Van valami egészen megejtő a magyarországi baloldal működésében és egész létezésében. Most nem is annyira az aktuálpolitikáról beszélek – bár ez nyilván arra is vonatkozik –, hanem létezésük óta minden tettükről, megnyilatkozásukról, elhatározásukról. Kezdjük egy általános megállapítással: kitalálják-e, hogy a XX. században hány alkalom volt, amikor a magyar választópolgárok önként és dalolva, mondatni demokratikusan döntöttek úgy, hogy ők baloldali irányítású mindennapokat akarnak az országban?
Most játsszuk azt, hogy Önök ezen elgondolkoznak, mielőtt továbbolvasnák, én pedig ezt jóhiszeműen elhiszem Önöknek. Szóval, végigböngészték azokat az agytekervényeket?
(Az egyik kedvenc ripacskodásom ez a szó, hogy agytekervények, bár ritkán használom. Annak idején készült egy videó valamilyen számomra ismeretlen rendezvényen egy rendkívül kedves, ámde alanyt és állítmányt egyeztetni nem tudó úrral, aki olyan körmondatot kerekített, amiből talán azóta sem hámozta ki magát, és ő volt az, aki ezt a bizonyos agytekervényeket említette. Persze, más is tett már így, de ott és akkor szenzációs volt.)
Kizárólag egyetlen alkalommal fordult elő, hogy demokratikus körülmények között a magyar emberek úgy gondolták, szeretnének balosokat tudni a fejük felett: 1994-ben, amikor Horn Gyula alakíthatott kormányt. Mert vegyük csak végig.
1918-ban az őszirózsás forradalom kellett ahhoz – amit persze nevezhetnénk más forradalomnak is, de most tekintsünk el ettől –, illetve a teljes, világháborús összeomlás, hogy Károlyiék megszerezhessék a hatalmat; senki nem döntött erről a választópolgárok közül. Majd ugyanígy, Károlyiék agyament, ostoba, végtelenül káros vezetése lényegében átjátszotta a hatalmat Kun Béláknak, amely kommünről szintén a világon senki sem nyilvánított véleményt voksoláson. A második világháborút követően a nagyjából szabad választásokon elképesztő fölénnyel győztek a kisgazdák. Az ellenállás még 1947-ben is akkora volt a komcsik felé, hogy a kisgazdák alig vesztettek valamit a ’45-ös eredményeikből, ha utóbbihoz kialakult utódpártjait is hozzászámoljuk, a komcsik pedig kékcédulás csalások tömegével sem tudtak többségbe kerülni. Hihetetlen, de ilyen elképesztő befolyásolásokkal is csak 3 százalékkal tudták növelni előnyüket.
Tanulság? 1945-ben, félig-meddig demokratikusan esélyük sem volt és egy diktatórikus választással sem voltak képesek valódi eredményt elérni. Na, ez a csicskatempó. Miért is csicskatempó? Mert ne felejtsük el, hogy mindeközben egy világhatalom hadserege tartotta megszállás alatt Magyarországot, akik erőteljes – hogy nagyon óvatosan fogalmazzak – kívánsága nélkül kormánypárt sem lehetett volna ’47-ig az MKP. Ezt követően pedig fel sem merült, hogy bármilyen értelmezhető választásról beszéljünk 1985-ig, ahol az engedményeknek hála újfent kiderült, hogy amint lehet nem a vonalas elvtársra szavazni, akkor hozzá képest sokkal szívesebben választják a reformkomcsit. 1990-ben meg – ha nem is éppen, hogy bejutott – nem ért el valami nagy eredményt az MSZP.
Mit tudunk tehát megint megállapítani? Hacsak nem volt megszálló hadsereg, összeomló ország, óriási elnyomás, akkor az emberek nagy ívben szartak a komcsikra. Ezt a hátratekintést csak azért tettem meg, hogy lássuk, hogyan szocializálódott a komcsi, mihez szokott hozzá, mit tekint természetesnek. És megállapításom veleje még akkor is igaz, ha sajnos a XXI. század eddig eltelt lassan negyed évszázadában azért két választást meg tudtak nyerni, ami pont a duplája a XX. századinak. Talán nem véletlen, hogy 13 éve újfent képtelenek rá.
Szóval, a komcsi, nevezzük most éppen dékásnak, momentumosnak vagy párbeszédesnek – utóbbit mondjuk nem nagyon ismerünk, több frakciótaggal bírnak, mint párttaggal –, mindig azt szokta meg, hogy neki, saját magának nem kell eredményt elérnie. A háta mögött mindig szuronyok hegye követi, bármit mond, bármit tesz, bármivel is fenyegetőzik, nem szükséges jótállnia érte, hiszen ott vannak a fegyverek. Ezért nem érti azt sem, hogy létezik szuverenitás. Egyszerűen nem tud ezzel a fogalommal mit kezdeni, mert hiányzik önmeghatározása alapjaiból. Azt tudja, hogy meg kell felelni Moszkvának, Brüsszelnek, akárkinek, várni kell az ukázokat, a pénzt, a segítséget, és akkor majd minden jó lesz. Akkor majd az embereknek, ezeknek a mucsaiaknak nem kell elmagyarázni, hogy mi lenne a jó, hiszen Rákosi óta tudjuk, hogy 9 millió fasisztával nehéz szocializmust építeni. Itt lesznek a fegyverek, aztán jó napot kívánok.
Ez van a komcsi lelkek mélyén. Ebben bíznak, erre tesznek komoly téteket. Semmit sem változtak az elmúlt 100 évben. Jöjjön a felszabadító Vörös Hadsereg, a NATO, az ENSZ, bárki, csak nekik ne kelljen munkát fektetni ebbe az egészbe. Meg lehetőleg akasszon helyettük szintén valaki más. Csak hadd irányíthassanak már!
Nem fognak.
Vezető kép: Budapest, 1994. június 28. Horn Gyula a Parlament folyosóján beszélget (a híres stabilizáló fejkeretben) az Országgyűlés alakuló ülésének szünetében. MTI Fotó: Kovács Attila (részlet)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS