A világ egyik valaha volt legjobb hosszútávfutója volt Iharos Sándor, akit 1955-ben Európa legkiválóbb atlétájának választottak, miután számos világrekordot megdöntött. Közel akkora csillag volt itthon mint Puskás Ferenc, Kocsis Sándor vagy Papp László. Az amerikai Time magazin külön cikkben ünnepelte, és a brit tévé is bemutatta legjobb futásait. 1956 nyarán negyvenezer magyar tapsolta újabb világcsúcsát a Népstadionban, hogy az ötvenhatos forradalom alatt végzetes irányba fordult az élete. Hiába jöttek fel érte október huszonharmadikán a csapattársai, úgy döntött, nem megy ki az olimpiára, inkább új szerelmével Belgiumba ment. Legendás edzője, a szovjet fogolytábort megjárt Iglói Mihály nem kért a szovjet-kádári megtorlásból és a kommunizmusból, Amerikába ment, és ott folytatta fantasztikus pályafutását. Iharos Sándor már sohasem találta meg korábbi formáját, és végül nem érte el azt, ami benne volt. De miért döntött így? Ennek nézünk utána. Ikarosz zuhanása, avagy Iharos Sándor beteljesítetlen pályafutása (1. rész).
Közel ötvenezren gyűltek össze 1956. július 15-én a Népstadionban, hogy végignézzék a Magyarország–Lengyelország futballmeccset. A szerencsés nézők közül valószínűleg senki sem sejtette, hogy utoljára látja itthon az Aranycsapatot. Legendás együttesünk ezután még négy mérkőzést játszott ebben az évben, de mindet idegenben, s persze az összeset megnyerte, sorrendben Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Franciaországban és Ausztriában győzött.
Aztán minden megváltozott, jött október huszonharmadika, történelmünk egyik legfelemelőbb napja, és a szabad világ Magyarországot csodálta. De végül „minden Egész eltörött”.
Ötvenhat nyarán a futballpályán a lengyeleknek sem volt esélyük, hiába vezettek, Puskás Ferencék simán megfordították a meccset, úgy, hogy a Száguldó Őrnagy ezúttal kivételesen nem is szerzett gólt. Nem is kellett. Kocsis Sándor duplázott, és éppen a Puskás helyére beállt Szusza Ferenc, valamint Machos Ferenc is megvillant. Sima meccs, 4–1. Mind tudjuk, hogy az említettek közül Kocsis és Puskás is emigrált a szabadságharc leverése után, előbbi sajnos nem érte meg halálbüntetése elévülését, így sohasem tért haza. De erre ott senki sem gondolhatott. A lengyelek elleni siker akkor nem az utolsó fellépést jelentette, hanem csak újabb, apró „kárpótlást” azért a vereségért, amelyet az Aranycsapat a berni vb-döntőben elszenvedett, és amely egy utolsó csapás volt a kommunista diktatúra miatt amúgy is a végletekig elkeseredett, megfélemlített vagy megvezetett magyar népnek.
Távolról sem tömött lelátók. A lengyelek ezúttal elfejelik a labdát Kocsis elől / Fotó: MTI
De ezen a napon nem csak őket ünnepelték, a lefújás után a nézők többsége a helyén maradt, mert következett a hosszútávfutók versenye, az indulók között Iharos Sándorral, aki akkor nem csak a magyarok, hanem a világ legjobbja volt. A közelgő Melbourne-i olimpia aranyérem-esélyese.
Nevét csak áhítattal
Iharos Sándor az edzőzseni Iglói Mihály – születési nevén Ignácz, tisztelőinek, tanítványainak csak „Náci bácsi” – csodacsapatának legtehetségesebb, talán legjobb, de mindenképpen leghíresebb tagja volt. Nevét még a nyolcvanas, kilencvenes években olyan áhítattal ejtette ki a Nagyapám, ahogyan máskor Orth Györgyről beszélt. Iharos Sándor ezen a nyári napon egy újabb világrekorddal, a 10 000 méteres csúccsal akart üzenni a riválisoknak, ezt ekkoriban a csehszlovák csodafutó, Emil Zátopek tartotta.
Iharos Sándor atléta, futóbajnok Helsinkiben (1952) / Fotó: MTI
„Iharos rekordjaira előzőleg a szkeptikusok, a rosszmájúak nehezen adták meg a hitelesítést, susmusoltak, kedvező terminus-megválasztásról, a kelleténél több segítséget adó, úgynevezett felvezető versenytársakról – idézte fel a versenyt a Magyarország már 1969-ben. – Iharos talán ezeknek akart választ adni, mert a 10 000 méteres verseny elindítása után rögtön az élre vágott, 200 méternél már 15 méter előnye volt a többiekkel szemben, pedig a legjobb magyarok indultak, s a távolság mind jobban nőtt. […]
Amerre elszaladt a salakon, mindenütt tele torokkal, integetéssel, hangorkánnal biztatták az emberek. Magán a pályán sarkallni nem tudta senki sem, ellenfelei már nagyon leszakadtak. Iharos elfáradt, de óriási akaraterővel futott tovább, s bár gyorsítani már nem tudott, nem is lassított.
Talán a városba is be lehetett hallani a köszöntést, amely az új tízezer méteres világrekordot (a hetediket), a 28:42,8-at fogadta, s az örömöt még tetézte, amikor kihirdették, hogy közben megdőlt a hat angol mérföldes (9656 m, 0,4 cm) világcsúcs, amelyet eddig az ausztrál Stephens tartott (27:54). A nyolcadik Iharos-világcsúcs 27:43,8 volt. Ebben a pillanatban, a csodafutó Nurmi óta először, ismét volt olyan atléta a glóbuszon, aki egyszerre nevezhette magát az 1500, az 5000 és a 10 000 méteres világrekord tulajdonosának”.
Nurmi, Zátopek – sportkedvelőknek nem kell bemutatni ezeket a sportembereket. Többszörös olimpiai bajnokok. Senki sem sejtette, hogy ez volt Iharos Sándor életének utolsó igazi nagy sportpillanata. Pedig így történt, és ennek okát – legalábbis kristálytisztán – már sohasem tudjuk meg. De azért megpróbáljuk megkeresni.
A Time magazin cikkének csillaga
Az 1930-ban, Budapesten született atlétára 1955-ben figyelt fel igazán a világ, amikor egymás után sorra megdöntötte a világrekordokat. A Time magazin az „Öt elvtárs” címmel írt a magyar futócsapatról, Iglói tanítványairól, akik akkoriban a világ legjobb 1500-as váltóját alkották. Iharos mellett Rózsavölgyi István, Tábori László és Mikes Ferenc volt a négyes tagja, s bár az olimpiai aranyig végül egyikük sem jutott el, Iharos Ikaroszt idéző zuhanása volt a legfájdalmasabb.
A Time cikkének egészen biztosan nem örültek akkor annyira a Magyar Népköztársaságban, a felütést olvasva talán még hősünkkel is elbeszélgettek. „Most, hogy a kommunista hősöknek búcsút inthetünk, egy vékony, csontos arcú magyar hadnagy, Iharos Sándor az egyedüli kivétel. Egyrészről nem a kommunista párt tagja. Azt mondja, hogy minden, amit a marxizmusról tud, azt az iskolában diktálták belé. Katonaként szigorúan az asztalánál harcol. Sándornak tényleg csak futnia kell, és azt abban annyira jó, hogy jelenleg öt világrekord az övé (1500 és 500 méter között).
A sportban boldog Magyarországon felforrósodik a hangulat, amikor lerázza magáról a melegítőjét, és futásnak indul.”
A sportban boldog Magyarország – mennyire találó kifejezés (valószínűleg jobban is le lehetne fordítani – „sports-happy” – nekem így sikerült). Valóban, Iharosék számára 1955-ben – már amennyire a kommunista diktatúrában lehetett – még kerek volt a világ. Iglói hihetetlen sikerekre vezette a csapatát, munkamoráljukra jellemző, hogy az Iharosék még a legnagyobb fagyokban is edzettek, és az egyik cikk szerint, amikor egyszer tiltakozni próbáltak, az edző leült egy nagyobb hóbuckára, s nem mozdult onnan addig, amíg nem folytatták. „Rózsavölgyi István emlékszik arra, hogy 1955 telén a szigeten futottak.
De olyan hideg volt, hogy ráfagyott arcukra a leheletük. A szó szoros értelmében megtagadták a munkát. Iglói leült egy hóbuckára és kijelentette, hogy addig nem áll fel onnan, amíg Iharosék nem végzik el a napi fejadagot. Megfogták, bevitték az egyik épületbe, és elkezdtek futni”
– írta Kő András a Magyar Nemzetben. Az a fajta már-már vallásos elhivatottság ez, amelyről a Balczó Andrásról szóló Küldetésben látunk.
Talán a leghíresebb közös kép. Iglói Mihály és Iharos Sándor a Népstadionban / Fotó: MTI
A noszogatásból azért a rezsim is kivette a részét. „Miként a diósgyőri, a csepeli munkások, illetve más üzemek dolgozói különféle termelési felajánlásokat tettek, úgy a sportolók sem maradhattak ki ebből a sztahanovista versenyből. Például mi, a 4×1500 méteres váltó tagjai, valamennyien katonák voltunk, s ezért a Magyar Néphadsereg napja tiszteletére világcsúcs-javítási kísérletet kellett bejelentenünk, amit sikerült is >végrehajtanunk<” – emlékezett vissza Iharos Sándor a vele készült egyik utolsó beszélgetésben, már 1995-ben. Ötvenhat októberéről abban a cikkben sem beszélt. Ehhez végig tartotta magát a legutolsó években.
Szabadnak, magyarnak, győztesnek lenni
Ötvenhat nyarán még minden tökéletesnek tűnt. Szintén Kő András írta meg szemtanúként, hogy Iharost a júliusi verseny után a szurkolók tombolva ünnepelték, és sokan még „egy óra múlva is a helyükön ültek, vagy örömittasan bóklásztak a sorok között. Azt az érzést akarták megnyújtani, amiben szabadnak, magyarnak, győztesnek, reménykedőnek tarthatták magukat, és ez akkor – 1956 októbere előtt – nagy dolog volt…”.
Miután a Népstadionban megdöntötte Zátopek világcsúcsát, a Népsport a „testvéri” szocialista ország legendáját is megszólaltathatta.
„Az az érzésem, hogy Melbourne-ben Iharos 10 000 méteren fog indulni és ez a csúcs addig fog fennállni
– mondta a sérüléssel küszködő Zátopek. – Örülök Iharos eredményének és csodálatomat fejezem ki, hogy ebben a kedvezőtlen időszakban érte el. A nagy hosszú távú eredményekre ugyanis a tavasz, vagy az ősz sokkal alkalmasabb, mint a párás és >levegőtlen< július, amikor hősi tettnek tartom ezen a távon világcsúcsot futni. Szívből gratulálok Iharosnak, noha az én világcsúcsomat javította meg.”
Sokatmondó, hogy a Magyarország 1982-es cikke szerint „az Iharos Sándor világrekordjáról készült >tévéhíradó<-felvételt öt ország vette át: a Szovjetunió, Anglia, Franciaország, az NDK és Csehszlovákia.” Ez a lenti videó a finnországi rekorddöntéséről szól:
Kitört a forradalom, Iharos Sándort keresik?
Sohasem derült ki, hogy egészen pontosan mi történt 1956 októberében, de a forradalom Iharos Sándor olimpiai álmát is elsodorta. Az elképesztő időkre képes klasszis nem jelent meg a tatai edzőtáborban, és bár csapattársai feljöttek érte Budapestre, végül lemondta a szereplést.
Tény, hogy Iharos sérülése miatt nem vehetett részt a szintén a Népstadionban megrendezett szeptemberi magyar–csehszlovák viadalon, de a szakvezetés ennek ellenére biztos volt az indulásában, így öt is jelölték a csapatba októberben.
„Őérte jöttünk fel Pestre október 23-án, s így sodródtunk bele a forradalomba. Szóval, Sztálint láttuk ledőlni, Iharost viszont nem találtuk meg – mesélte Rózsavölgyi István kedves volt kollégámnak, Salánki Miklósnak (Napi Magyarország, 1998). –
Tatára már nem tudtunk visszamenni, ezért a Honvéd Tüzér utcai pályáján húzódtunk meg. Megpróbáltam edzeni, nem sok sikerrel, mert kintről rám lőttek. Hogy mikor láttam újra Iharost? Mi október végén buszokkal elutaztunk Prágába, s egyszer, valószínűleg a felszereléseket utánunk szállító autóval, Sanyi is megérkezett. Én nem vettem részt azon a megbeszélésen, amelyen bejelentette, hogy nem akar az olimpián versenyezni, csak mint tudósító utazna Melbourne-be.
Ezt nem engedélyezték neki, így a repülőgépre már nem szállt fel velünk”.
NapiMagyarorszag_1998_11__pages322-322
Rózsavölgyi egy másik interjúban (Nemzeti Sport, 1998) így emlékezett: „Fülig szerelmes lett, s hetekre eltűnt, nem is edzett. Ezt megírták, olvashattuk, ugye?
