Nem, nem ússzuk meg, ha belelépünk

„Nem kell félni, nem fog fájni” – hazudta bele az ország képébe Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006-ban, a súlyos megszorítások bejelentésekor. Aztán persze fájt. Két évvel később, az amerikai hitelválság kezdetén ugyanennek a kormányzatnak az emberei azzal áltatták a magyarokat, hogy nincs ok aggodalomra, mert a válság hullámai Magyarországot nem érintik majd, minket valamiért elkerülnek. Magyarországon sajnos van hagyománya ennek a józanságot nélkülöző kincstári optimizmusnak, amikor az egyik lehetőség annyira kellemetlen, hogy inkább oda se nézünk, aztán pedig hitetlenkedve pislogunk, amikor bekövetkezik az elképzelhető, sőt elképzelhetetlen legnagyobb baj. Merthogy az szokott bekövetkezni, ha nem vigyázunk. Ilyen a történelmünk, és ezzel ideje tisztában lenni.

A 2008-as hitelválságnak természetesen eszébe se jutott kikerülni minket. Épp ellenkezőleg, az általa legdurvábban megroggyantott országok közé kerültünk. A 2002 óta tartó baloldali kormányzás (2004-től gyurcsányizmussal súlyosbítva) addigra megtette a hatását, és a gazdaságilag ingatag országot gyakorlatilag csődhelyzetbe taszította az egész világon végighullámzó válság. Talán a kormányzat erről hadováló tagjai is elhitték valamennyire, a nép jelentős része viszont eleinte biztosan, hogy mi majd megússzuk.

Nem mintha úgy általában ne szívnánk meg nagyon durván, amikor a világon valami baj söpör végig, de valamiért erről szeretünk megfeledkezni. Reménykedni jobb.

Mi baj történhetne? Nagyjából minden. Ezt látjuk a történelmünkben szinte bármilyen messzire visszatekintve, különös tekintettel a közelmúltra. Az említett hitelválság olyan eseménysorozat volt, amelyről nem tehettünk, nem volt módunk félreugrani előle, csupán annyi lehetőségünk lett volna, hogy a megelőző évek konjunktúráját gazdagodásra és válságállóbb gazdaság felépítésére használjuk, ahogy jó pár ország a környékünkön. Ehelyett, amíg például a csehek szárnyaltak, a magyar gazdaság hasonló számokat produkált, mint most, a háborús szankciókkal manipulált, lehúzó környezetben. A történelem pedig benyújtotta a számlát, mert ezt valamiért a mi esetünkben sosem mulasztja el. Azt is Gyurcsány mondta, hogy „nincs ingyenebéd”. Magyarország esetében, úgy látszik, inkább nincs következmény nélküli hiba.

A legnagyobb jelenkori hibáink kétségkívül a világháborúk voltak, amelyeket nem akartuk, ki szerettünk volna maradni belőlük, mégsem sikerült egyszer se. A másodiknál legalább ott volt kényszerítő erőként a revíziós szándék, az elfogadhatatlanul igazságtalan trianoni béke megváltoztatása, és a németek vissza is éltek rendesen a csapdahelyzetünkkel. Az elsőnél viszont még józan indokot sem lehetett találni, hogy miért kéne nekünk belépni ebbe. Tisza István miniszterelnök ellenkezett is, ahogy csak tudott, de végül olyan nyomást helyeztek rá, hogy engedett, és nem feküdt minden erejével keresztbe annak a döntésnek, amely megindította a magyarság XX. századi kataklizmáját. Egyébként akkor, az első világháború előtt is a németek nem bírtak a seggükön maradni, és addig faragták a magyar kormányfőt, amíg csak sikerült rábeszélniük.

Minden tragédiánk ebből a hibás döntésből eredt, ezért vált lehetségessé.

Mi baj történhetne? Nagyjából minden.

