Ordass Lajos evangélikus püspök meghurcolása megelőzte Mindszenty Józsefét. Sokan úgy tartják, hogy az Ordass-per a hercegprímással való leszámolás főpróbája volt. A Rákosi Mátyás vezette kommunista hatalom egy kisegyház elöljáróján tesztelte, hogy meddig mehet el, vajon hogy reagál a társadalom a kereszténység elleni támadásra.
Egy német származású zsidómentő pap
Ordass Lajos Wolf Lajosként látta meg a napvilágot a volt Jugoszlávia területén. Nevét 1944. március 19-én a német bevonulás napján változtatta meg Ordassra, tiltakozásul a náci megszállás ellen. Az ezt követő időszakban a lutheránus egyházban – német gyökerű lévén – megerősödtek azok a hangok, amelyek a harmadik birodalommal való kapcsolatok erősítését szorgalmazták.
Voltak olyan lelkészek is, akik visszaéltek a zsidók kiszolgáltatott helyzetével és a gazdag zsidóknak pénzért adtak keresztlevelet. Ordass Lajos, aki ekkor már Budapesten szolgált lelkészként, határozottan felemelte a szavát ezen tendenciák ellen: ő maga az üldözött zsidók számára a svéd vöröskereszt védelmét biztosította, sőt, még svéd útleveleket is szerzett. 1945 tavaszán, a háború dúlása közepette úgy végezte a temetéseket, hogy a sírgödröket ő maga csákányozta, ásta ki. Talán sokan azt gondolták – mint oly sok más esetben is –, hogy ilyen előélet után az 1945 augusztusában püspökké választott Ordass Lajost feddhetetlen emberként tartják majd számon a kiépülő új rendszerben.
Az elvei mellett kitartó püspök azonban csakhamar összeütközésbe került a kommunistákkal.
Ha nem megy szép szóval…
1948-ban, amikor a Rákosi-klikk teljesen átvette a hatalmat, terítékre került az egyházi iskolák államosítása is. Ekkor már az evangélikus egyházon belül is voltak olyan esperesek, világi felügyelők, akik meghajtották a hátukat a hatalom előtt és nem tartották problémának az államosítást. (Az ’50-es években, majd a Kádár-érában főként olyan vezetők álltak a történelmi egyházak élén, akik a keresztény hit terjesztése helyett a világbéke megteremtésének fontosságát hirdették. Azt vallották, hogy a kereszténység üzenete és a kommunista ideológia átfedésbe hozható egymással. Ilyen vezető volt például Péter János református püspök, aki szolgálataiért cserébe később külügyminiszter is lett.)
Ordass Lajos azonban meg volt győződve, hogy a nemzet jövője szempontjából kulcskérdés a következő generációk nevelésének mikéntje, ezért ebben a kérdésben nem lehet engedni Rákosiéknak.
A kiépülő diktatúra válasza nem váratott sokáig magára. A selyemzsinórt zsarolás formájában kapta meg az ellenálló püspök: vagy lemond 1948. szeptember 8-ig a pozíciójáról, vagy letartóztatják. A hatalom mindent bedobott, hogy valahogy eltávolítsa a számára kellemetlenné vált papot: két nappal a határidő lejárta előtt felajánlották neki, hogy ha behódol, akkor a családjával együtt külföldre távozhat. Ő azonban nem kért gondolkodási időt: a börtönt választotta, mivel tudta, ha megalkuszik, akkor semmivé teszi mindazt, amiért eddig küzdött.
Az Ordass Lajos és két társa elleni koncepciós pert arra építette fel a felülről irányított bíróság, hogy a háborút követően a püspök amerikaira körútra ment, ahol a helyi lutheránus egyház több, mint 200 ezer dollár segélyt ajánlott fel neki, hogy a romjaiban heverő hazai egyházat újjáépítsék. A vád azonban a nemes célt úgy állította be, hogy Ordass püspök nem jelentette be a nagy összegű valutát a Magyar Nemzeti Banknál, mert azt valójában a saját szűk körének akarta megtartani. A „valutázás” volt a koncepció nem sokkal később a Mindszenty-per esetében is. A szégyenteljesen megrendezett kirakatperben „a dollársegély bejelentésének szándékos elmulasztása” címén két év fogházra ítélték az evangélikus püspököt. Ordass Lajos később így summázta a diktatúrával szembeni ellenállását:
az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy Isten azért parancsolt el a püspöki szolgálatra, hogy általam mondhassa ki azt a szót, amelyet az evangélikus egyház részéről szükségesnek tartott elmondani.