Égen-földön kerestük októberben, a forradalom napjai idején is. Az olimpiára indulás előtt Iglóival még egy legutolsó, s egyáltalában nem veszélytelen kísérletet tettünk. Volt egy Tatraplan kocsim – akkor nagy szó volt ez –, s nekiindultunk vele. Majdnem a halálunkat okozta, mert akkoriban ez a kocsitípus többnyire csak állami vezetőknek dukált… Fel is tartóztattak bennünket a forradalmárok a Mátyás téren, kiszállítottak a kocsiból, ám szerencsénkre felismertek.
Mehettünk akadálytalanul tovább… Iharos egyfelől mindenáron szeretett volna kijutni a melbourne-i olimpiára, de ugyanakkor beijedt, hiszen nem edzett, sokat kihagyott. Leégni nyilvánvalóan nem akart.”
Társak, de nem barátok. Iharos Sándort Rózsavölgyi István váltja (1959) / Fotó: MTI
Máshogy emlékezett huszonharmadikára egy másik szemtanú, Iharosék fiatal csapattársa, Lázár István, aki később Németországban Stefan Lazar sportújságíróként vált ismertté, és a rendszerváltás után németországi tudósítóként is dolgozott: „A forradalom kitörésének a napján a kommunista hatalom kiemelt reklámszervezetének az épületében ültem – a sikercégérnek számító Budapesti Honvéd SE klubjában, az atlétaszakosztály értekezletén.
Elől a világklasszis közép- és hosszútávfutók: Tábori László, Rózsavölgyi István, meg az 1955-ben a világ legjobb sportolójának választott Iharos Sándor. A kakasülőn – a >biztató utánpótlás< között – jómagam, odaadóan védelmezve a szomszédos széket Gyurka barátom számára, aki ezúttal is késett.
Végre beesett az ajtón, feldúlt arca hírnöki küldetést sejtetett. A fülembe lihegett, a közlendője rövid volt és megrettentő:
Döntik a Sztálin- szobrot a Hősök tere mögött!< Kétkedő pillantásomat látva meggyőző bólogatással válaszolt. Az anyja, Sztálin generalisszimusz! Mit nekünk ti párthű szónokok, mit nekünk rég elcsépelt mondókák!
– kezdte meg működését a húszévesek spontán gondolatmotorja és már rohantunk is, fittyet hányva a szakosztály-értekezletnek! Ez történelmi pillanat! Ott a helyünk!”.
Ekkor még állt:
A Magyar Néphadsereg díszszemléje a Sztálin téren / Fotó: Mező Sándor
Peterdi Pál titkos munkatárs közbeszól: „Iharosék mellett szaladgált”
A 2016-ban elhunyt Lázár István visszaemlékezése szerint tehát Iharos és Rózsavölgyi is ott volt azon az értekezleten, amit a Sztálin-szobor ledöntésének híre „zavart meg”. Nem tisztem és nem is tudnék igazságot tenni, hogy mi történt. Az viszont idetartozik, hogy Lázár nevével korábbi kutatásom során is összefutottam. Ő volt az az NSZK-s újságíró, akiről Petedi „Pálmai” Pál titkos munkatárs szokása szerint igen rosszindulatú, cinikus [örök méltatói szerint humoros] jelentést adott. „1955-ben a Képes Sportnál kezdett, mint ujságiró gyakornok, külső munkatárs.
Iglóinál atlétizálgatott, Iharosék mellett szaladgált. 1956-ban ment ki. Ujságirással próbálkozott.
[…] Kiderült, hogy ujabban az NszK rádió magyar szekciójában dolgozik” – jelentette róla Peterdi, aki később Lázár behálózására is ajánlatott tett: „Stefan Lázár 1955 táján bukkant fel, mint egészen fiatal /19-20 év körüli/ sportujságiró-önjelölt. Az atlétikához állt közel, kapcsolatban volt az Iglói-istállóval, talán maga is futkározott egy keveset. […] 1960 táján találkoztam újra a nevével, a zürichi Sport – Európa legtekintélyesebb sport-napilapja – hasábjain jelent meg cikke. […] Néhány könyvemet elküldtem Lázárnak, azóta egy-vagy két cikk kicserélődött. Lázár a kapcsolat elmélyitését szorgalmazza – sportujságirói vonalon.