A döntéseknek mindig vannak következményeik. Az első kommunista terror; az országunk feldarabolása; az intézményes magyarüldözés azokon a területeken, ahol ezer éve magyarok éltek; az országunk románok általi gátlástalan kirablása; az otthonukból elmenekülni kényszerített magyar tömegek és a területeink felhígítása idegen telepesekkel; a belesodródásunk a második világháborúba; a német megszállás és az országunk újabb, felfoghatatlan mértékű kifosztása és szétlövése; a szovjet megszállás és a kifosztott ország újabb felfoghatatlan kifosztása; a második, immár sokkal hosszabb kommunista terror; a magyarság lelki és anyagi megnyomorítása; ’56; az ország következő, felfoghatatlan mértékű kommunista kifosztása az impexeken keresztül; a rendszerváltoztatás utáni nyomor és küszködés.

Pusztulás, halál és menekülés – a XX. században ezek határozták meg a magyarok sorsát

Nem beszélve az irdatlan emberáldozatról. Most bő kilenc és félmillióan vagyunk a jelenlegi országterületen, jó esetben kétmillióan az elszakított részeken, és ki tudja, hányan, talán egy-kétmillióan a világban szétszórva, már középtávon is zömmel felszívódásra ítélve. Attól tartok, nagyon kevesen tudják, mennyi ember hiányzik ebből a képletből, akiknek itt kellene lenniük, a gyerekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak itt kellett volna lenniük, de nincsenek, mert meghaltak. Katonák és civilek, akik a távoli fronton, az országon átgázoló fronton, vagy német és szovjet táborokba elhurcolva, esetleg vérszomjas jugoszláv, román, csehszlovák szabadcsapatok kezétől haltak meg. Nem is tudjuk pontosan, mennyien lehettek, de a két világháborúban összesen 1,3–1,5 millióan.

Akár másfélmillió magyar, akik erőszakos halált haltak a két világháborúban, amelyekből nem tudtunk kimaradni. Egyik világháborút se akartuk, aztán mindkettőben a legnagyobb emberáldozatot elszenvedő országok közé kerültünk.

És ez még nem minden. A két háborúban 800 ezer katonánk rokkant le. 800 ezer magyar férfi jött haza a két háborúból hiányzó végtaggal, maradandó károsodással, végleg tönkrement egészséggel, és gyakran zátonyra futó családi élettel. Ezen felül még a front borzalmai is traumatizálták őket, de az egész népet traumatizálta, amin átment ezekben az időkben, a háborúk alatt, és a végjátékuk éveiben. A százezrével megerőszakolt nők, az elpusztított otthonok, a hazájából elűzött egymillió határon túli magyar, a második világháború végén külföldre menekülő 250 ezer, majd ’56-ban elmenekülő újabb 200 ezer magyar.

Másfélmillió halott, 800 ezer rokkant, másfélmillió menekült. Mintha a mai Szíriát vagy Ukrajnát néznénk. De ez velünk történt.

Amikor egy hibás döntés következményei visszaérkeznek, már jóval kevesebb gazdája van. A Külügyminisztérium az ostrom után, 1945-ben. (Forrás: Fortepan/Schermann Ákos)

Mi baj történhetne…?

Tisza István végül beadta a derekát. Most már tudjuk, hogy nem szabadott volna, hogy mindent és még annál is többet meg kellett volna tennie a nyomásgyakorlás ellen. És akkor itt van a mai nyomásgyakorlás, hogy az ukránok háborúja a mi háborúnk is. Előbb láttuk, mi történt, amikor mások háborúját a magunkévá tettük. Nem mondom, hogy újra ilyen történne, ha megint így döntenénk. Fogalmam sincs, hogy mi történne, ahogy másoknak sincs, még a miniszterelnöknek se. Ahogy Tisza Istvánnak se volt fogalma, hogy mi történik majd.

Van kedvünk újra kipróbálni?

Ha közel engedjük magunkhoz mások háborúját, annak nagyon könnyen az lehet a vége, hogy belekeveredünk, és ha belekeveredtünk, onnan már nincs más kiút, mint végigjátszani, és túlélni a lövöldözést meg utána a békekötést. Nekünk mindegyikkel katasztrofális tapasztalataink vannak. Együttérezni és emberileg segíteni persze kell, de ennél többet nem szabad tenni. Ne azt kérdezgessük magunktól, hogy mit tehetünk Ukrajnáért, hanem inkább ezt:

Mi közünk nekünk ehhez a háborúhoz?

Meg ezt:

Vállalni akarjuk a lehetséges következményeket?