Ordass Lajos püspök középen a kelenföldi templom oltára előtt, 1956 – 1958
Rákosi személyesen vette kézbe az ügyet
A gyűjtőfogházból előbb a szegedi Csillag-börtönbe, majd Vácra került. A legmegrázóbb dolog talán a börtönben történt. Rákosiék a börtönbe beküldték hozzá egyik lelkésztársát, jó ismerősét, hogy vegye rá, hogy önként mondjon le a püspöki hivatalról, beismerve ezzel a bűnösségét. Lemondás esetén kilátásba helyezték szabadon bocsátását. Ordass Lajos ekkor úgy döntött, hogy inkább marad a börtönben, de nem adja meg azt a szívességet a kommunistáknak, hogy erkölcsi hullát csináljanak belőle. A jelenetre így emlékszik vissza:
Amikor a beszélőről visszatértem a szintén raboskodó paptársaimtól megtudtam, hogy távollétemben azért imádkoztak, hogy a kísértés ellen megállhassak és a lelkiismeretem a sérelemtől megóvhassam.
Ordass püspök esetén keresztül jól kirajzolódik, hogy a kommunista diktatúra nem minden esetben törekedett arra, hogy halálos ítéletekkel példát statuáljon és megfélemlítse a társadalmat, hanem arra, hogy erkölcsileg sziklaszilárd embereket megtörjön és lejárasson a hívek és az ország nyilvánossága előtt: ’lám ilyenek a papok, a keresztények és az egyház, nem érdemes bízni bennük vagy hinni nekik’.
Ordass Lajos püspök esetében nem is hagyta ennyiben a rendszer a dolgot. Az ügyet személyesen Rákosi Mátyás vette kézbe, ugyanis nem a börtönbüntetés volt a lényeg, hanem hogy Ordass Lajos, egy köztiszteletben álló püspök erkölcsi hullává váljon, és maga az egyház és az emberek ítéljék el. Az első titkár ismét a zsarolás eszközéhez folyamodott, amelyhez a látszat érdekében megint csak egyházi személyeket használt fel.
Túróczy Zoltán püspökkel és Reök Iván esperessel megüzente az egyházi bíróság tagjainak, hogy amennyiben nem marasztalják el Ordass Lajost és társait, akkor a perbe fogottak ellen már hazaárulás és kémkedés miatt fog büntető eljárás indulni és halálbüntetés kiszabása várható. A nyomás alatt a fegyelmi tanács meghajlott, elítélték és leváltották Ordass Lajost a püspöki pozícióból. Voltak olyan tagok, akik lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlennek tartották a döntést, ezért önként távoztak az egyházi hatóságtól.
Miután Ordass Lajos elmozdításával elhárult az akadály az elől, hogy az evangélikus egyház önként behódoljon az államnak, 1950-ban meg is kötötték az egyház és az állam közötti szerződést, amellyel lényegében megszűnt az egyház autonómiája.
„Az Istennek kell inkább engedelmeskedni, semmint embernek”
Az 1956-os forradalom győzelme egy rövid időre a szabadság levegőjét engedte be az egyházak életébe. Ordass püspököt visszahelyezték hivatalába, azonban a forradalmat leverő, kezdetben az enyhülés ígéretével kecsegtető kádári hatalom csakhamar ott folytatta, ahol Rákosiék.
1957 nagypéntekjén már megtiltották a püspöknek, hogy istentiszteletet tartson a Deák téren, ám ő ezúttal is inkább a lelkiismeretére hallgatott – „az Istennek kell inkább engedelmeskedni, semmint embernek” – és megtartotta az ünnepi alkalmat, vállalva a következményeket.
Eltávolítása ismét napirendre került; a hatalom ezúttal is a legaljasabb nyomásgyakorlással élt. Visszatartották a püspök alatt dolgozó lelkészeknek adandó segélyt mindaddig, amíg főnökük nem rendezi kapcsolatát az állammal. Megkezdődött Ordass Lajos ismételt kiszorítása az egyházi közéletből, de közben azért megható dolgok is történtek: több laikus és lelkésztárs adakozott a segélyeket nélkülöző kollégáiknak.
Ordass Lajos a ceglédi templom szószékén nem sokkal végső eltávolítása előtt, 1957-ben
Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke találkozóra hívta a püspököt és közölte vele, hogy makacssága miatt kerülnek bajba a beosztottai, majd fenyegetést fogalmazott meg. Horváth szerint Rákosiék hibát követtek el, amikor az Ordass-ügyből világi pert csináltak, holott meglett volna az eszközük, hogy erkölcsi hullát csináljanak belőle. Szimbolikus módon 1958 júniusában, pár nappal Nagy Imre kivégzése után Ordass Lajos evangélikus püspököt másodszor is, immár végérvényesen félreállították. Húsz év hallgatás és csendes, családi magány következett. 1978 augusztusában, ebéd után, Bibliájával a kezében lepihent – többé nem ébredt fel.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS