Csodára és fekete hattyúra számítottak az ukránok – Somkuti Bálint a PS-nek
Egy háborúban viszonylag ritkák a csodák, az ukránok pedig láthatóan ebben bíztak. A nyugati csodafegyverekben, a meginduló támadástól megrémülő, állásaikat elhagyó orosz katonákban, a védelmi vonalak kiürítésében, amint feltűnnek az első ukrán rohamdandárok. Nagyon úgy néz ki, ez most nem jött össze. Ez már nem az az ukrán hadsereg, amelyik Harkovnál elűzte az oroszokat, és nem is az az orosz hadsereg, amelyik ott elfutott. Somkuti Bálinttal, az MCC biztonságpolitikai elemzőjével beszélgettünk.
A háború köde csak azt nem takarja előlünk, amiről fénykép vagy videofelvétel van. De hogy mit látunk, arról meg bőven lehet értelmezési vitákat folytatni. Például abból az egyszerű videofelvételből, amin a most már csak Bradley térnek nevezett roncstemető látható, mindenki teljesen más következtetéseket vont le. Somkuti Bálint pl. azt, hogy az első és legfontosabb tanulság, hogy (még) nincs csodafegyver. Nincs sebezhetetlen jármű, bár ez eddig is közhelyes igazság volt, csak egyes emberek szívesebben terjesztettek propagandát. A másik, hogy nem a harckocsi számít, hanem a személyzet, az izraeliek (Ariel Sharontól, aki 1973-as jom kippuri háborúban a sínai fronton páncélos egységet vezetve harcolt, származik az iménti bölcsesség) viszonylag elavult és Centurion harckocsikkal képesek voltak egy generációval fiatalabb és komoly túlerőben lévő, szovjet technikát használó Egyiptomot is legyőzni.
HA NEM SIKERÜL AZ ÁTTÖRÉS, AKKOR CSAK ERŐSZAKOS FELDERÍTÉS VOLT
A sokat és az oroszok által szívesen mutogatott felvételen az látszik, hogy az ukránok bementek egy aknamezőre, amit a rendszeresített aknamentesítő jármű nem tudott hatástalanítani. Egymás után estek le a járművek lánctalpai, és valószínűleg pánikba esett a legénység. Jó eséllyel a Leopard rátolatott a mögötte haladó Bradley-re, és akkor lett mind a két eszköz mozgásképtelen, a kezelőszemélyzet pedig elmenekült. Utána az ilyenkor szokásos események történtek, az ukrán fél nem volt képes megmenteni a járműveket, az oroszok odaküldtek egy gyalogjárőrt, aztán még meg is szórták tüzérséggel, meg páncélrakétákkal, hogy garantáltan a veszteséglistán legyenek ezek a páncélosok. Az ukránok ezt észleltek, küldtek oda ők is egy csapatot, ami szintén súlyos veszteségeket szenvedett. Híres, a háború esetlenségét és kiszámíthatatlanságát mutató jelenet, amin POV nézetben követhető a Bradley-ből összefüggéstelenül lövöldöző, saját járművet is eltaláló, majd aknával vagy ATGM-el elpusztított lövészpáncélos története.
A laikus ember sok, egymásnak szögesen ellentmondó történeteket hallhat mostanában. Az ukrán párti elemzők azt mondják, hogy Zaporizzsjában 20-30 kilométer mélyen már áttörték az orosz védelmi vonalakat. Az oroszpárti elemzők meg állítják, hogy a hódítások szürke zónához tartoznak, és csak rengeteg veszteség árán megközelítették az első orosz védelmi vonalat.
Ilyenkor érdemes megnézni mind az orosz, mind az ukrán hivatalos jelentéseket a településekről, ha mind a két félnek a jelentésében szerepel, hogy egy adott terület gazdát cserélt, akkor érdemes elhinni, hogy ott történt valami, ez ennyire egyszerű –
– zárta rövidre Somkuti a kérdést. Egyébként tényleg nem lehet tudni szinte semmit. Az biztos, hogy most az ukránok a szürke zónában megtelepedtek, van harcérintkezés a felek között. A mindenféle elemzők által is sokat forgatott térképek azt mutatják, hogy az oroszok egy klasszikus, három övből álló védelmi rendszert építettek ki. Van az előretolt peremsáv vagy első védelmi állás, ami nem összefüggő, nem összefüggő állásrendszerben, hanem egymást támogató állásokból áll. Ezekbe próbálnak törnek be most az ukránok. Emögött pár kilométerrel hátrébb van fő védvonal, ami látszik, hogy egy egybefüggő védvonal, mögötte kiépített tüzérségi és egyéb állásokkal, a térképeken ezek azok piros négyzetek. És végül van Tokmak városa egy olyan védelmi rendszerrel, ami szintén a terepviszonyok figyelembevételével került kialakítása.
Az ukránok ugyan betörtek az első, úgynevezett fedező-biztosító sávba, de a másodiknak, a komolyan kiépített és technikával meg emberrel feltöltött sávnak még a közelébe sem jutottak.
És eközben már az elit 47. dandár, amelyet egy áttörő dandárnak képeztek ki és szereltek fel, ahova önkéntesek jelentkeztek, nem sorozott, kevésbé motivált emberekből áll, az eszközeinek jelentős részét elvesztette. Egy modern katonai alakulatnál 33%-os veszteség jelentősnek minősül, ehhez kell mérni, hogy a dandár már körülbelül 15-20%-os veszteségeket szenvedett már az első napokban. Még pár ilyen nap, és ki kell vonni ezeket a dandárokat a hátországba. Az oroszok nagy sikerről beszélnek, az ukránok pedig lényegtelennek nevezték a történteket, mondván, csak erőszakos felderítést folytattak, nem is akartak áttörni.
A POLITIKA RENDELTE EZT A TÁMADÁST
Valami sikert fel kell mutatni az ukrán hadseregnek júliusig, vilniusi NATO-találkozóig, van még szűk egy hónapjuk, hogy valamelyik irányba megbontsák az orosz védelmet és szabad szemmel is látható területről kiszorítsák a megszálló erőket. Bahmuttól délre is heves harcok folynak, az Oszkol folyó jobbpartján kialakított orosz hídfő felszámolása egyértelmű siker lenne, elképzelhető, hogy a többi dandárt itt vetik be az ukránok. De az látható, hogy ezt a támadást nem katonai megfontolások alapján indították, hanem a háború fenntarthatósága érdekében, kiérdemelve a további nyugati fegyverszállításokat és pénzügyi támogatásokat.
A katonai racionalitás és Zaluzsnij tábornok hiánya most még csak a Bradley téren látható, ahol pont úgy vesztek oda az ukránok, mint korábban az oroszok Vuhledár alatt. A politika annyira sürgette a támadást, hogy nekimentek egy kiépített aknamezőnek, mert mindenképpen egy hosszú, elnyúló háborút szeretnének folytatni, hátha az oroszok is kimerülnek, hátha megunják az egészet. Tokmak városa egy állomás Mariupol fele, aminek a visszafoglalása komoly siker lenne.
De az ilyen tervek hallatán érdemes megjegyezni, hogy az ukránok még egyetlen nagyobb települést és várost nem foglaltak vissza úgy, hogy onnan az oroszok nem vonultak ki előtte
– hűti a kedélyeket Somkuti, pláne ezért, mert az orosz hadsereg már jóval erősebb, mint mikor a harkovi és herszoni kudarcokat elszenvedték.
FEKETE HATTYÚRA VAGY CSODÁRA VÁRNAK AZ UKRÁNOK?
Az orosz megfutamodásra most erre nagyon kicsi az esély, hiszen besoroztak egy csomó embert, több százezer embert, úgyhogy most már nincsenek gyengébben védett vagy üresen hagyott területek. Igen csekély a valószínűsége, hogy előkerül egy adu ász a kabátujjból, ami ezt megoldja az ukránok problémáit, de nem lehet kizárni a lehetőségét soha. Egy hét alatt az elit áttörő dandár az erőinek a 20 százalékát elvesztette, akkor még egy hét, és eljut arra a szintre, hogy súlyos veszteségeket szenvedett. Még egy hét, és eljutunk odáig, hogy gyakorlatilag harcképtelen, hátra kell vonni feltöltésre vagy újjászervezésre.
Ha három hét alatt az együtt áttörő dandár elveszíti az erőnek a jelentős részét, akkor mi lesz a többivel, a sorozottakból álló, alacsonyabb képzettségű, gyengébben felszerelt, kevésbé lelkes dandárokkal?
– teszi fel a logikus kérdést Somkuti, aki szerint itt a NATO hibázott, mert elégtelen felszereléssel, elégtelen kiképzéssel küldte fejjel neki a frontnak az ukránokat. Tavaly ősztől, az orosz részleges mozgósítástól kezdve a NATO támogatás messze nem elégséges, és arra is válaszolniuk kell a nyugati szponzoroknak, hogy ha a NATO komolyan gondolja az ukrán győzelmet, akkor miért most gondolkodik csak a szükséges eszközök átadásán.
LÉGI FÖLÉNYRE ÉPÍTETT TAKTIKA LÉGI FÖLÉNY NÉLKÜL
A realista forgatókönyv szerint ez a támadás nem hoz jelentős sikereket, hiszen egy megerősödött orosz hadsereggel néz szembe egy olyan ukrán légvédelem, amit kivéreztettek a folyamatos stratégiai támadások és egyre több eleme esik áldozatul olyan harcászati eszközöknek, amelyeknek nem kéne. Ha az egyetlen, fronton szolgáló IRIS-T rendszert egy 40 kilométer hatótávolságú Lancet drónnal végeznek ki az oroszok, az már a súlyos problémákra utal. Mióta az orosz légierő elkezdett úgy működni, ahogy kell, az 1500-3000 kilós siklóbombákkal nagyon komoly sikereket tudnak elérni. Az ukrán hadsereg moráljára ez pedig súlyos csapás lehet, hiszen azt érzékelik a katonák, hogy mindennemű válasz nélkül tevékenykednek az oroszok. Nem is az a kérdés, hogy összeomlik-e az offenzíva, hanem az, hogy gyakorlatilag légierő és tüzérségi fölény hiányában miért hagyták a NATO-nak, hogy olyan mozdulatokat tervezzenek nekik, amelyeknek nélkülözhetetlen része az égbolt uralása. Ehelyett azt látjuk, hogy a csapatlégvédelem teljesen hiányzik az ukránok eszköztárából, a Ka-52-es orosz helikopterek háborgatás nélkül, szabadon tevékenykedhetnek a MANPADS-ek hatósugárán kívül, a Lancet drónokra pedig kézifegyverekkel vadásznak. Ráadásul a hírek szerint az elektronikus hadviselésben is szintet léptek az oroszok.
Összegezve, ez egyelőre egy befagyni akaró konfliktus felmelegítésére tett kudarcos kísérletnek tűnik. Az oroszok is csak városi harcban tudtak eredményeket elérni, rengeteg véráldozattal, az ukránok pedig nem tudják megismételni a tavalyi, mozgékonyságra és meglepetésre épített sikereiket. Az őszi esőzések alatt érdemes volna a tárgyalóasztalt is elővenni a raktárak kiürítésére szolgáló seprű mellett.
