőzöngjenek vagy bármi.
Egy kocsmai vagy otthoni fröccsözéses vagy sörözéses beszélgetés közben simán előfordulhat, hogy azt kérdezzük egymástól, hogy mi a francot keresnek itt a románok december elsején, mit vonulgatnak és provokálnak itt minket, és hogy lehetne ezt a rendezvényt megakadályozni, esetleg szétzavarni. Ezen akár még viccelődhetünk is… Ezért már terroristák lennénk?
Én ezt a rendőröknek és más románoknak is valahogy úgy példáztam, hogy olyan román nem létezik, amelyik életében legalább egyszer nem mondta, ha viccből, ha mérgében, hogy „te, én most ezért hétszentség, hogy megöllek”. Náluk ez ilyen szólásmondás. És mindegyik bólintott, hogy persze, hogy mondtam. Hát mondom, ha gondoltál reá, és a konyhában van késed, tehát van eszközöd, amivel megcsinálod, akkor a román törvények szerint ez már gyilkossági kísérlet, legalábbis ha a mi ügyünket nézzük.
Második esélyt adni olyan embernek, aki egyszer elárult, olyan, mint fegyvert adni annak a kezébe, aki egyszer már rád lőtt – a kép alján látható rovás szövege bizonyos ide kattintva megismerhető körülmények miatt az ügy jellemző mondata is lehetne.
„Nyílt titok, hogy nem csak rólunk szólt mindez. A közember egy bizonyos szintig kiabál, megy és tüntet, de ha a politika nem áll mellé, veszve van az egész”
Miután feldolgoztam az összes román peres bírósági és ügyészségi iratot, egy több, mint 100 oldalas tanulmányban mutattam és bizonyítottam be, hogy az egész eljárás nem más, mint egy koncepciós per. Azzal a céllal alkották és vitték végig, hogy az olyan embereket, akik a magyarok közt vezetővé válhatnak, mint például te, vagy akiknek egyáltalán nem tetszenek a magyarság felszámolását célzó asszimilációs kísérletek, és akik tiltakoznak a maradék magyar intézményrendszer felszámolása ellen, azokat megfélemlítsék.
Most már nyílt titok, hogy ez így van, és nem csak rólunk szólt, ami történt. Az, hogy rajtunk csattant az ostor vége, az egy dolog, de ők ezzel több dolgot próbáltak elérni és sokat el is értek. A közember egy bizonyos szintig kiabál, megy és tüntet, de ha a politika nem áll mellé, veszve van az egész. Egyfelől félnek, másrészt azt látják, hogy úgysincs mit tenni.
Azzal, hogy titeket jogerősen elítéltek, ráadásul egy jogszerűnek látszó eljárás keretében, el is érték a céljukat, hiszen az emberek és a politikusok félnek, és nem mernek hathatósan tiltakozni például a marosvásárhelyi magyar orvosképzés felszámolása vagy a nagyváradi magyar színház román színházba olvasztása ellen. A példákat hosszan tudnám sorolni.
Aki benne van, az nyilván tudja, hogy mit mer bevállalni, mi van és mi nincs megengedve neki, de magam is hallottam ilyen dolgokat a legkülönbözőbb helyekről. Az emberek megfélemlítése sikerült valamilyen szinten, ráadásul a magyar és a román közösséget még jobban egymás ellen fordították. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi betiltásáról ne is beszéljünk, és mindezt hosszan lehetne még folytatni. Nyilvánvaló cél volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezet igazolhassa az ügyünkkel, hogy ő él és működik, hiszen már évek óta nem produkált semmilyen eredményt. Elkaptak két székely terroristát, így most már jöhetett a költségvetés növelés, jöhettek a vezetőknek a csillagocskák, a vonalkák a várral, vele együtt ugye a fizetés- és nyugdíjemelések, és minden, ami ezzel jár.
„A különbség az ötvenes évekhez képest csak az, hogy most modernebb a világ, és a fizikai terrort nem tudták úgy alkalmazni, mint akkor”
Az összehasonlító jogi elemzéseimben azt is bemutattam, hogy kísértetiesen hasonló módon gyártották a bizonyítékokat és készítették elő az ítéletet az 50-es évek Romániájának magyarellenes koncepciós pereiben, továbbá az 56-ot követő megtorlások idején.
