Immáron tíz éve, hogy nincs közöttünk a rendszerváltozás időszakának egyik legnagyobb gondolkodója, legélesebb szemű kritikusa, Csurka István drámaíró, politikus, aki most, március 27-én töltené be 88. életévét. Személyes emlékeket is megidéző írásunkban előtte és a magyar ügyért folytatott, megalkuvást nem ismerő küzdelme előtt tisztelgünk!
Trianonról beszélt, amikor először láttam a tévében. Gyerek voltam még szinte, így nem tudtam, kicsoda ő, azt sem, hogy mivel foglalkozik vagy milyen pártnak a tagja. Mégis személyére irányította a figyelmemet, mert addig csak a nagypapámtól hallottam Trianonról meg a gyalázatos országcsonkításról, és tőle sem mások előtt, hanem mindig csak akkor, amikor ketten voltunk. Hamar megtudtam: az illető Csurka István író. Ez valamikor az 1990-es évek közepén történt.
Később aztán megismertem a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) nevét, és egy hittanos társam a kezembe nyomott egy Magyar Fórumot. Azt mondta: vegyem meg három hónapon keresztül minden héten ezt az újságot és döntsem el, igaz-e, amit Csurka István ír vagy sem? Nem volt szükség három hónapra, három hét is elég volt. Amikor 1998-ban parlamenti párt lett a MIÉP, érzékelhető volt, hogy mindazt, amit oda törekvő pártként felvállalt, azt bent lévő pártként is volt mersze felvállalni és képviselni. Talán ez tette leginkább egyedivé a MIÉP-et.
Valamint a szellemi hátország, amelyet Csurka István felépített pártja árnyékában. A Bocskai István Szabadegyetem és annak irodalmi színpada, amely végigjárta az országot tabudöntögető műsorával, visszaemelt a köztudatba elhallgatott magyar írókat, költőket, és újra előhozott, napirenden tartott a nemzet szempontjából sarkalatos témaköröket. Másokkal, sokakkal egyetemben Csurka Istvánnak köszönhetem és köszönöm ennyi év távlatából is, hogy ezeken az előadásokon megismerhettem Wass Albert, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Sajó Sándor, Márai Sándor és mások nevét, és munkásságuk egy-egy szeletkéjét. Merthogy sem az általános-, sem pedig a középiskolában nem hallhattunk ezekről az író- és költőóriásokról.
Csurka István hosszú éveken keresztül a zsúfolásig telt Hősök terén mondhatta el ünnepi beszédeit a MIÉP megemlékezésein.
Fotó: MTI/Földi Imre
Ennyi idő távlatából is köszönöm Csurka Istvánnak, hogy írásai és a közéleti ténykedése révén felnyitotta a szemem számos, a nemzetet érintő kérdésben. Ennek révén egészen fiatalon, az útkeresés kérdőjelekkel teli időszakában célt adott az életemnek tevékenységével, amely számomra is élethosszig tartó elköteleződést adott a nemzet sorskérdései iránt.
Bármilyen furcsa is, jómagam igazán csak 2007-ben, már évek óta a lapjánál dolgozva szembesültem azzal, hogy Csurka István milyen kivételes alakja napjainknak. A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából kaptam ajándékba egy könyvet Lezsák Sándortól, Pintér M. Lajos Ellenzékben című kötetét. A kiváló tollú szerző ebben a népi ellenzék 1968 és 1987 közötti tevékenységét dolgozza fel. Számomra csak ebből a kötetből derült igazán fény arra, hogy Csurka István tulajdonképpen négy évtizeden keresztül óvott, figyelmeztetett bennünket a ránk leselkedő veszélyekre és próbált kiutat keresni és találni számunkra. Messze nem a MIÉP-pel, de még csak nem is az MDF-fel kezdte a nemzet ügyének szívvel-lélekkel történő felkarolását, hanem – néhány más, nagy formátumú társával együtt – már sokkal korábban is a magyarság sorsával foglalkozott, írásai, tanulmányai már akkor a növekvő nemzetféltésről tanúskodnak.
Ebbe a tevékenységébe tökéletesen illeszkedett a Duray Miklós melletti töretlen kiállás, az írószövetségből való kilépés, a sanyarú erdélyi magyar sors megjelenítése a honi köztudatban, majd később az 1985-ös monori- és az 1987-es lakiteleki találkozón, az MDF-alapításnál betöltött vezető, irányadó szerepe, valamint a MIÉP létrehozása és vezetése is.
Csurka István, még fiatal íróként, 1964-ben. Már ekkor megjelent műveiben a rendszerkritika, és visszatérően foglalkozott a nemzeti sorskérdésekkel. Fotó: Fortepan
Az 1983-as Hubay-levél fordulópontot jelentett
A Minden, ami van című háromkötetes gyűjtemény, amely egybefoglalja Csurka István politikai írásait, a Hubay Miklós írószövetségi elnöknek 1983 nyarán írt levéllel kezdődik, amelyben Csurka kiáll a szilenciumra ítélt Csoóri Sándor mellett és bejelenti lemondását az elnökségi tagságról, valamint kilépését a írószövetségből. Sarokkő ez a levél, mert noha drámáiban, valamint a Nehézfiú történeteit elmesélő tárcáiban Csurka István rendre megírja a kádári Magyarország élhetetlen világát, ám más az, amikor valaki az irodalom nyelvén lázad a fennálló helyzettel szemben és más az is, amikor a maga, pőre valóságában, közéleti tanulmányokban, kivételes írói adottságát szolgálatba állítva teszi meg ugyanezt. Annak igazolására, hogy micsoda jelentősége volt Csurka István életében az ekkor átélt történéseknek, álljon itt a Hubay-levél egyik kulcsmondata:
Lépésemben pedig egy élete keserű pontjához érkezett vígjáték-író elszántságát látod, aki előtt hirtelen megvilágosodott valami, s aki ettől kezdve saját élete e megvilágosodásból származó erkölcsi parancsának engedelmeskedik.
A továbbiakban maradéktalanul úgy is tett, ahogyan az erkölcsi parancs ezt megkövetelte tőle, vagy ahogyan egyszer fogalmazott, amint “Fentről vezették”. Elég csak megnézni az 1980-as években született legfontosabb írásai címét (A magyar társadalom erkölcsi állapota, Új magyar önépítés, Az elfogadhatatlan realitás, Közép-Európa hó alatt, Magyar abszurditások – hogy csak néhányat említsünk, a teljesség igénye nélkül), amelyek már pusztán a címükkel is kifejezik, hogy milyen témában íródtak.
Monoron és Lakiteleken már a nemzet sorsa áll a középpontban
Az Új magyar önépítés című tanulmánya az 1985-ös monori találkozóra született és amellett, hogy már jól felismerhetően magán hordozza azt a később általánossá váló elemző-analizáló-szintetizáló Csurka-kézjegyet, amely egyedi volt a magyar a közéletben, még egy különlegességgel rendelkezik.
Csurka István ebben az írásában mindvégig és következetesen forradalomról és szabadságharcról beszél, amikor 1956-ot említi. Vagyis nem kisebbítve Pozsgay Imre különleges kiállásának jelentőségét, amikor államminiszterként 1989 elején a rádió adásában népfelkelésnek minősítette az addig ellenforradalomnak titulált 1956-ot, ki kell mondani, hogy Csurka István már 1985-ben fehéren-feketén forradalomról és szabadságharcról írt és beszélt. Aki ismeri a történelmet, az pontosan tisztában lehet azzal, micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy ezt leírja és fel is olvassa a monori találkozón.
Nem kevésbé korszakalkotó a két évvel később, Lakiteleken elmondott beszéde sem. A Lezsák Sándor tanyáján felállított sátorban ismét ő a legkérlelhetetlenebb. Témája és mondanivalója természetesen ugyanaz, mint ami már a Monoron elmondott tanulmányában is: a magyarság élet-halál harca, a nemzet heroikus küzdelme a fennmaradásért, amely lehetetlen lesz, ha nem tudunk változtatni a sorskérdéseinkhez való hozzáállásukhoz. „Anti-katasztrófa-programot” hirdet, amelynek középpontja a magyar megmaradás. Természetesen Trianon és 1956 ebben az írásában is vezérfonal.
De nem hátborzongató-e, ha 35 év múltán felidézzük, hogy miként fogalmazott Csurka István Lakiteleken, a Lezsák-tanyán? Két rövid részlet álljon itt ebből a vitaindítóból:
A szemünk láttára írja át a gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáink elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát.
…
Örökös védekezésbe szorult nemzet lettünk és most már ott tartunk, hogy még ennek a védekezésünknek a jogosultsága is sok oldalról megkérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó, feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves, magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi nacionalisták és korszerűtlen koppánykodó mélymagyarok, amikor magyarként védjük és rejtegetjük magunkat magunk elől és a ránk váró végzet elől.
Változott valami azóta? Idebent szerencsére igen, 2010 óta nemzeti kormányzás van, amelyben nem csupán magyarok lehetünk végre, de szerencsére büszke magyarok is. Legalább a saját köreinkben már nem számítunk “koszerűtlennek” és “koppánykodó mélymagyarnak”, ha a nemzeti sorskérdésekről szólunk. Ez is nagy eredmény. Ami viszont a körülöttünk lévő világot illeti, ott olyannyira nem változott semmi, hogy Csurka István ma éppúgy megírhatná a fenti sorokat, mint tette azt 1987-ben. Vagyis magyar életünk, magyar jövőnk most is veszélyben van.
Csurka István lakiteleki tanulmányának zárszava pedig ma már sokszor idézett szállóige:
„Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek.”
“Becsületbeli ügy” néven futott a MIÉP kampánya a kettős állampolgárságért 2004 őszén. Csurka István itt éppen Szegeden mond beszédet, támogatva a határon túli nemzettársaink kettős állampolgárságát. Bár Gyurcsányék miatt akkor még nem sikerült, a Fidesz 2010-ben elsők között adta meg az állampolgárságot és a szavazati jogot az elszakított területeken élő magyaroknak.
Fotó: MTI/Németh György
Egységes életművet épített
Ez is klasszikus, csurkai megnyilatkozás, amely magán hordozta a váteszi vonásokat. Valóban az lett, a nemzeti oldal golyófogója. De ennél jóval több is: a népi ellenzék egyik első számú alakja, igazi szellemi vezéregyéniség, a nemzet élő lelkiismerete! A magyar sors különleges sajátossága, hogy éppen, mert a nemzet lelkiismerete volt, kellett megélnie a többszöri szilenciumot, a személye ellen irányuló nemtelen, aljas vádakat, a durva mellőzést, félremagyarázást, a pálfordulásokat, elhagyatást, illetve a forrásmegjelölés nélküli eszmelopásokat is. Ez utóbbiakban leginkább a ma már Gyurcsánnyal közös pártlistán lévő Jobbik jeleskedett. Ez a magára hagyottság egyaránt igaz az íróra és a politikusra is, már ha ez a kettő egyáltalán elválasztható egymástól.
Alexa Károly szerint nem választható el és 2012-es Csurka-emlékírásában meg is indokolta, miért:
Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt: egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy. Írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai.
Telitalálat Alexa Károly jellemzése. Életműve egységességére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az 1956-ban, még a forradalom előtt írt egyik legelső novellájában – A mélység vándora – a főhős, Pásztor Mihály a történet végén, a magyar népléleknek oly’ sokat jelentő déli harangszó felcsendülésekor Nagyszalontán „szenderül el”. Korántsem véletlenül. Vagyis irodalmi szinten már ekkor megjelenik Csurkánál a Trianon kérdéskörére való utalás, amely aztán következetesen visszaköszön, nem csupán az írói, de a politikusi ténykedésében is, akár a felvidéki magyarság védelmében megírt Kutyaszorító miatt meghurcolt Duray Miklós és Csoóri Sándor melletti kiállást, akár a romániai falurombolás elleni tüntetést, akár a lélekemelő MIÉP-es Trianon-megemlékezéseket nézzük. Ebben is egységes és következetes a Csurka-életmű, íróként, közíróként és politikusként is.
Igazságai áttörték a hallgatás falát
Még egy dolgot fontos leszögezni. Csurka István a rendszerváltozás utáni, megalkuvást nem ismerő harca során látszólag gyakran kényszerült a vesztes szerepkörébe… Ha úgy vesszük, itt is egységesség van, hiszen íróként is és politikusként is ez a látszólagos sors jutott neki. Darabjait nem játszották, még a korábban rendkívüli sikerrel futókat is végérvényesen levették a műsorról. Politikusként létrehozott életműve, a MIÉP pedig 2002 után többé nem jutott a Parlamentbe, és a nemzetellenes fősodor végleg marginalizálta, elhallgatta.
Mégis, mindezek ellenére is csak látszólagos Csurka veresége. Valójában ő a győztes, ugyanis mindaz, amiért íróként és politikusként küzdött, amiért a MIÉP-et életre hívta, megvalósulni látszik. Célja az volt, hogy Magyarország sorsa a magyarok kezébe kerüljön, hogy a nemzeti érzületű, keresztény értelmiség és középosztály előtt – amely mindig is a MIÉP legfőbb bázisa volt – végre felcsillanjon a kedvező jövő képe. Az elmúlt 12 év eseményei egyértelműen errefelé mutatnak, elindultunk ezen az úton.
Emellett Csurka Istvánnak megadatott, hogy élete utolsó pillanatáig írjon, méghozzá úgy, ahogyan mindvégig tette. Szabadon, nyíltan, őszintén, kertelés nélkül – a nemzet érdekében, tovább építve ezzel “egységes életművét”. Mindezt nagyszerűen visszaadja Domonkos László Csurka című kiváló monográfiája is, amely már az író halála után látott napvilágot, s amelyből egyes események háttere is jól kiolvasható.
Zajlik a Csurka-reneszánsz
„Meghalt Csurka!” – mondta a telefonba zilált hangon kedves barátom azon a tíz évvel ezelőtti, szombat reggelen, 2012. február 4-én. Igen, sajnos ez igaz, biológiai értelemben valóban meghalt és immáron tíz éve nincs közöttünk. Ám szellemi értelemben továbbra is él.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy kezdetét vette egy jó értelemben vett “Csurka-reneszánsz”. Egyre többet hivatkoznak rá a történészek, kortárs írók, elemzők, közéleti személyiségek és a nemzetért aggódó egyszerű emberek. S amíg az elején csak félve, bátortalanul idézték egy-egy gondolatát, újabban egyre többször és többen ismerik el azon igazságait, amelyeket – amikor még személyesen ő mondta ki – talán kevesebben hallottak meg a kelleténél. Pedig valóban mindent látott, átlátott és megnevezte azt is, hogy mit kell tenni a magyar jövő érdekében.
Az 1987-es lakiteleki találkozó 20. évfordulóján az “alapító atyák”, így Csoóri Sándor (középen) és Csurka István (a kép jobb oldalán) is nagy örömmel köszöntötték Orbán Viktort, a Fidesz elnökét, aki szintén megkülönböztetett tisztelettel üdvözölte a rendszerváltó politikusokat.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
2007-ben tartották a Lakiteleki Találkozó 20. évfordulóját. Lezsák Sándor szervezésében ismét összejöttek a “lakiteleki alapító atyák”, a tragikusan fiatalon elhunyt Csengey Dénes kivételével teljes létszámban. Ott volt még az időközben sajnos szintén elhunyt Csoóri Sándor, Fekete Gyula és Für Lajos is. És persze, Csurka István. Talán ott kristályosodott ki véglegesen az a tény, hogy a nemzeti oldalnak össze kell fognia, s végül ez a felismerés hozta meg 2010-ben a kétharmados győzelmet. Ebben hatalmas szerepe volt Csurka Istvánnak, aki az eseményre 2007 nyarán megírta tanulmányát, amelynek – hasonlóan az 1980-as években született elemzéseihez – már a címe is beszédes: A kilábalás forgatókönyve. Ebben írta az alábbiakat:
A változást két lépcsőben kell végrehajtani. Mert másképpen már nem lehet. Az ellenállás és különösen a forradalom minden formájáról le kell mondanunk. A nemzet korfája vészesen öreg, az ifjúság vékony és megosztott, a félrenevelés eredményes volt, és még ma is nagy erővel folyik. Egy olyan új világba érkeztünk, amelyben a felelősségvállalás ismeretlen fogalom, s a nemzet nem érték. Csak egy vékony rétegben élnek még eszmények, de ez a vékony réteg még magával tudja ragadni a tömeget. A magyarság, mint eszmény mégis erősebb és parázslóbb a lelkekben, mint gondolnánk. Ezért az első lépcsőben, amint az az eddigiekből kiderül, világos kétharmados választási győzelmet kell elérni. A második lépcsőben pedig ennek a kétharmados választási győzelemnek a birtokában rendszerváltást kell végrehajtani.
…
Reálisan felmérve a helyzetet ma nincs más lehetősége a magyar társadalomnak, a nemzeti középnek, a hazaszerető polgárnak és plebejusnak, a radikális miépesnek, mint a Fidesz köré csoportosulva, saját programunkat nem feladva kivívni a közös választási győzelmet. A Fidesznek pedig nyilvánossá kell tennie, hogy vállalja-e ezt megújítást, az új alkotmányt, az új választási rendszert. Tudatosan és nyilvánosan vállalni kell az együttműködést olyanokkal – becsületes magyarokkal, keresztényekkel – akikkel a liberális hatalom tiltja az együttműködést. Fel kell ismerni az ebben rejlő hatalmas erőt.
(Csurka István: A kilábalás forgatókönyve – Balatonederics, 2007)
Csurka István látta előre, hogy mi kell a magyar élet megindulásához. A kétharmados nemzeti többségű kormányzás lehetősége, amelyben persze a Fidesznek markánsan vállalnia kell azt a történelmi küldetést, amelyet egy ilyen lehetőség megteremt számára.
Amikor most, immáron tizenkét év kétharmados kormányzás után visszatekintünk, elmondható, hogy a Fidesz méltónak bizonyult a bizalomra, ugyanis a legfontosabb kérdésekben beteljesítette történelmi küldetését és megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Csurka István politikusi nagyságát és nemzete iránti feltétlen elköteleződését mutatja a tény, miszerint saját pártja, a MIÉP törekvéseit is a magyar érdekek alá helyezte, és mindent megtett azért, hogy a kétharmados győzelem megvalósuljon. Az természetesen már a Fidesz-kormányok munkájának elismerése, hogy a 2010-ben aratott alkotmányozó többségű győzelmet újabb két kétharmados siker követte.
A magyar megmaradás, az “új, magyar önépítés”, amiért Csurka István, mint író, majd mint a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) elnöke küzdött, 2010-ben végre mégiscsak kezdetét vette.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
“Nincs más út, csak a magyar út”
Amennyiben Csurka István különleges közéleti életútját értékelni szeretnénk, szerencsére könnyű helyzetben vagyunk. Nincs szükség arra, hogy ilyen-olyan szempontok alapján magunk vonjunk mérleget a nemzeti oldal számára végérvényesen megkerülhetetlen Csurka-életműről, ugyanis a drámaíró megtette ezt egyik utolsó művében. A sajnálatos módon viszonylag kevés visszhangot kiváltó, ám annál fontosabb Dr. Utólag visszaemlékezése című esszéje 2010-ben jelent meg. Akkor, amikor a nemzeti oldal kétharmados győzelme már megszületett és minden reménye megvolt annak, hogy az alkotmányozó többség birtokában megindul az “új, magyar önépítés”. Mindezek fényében ő maga a következőképpen értékelte saját, közéleti munkásságát és fogalmazta meg annak esszenciáját:
Köszönök mindent a társaknak, az önfeláldozóknak, a szerényeknek és a talpasoknak, a kitartóknak és a hívőknek. Eszméink, vállalásunk, hitünk átszűrődött egy másik nemzedékbe és most azok állnak helyt – talán – a globalizmus megújuló tornádói alatt, akik akkor ellenfeleim voltak, s akiket fiatalságuk is a másik oldalra sodort. De az idő, a sors igazságot tett. Ha úgy nem is, ahogy elképzeltük és vártuk, mert úgy már nem is lehet, ha sokkal nehezebb körülmények között is, egy szinte háborúsan porig rombolt hazában, mégis újra megindul az élet.
Nehéz kimondanom, mert félek az elfogódottságtól: a magyar élet. Most már nincs más út, csak a magyar út. A többi pedig nem számít, vagy ahogyan Tömörkény István, árvízi mentésen ingyen dolgozó tiszai szegény embere mondja: „nem számos, nem uraknak történt.
(Csurka István: Dr. Utólag visszaemlékezése – 2010)
Tíz évvel ezelőtt bekövetkezett halála után néhány nappal a fentebb már idézett kiváló író, publicista, Alexa Károly a következőt mondta róla:
Azon tűnődöm most, a halálhírét véve, hogy vajon nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben?
Amit Alexa Károly akkor még csak kérdezett, azt tíz évvel a halála után immáron kijelentő módba tehetjük: a legokosabb volt, de legalábbis mindenképpen a legokosabbak közül való és biztosan a nemzetét legjobban féltők egyike. Vegyük le polcainkról értékálló műveit, amelyek nélkülözhetetlen olvasmányok a magyar közelmúlt iránt érdeklődőknek, s amelyekből nem csupán magyarságunkat erősíthetjük meg, de közelebb kerülhetünk annak megértéséhez is, hogy mi történt ezzel a nemzettel a rendszerváltozás korában, miért siklott félre két évtizeden keresztül a nagy reményekkel várt “új, magyar önépítés”.
Vezető kép: Csurka István író, a MIÉP elnöke 2002-ben. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Facebook
Twitter
YouTube
RSS