Szabadulásunk előtt két héttel fejeztem be Benkő Levente Volt egyszer egy ’56 című könyvének olvasását. Annak ellenére, hogy az más és durvább világ volt, rengeteg párhuzamot találtam a mi ügyünkkel az erdélyi 56-osok általa bemutatott ügyeiben. A különbség csak az, hogy most modernebb a világ, és a fizikai terrort nem tudták úgy alkalmazni, mint akkor…
…hiszen mégiscsak demokrácia van vagy mi…
De az ügy kitalálása, és az, hogy hát nem is úgy van, de a miénk a hatalom, úgyhogy úgyis meg tudjuk vádolni és el tudjuk ítélni őket, pont ugyanúgy működik.
„Már amikor bezártak minket, tudták, hogy mikor fognak elengedni”
A koncepciós perek jellemzője, hogy előre meg van írva a teljes forgatókönyv, nem csak az ítélet. Ennek milyen jeleit láttátok a börtönévek alatt?
Például a felülvizsgálati kérelmeknél ez rendkívül szembeötlő volt. Itt nem úgy van, mint Magyarországon, hogy megvan a dátum, amikor ha minden rendben van, és jól viselkedsz, szabadlábra helyeznek. Tapasztalatból tudod, hogy ha visszaeső bűnöző vagy, azért jár még vagy két hónap, hogyha valamelyik kurzust nem végezted el, akkor azért jár még két hónap, és az emberek 90%-át az első felülvizsgálatnál visszaküldik. Én elvégeztem a pszichológus által ajánlott 4-5 kurzust, majd az összeset, amennyit csak lehetett, azaz legalább ötvenet, tehát ezen nem múlhatott. Másodszor már több reménnyel mész a felülvizsgálatra, de még mindig tudod, hogy még mindig nem biztos. Na de általában még azoknak a bűnözőknek a 90%-a is kikerül a harmadik felülvizsgálatnál, akik rosszul viselkedtek, gyilkossággal vannak bent vagy más nagyon durva dolgot csináltak. Mi a jó magaviselet és minden ellenére eljutottunk a negyedik felülvizsgálati kérelemig. Konstancán például hiába támogatta a szabadlábra helyezésemet mind a börtönigazgatóság, mint a bíróság, azzal az indokkal sóztak rám még 6 hónapot, hogy nem töltöttem ki az 5 év 4 hónap kétharmadát. Csakhogy én egészen pontosan 5 évet kaptam… Ekkor is azt éreztük, hogy mindez előre meg volt írva. Már amikor bezártak minket, tudták, hogy mikor fognak elengedni.
”Az egyesek által javasolt kegyelmi kérvénnyel fejet hajtva előttük magamat köptem volna szembe, és az egész székely közösséget aláztam volna meg.”
„Ezerszer inkább leülöm az 5 év minden napját, mint hogy kegyelmet kérjek”
Ebből is egyértelmű, hogy ez egy politikai indíttatású ügy, és az ügyészség politikai nyomásra gyártotta a bizonyítékokat és a bíróság hozta meg az ítéletet. Ehhez képest különösen visszatetsző és cinikus, hogy az ügyben indított petíciómat, azaz az abban tőle kért, a perújrafelvételt elősegítő beavatkozást Klaus Iohannis, a szász-román elnök épp arra hivatkozva utasította vissza, hogy a bíróság és az ügyészség hadd végezze a dolgát függetlenül a politikától, s ő ebbe nem akar beavatkozni.
Pedig igazad volt, hiszen politikai indíttatású ügy volt, s minden elő volt készítve hozzá. Mások azt javasolták, hogy kérjünk kegyelmet. Én ezt helyből elutasítottam, főleg amikor megtudtam, hogy a kegyelmi kérvény beadása azzal jár, hogy mi fejet hajtunk és meghajlunk előttük. Azt mondtam, hogy ezerszer inkább leülöm az 5 év minden napját, mint hogy ilyet tegyek. Egyenes gerinccel és feltartott fejjel vonultam be a börtön falai közé, és úgy is akartam kijönni, hogy mikor tükörbe nézek, akkor ne kelljen saját magamat szembeköpni. Nem csak magamat, hanem az egész közösségemet aláztam volna meg vele.
Kezdettől elleneztem ezt a kegyelmi kérvényt, hiszen ha román államfő kegyelmet ad nektek, azt nem is kell indokolnia, és akkor az nyilvánvalóan úgy lesz beállítva, hogy lám, ezek a genya magyarok mit követtek el ellenünk, és mi mégis milyen nagyvonalúak vagyunk. Ez rendkívül káros lett volna mind rátok, mind az egész erdélyi magyar, különösen a székely közösség megítélésére nézve. Így is sok magyar hitt a román televízióknak és újságoknak, melyek éjjel-nappal azt sugallták, hogy mennyi szörnyű dolgot tettetek.
Sajnos még itt Kézdivásárhelyen is találkoztam olyan személlyel, aki mondta, hogy de hát a tévében láttam… Mit láttál a tévében, ember?! Igaz, hogy amikor letartóztattak, olyan műanyag csöveket vagy miket és katonai gyakorlatokat mutattak be velem kapcsolatban, melyekről egészen addig fogalmam sem volt. Ezeket hozzánk kapcsolták, hogy a kívánt képet tudják sugallni. Volt feleségemnek, Csillának a Bukarest 1 TV-ben egy majdnem egy órás interjúja, és ott sorban adogatták le a képeket rólam. Ugye airsoftoztam, s voltam katonai ruhában, merthogy az nem terrorista játék, hanem katonai. Egyre csak azt hangoztatták, hogy ezek is kompromittáló képek, meg azok is, és erre Csilla mondta nekik, hogy jóemberek, mutassanak Beke Istvánról csak egyetlen képet is, amely a vád tekintetében valóban kompromittáló és bármit bizonyít És akkor hirtelen elhallgattak, mert nem volt mit mondjanak. A lefoglalt számítógépemben és adatbázisaimban sem találtak semmit.
„Nem Ön az az ember, akit kerestünk”
Részleteiben is bemutattam, hogy miképp gyártották ellenetek a bizonyítékokat.
Érdekes módon ezzel még a titkosszolgálat emberei is tisztában voltak. A letartóztatásomkor, amikor vittek Bukarest felé, az egyik SRI-s tiszt egy az egyben megmondta, hogy hát én Önt nagyon sajnálom, és látom, hogy nem az az ember, akit kerestünk. Nem mondta ki, hogy ártatlan vagyok, hanem úgy fejezte ki magát, miután bejött a házamba, látta a családomat, a cégemet és mindazt, amit csinálok, tehát hogy Ön nem az az ember, akire számítottunk.
Az elmúlt években sokat beszélgettem édesapáddal és a feleségeddel, Csillával, és tudom, hogy a családod egy percig sem hitt a bűnösségedben. A baráti körben volt olyan, akit megingatott a román média agymosása?
Az ismeretségi és baráti körben senki ilyenről nem tudok, ráadásul az ügy közepe táján volt egy rendkívül rövid, történelmi pillanat, amikor az erdélyi, romániai magyar pártok teljesen egy véleményen voltak és összefogtak. Sajnos ez ritka, és Erdélyben amúgy is nagy hiányosságok vannak a magyarság jogaiért való kiállásban.
„Ha hivatalosan kiállt volna értünk a magyar kormány, a baloldal felháborodva kérdezi, hogy ”Magyarország támogatja a terrorizmust?”
A petíciómat Klaus Iohannis mellett Szijjártó Péter magyar külügyminiszternek címeztem, mert azt akartam, hogy a magyar külügy és diplomáciai is álljon ki értetek, nem utolsósorban azért, mert nemcsak magyarok, hanem kettős, azaz magyar állampolgárok is vagytok.
Olyan szemszögből legalább mozdítottatok valamit, hogy például a konzulátusról majdnem havi szinten meglátogattak, és érdeklődtek a sorsunkról. Magyarországot amúgy is elég sokat támadják a migránskérdés és a gender propaganda elutasítása miatt. Gondolj bele, hogyha hivatalosan kiáll értünk a magyar kormány, a baloldali sajtó és az egész baloldal ezt azonnal kiforgatja, és felháborodva kérdezi, hogy „Magyarország támogatja a terrorizmust?!” Több politikus így is önzetlenül mellénk állt.
Mára már azért közkeletűvé tettük, hogy nem terroristák vagytok, és ez egy koncepciós per…
– Igen, de sokak szemében ez akkor is egy érvényes bírósági döntés. A bíróság jogerősen kimondta, hogy ezek terroristák, kész, pont.
„Nem akartam, hogy a Szentírásomat elszivarozzák a románok”
Mennyit segített neked a börtönévekben a hit és a Jézussal való kapcsolatod a helyzet elviselésében?
A hitem a korábbinál is erősebb lett. Még közelebb kerültem Istenhez. Több időnk volt az imádkozásra, s ha valami gond volt, azért fohászkodtam, hogy javuljon a helyzet. Gergely István (Tiszti, volt csíksomlyói plébános) hagyott bent nekem egy Szentírást, amit azonban egy idő után hazaküldtem. Nem akartam, hogy úgy járjon, mint a többieknél lévő román bibliák. Igen vékony lapra nyomtatják, és így a nagy részüknek az lesz a sorsa, hogy teszik bele a dohányt és elszivarozzák. Csíkban bibliaórákra is járhattam, de sajnos Feketehalmon erre már nem volt lehetőség.
Tudom, hogy szívügyed a rovásírás, és korábban már óvodáknak is készítettél rovásírásos játékokat, és említetted most a börtönben is foglalkoztál vele.
Aláírni is rovással szoktam. A kettős állampolgárság intézésénél is úgy írtam alá a papírokat, bár Magyarországon ezt sokáig nem nagyon akarták elfogadni. A börtönben egyrészt a keresztrejtvényeket is rovásírással fejtettem, másrészt van egy füzetkém, ahová az ötleteimet jegyezgettem. Nézd csak! Itt van egy rovásírásos bejegyzésem. Nem tudom, olvasható?
Igen: „második esélyt adni olyan embernek, aki egyszer elárult, olyan, mint fegyvert adni annak a kezébe, aki egyszer már rád lőtt…” Eléggé jelképes, és az ügyre is utal.
Terveztem egy új rovásírásos ABC-t is, ilyen nemzeti motívumokkal. Majd számítógépre is fel akarom vinni, és ehhez készítettem különböző modelleket. Próbáltam örökké valamit kitalálni, és olyan dolgokkal tölteni az életemből ellopott időt amiket hasznosnak láttam, vagy amikről úgy gondoltam, hogy a későbbiekben majd fel tudom használni. Ne csak aludjak és feküdjek meg esetleg tévét nézzek évekig, hanem legyen egy kicsi értelme is, hogy ott voltam.
A vállalkozásoddal mi lesz a továbbiakban?
Egyelőre nem folytatom. A cég jelen pillanatban per alatt van, és nagyon érdekes, hogy a következő tárgyalásokra mindig egy éves határidőket adnak. Nyilvánvaló, hogy szándékosan húzzák az ügyet. Szerintem arra számítanak, hogy ha a feleségem visszavesz a céghez, azt mondhassák, hogy „háhá, terrorista van a cégnél”, és elvehessék a cég engedélyét. Ezzel nem akarom veszélybe sodorni az 1998 óta működtetett vállalkozásunkat. Több barátom is mondta, hogy felvesznek a cégükhöz, hogy ott be legyek jelentve és fizessük az adót, és teljen a régiségem, de még nem tudom pontosan, hogy e tekintetben hogyan tovább.
A közéleti tevékenységedet folytatni kívánod?
Erre határozott NEM a válaszom, azaz pártpolitikus egészen biztosan nem leszek, ráadásul a Vármegyét is betiltották. A közösségért természetesen a továbbiakban is megteszem, amit csak tudok.
Fotók: Kékesi Raymund
Facebook
Twitter
YouTube
RSS