Egy személyes találkozás Lázár Istvánnal mindenesetre sokkal többet elárulna. […] Pálmai.”
Egy titkos munkatárs (Peterdi Pál) és egy ügynök (Szepesi György) is látható a képen. A Sportvilág című rádióműsor közvetítése a Budapest körszállóból. Az asztalnál Monspart Sarolta tájfutó világbajnok és Peterdi, mögöttük mikrofonnal Szepesi / Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Szalay Zoltán
S ha már Peterdi. 1970-ben az akkor már nagy névnek számító sportújságíró-humorista a Népszabadságban megjelent sportcikkében – joggal – üstökössportágnak nevezte a hosszútávfutást, de saját kérdését a rezsim szabályai szerint már nem válaszolta meg. „A magyar távfutók világcsúcsok sorozatát érték el az újszülött Népstadion salakján, Iharos Sándort 1955-ben az Év sportolójává választotta a nemzetközi sajtó. Hová lettek?”. Nem válaszolt, inkább gyorsan továbblépett. Utólag megtehetjük: Iglói Mihály és Tábori Amerikába emigrált, és a zseniális szakember nélkül már senki sem volt képes hozni a csúcsformáját. De ugorjunk vissza ötvenhatba.
Bombahír a forradalom alatt: Iharos lemondott!
Iharos Sándor visszalépéséről október végén értesült a szélesebb közvélemény: „A magyar olimpiai csapat elutazása előtti utolsó pillanatban mint a bomba vágódott a sportolók közé a hír: Iharos lemondott! – írta október 31-én az akkor Népakarat címen megjelenő Népszava. – A magyar atlétika büszkeségének és első számú olimpiai bajnokjelöltjének a távolmaradását a hivatalos kísérők igyekeztek titokban tartani. Érdeklődésünkre kitérő válaszokat adtak. Az igazságot azonban még ilyen esetben sem lehet elhallgatni. A budaörsi pályaudvaron végérvényesen kiderült, hogy Iharos nem utazik Melbourne-be. A váratlan és meglepő hír után felkerestük Iharos Sándort lakásán. A kitűnő versenyző a következőkkel indokolja meg lemondását: –
Nem vállalom az olimpián való szereplést, mert úgy érzem, hogy formán kívül vagyok. Miután lelkiismeretesen nem ígérhetem azt, hogy a várakozásnak megfelelően szerepelek, az utazást inkább lemondtam. Azt a hatalmas dollárösszeget, amelybe a kiküldetésem került volna, fordítsák inkább külföldi orvossápokra, a szabadságharcban megsebesült honfitársaim életének megmentésére.
Ezek szerint tehát az olimpiai győzelmi remények száma tovább csökkent. Iharos álláspontját azonban becsüljük és példának állítjuk a magyar sport jelenlegi vezetői elé” – tette hozzá a forradalmi hangulatban a napilap.
Nepszava_1956_10__pages158-158
Ettől függetlenül Iharos később a többiek után ment Prágába – a magyar csapat a csehszlovák főváros közeli nymburki edzőközpontban készült –, de Melbourne-be nem jutott el. „Prágában – innen indultunk s repültünk, mint ismeretes, Ausztráliába – váratlanul megjelent, s azzal a kéréssel fordult a küldöttség forradalmi bizottságához, hogy mint sportújságíró tarthasson a delegációval – emlékezett később, a Nemzeti Sport 1998-as cikkében Rózsavölgyi. –
A bizottság megtárgyalta a kérését, s úgy döntött, hogy jöhet – de futnia kell! Ezt azonban nem vállalta. Tudom, utána megpróbált még Bécsben is hasonló lehetőséghez jutni – tehát mint sporttudósító utazni –, de ott sem járt nagyobb sikerrel…”.
A Népakarat november harmadikán írt Iharos Sándor prágai megjelenéséről: „Péntek délután a Prágában tartózkodó olimpiai csapat számára egy autóbuszon sportfelszerelést szállítottak – írta a lap. – Az autóbuszban helyet foglalt Iharos Sándor és Domján Árpád vízilabdázó [a csapat tartalékja, később Amerikában telepedett le Szőke Katóval] is.
Az indulás előtt beszéltünk Iharos Sándorral, aki elmondotta, hogy miután teljesen formán kívül van, mint az olimpiai csapat kísérője utazik Melboume-be. Világrekorderünk igen le van soványodva, de ismerve hatalmas akaraterejét, nem lepne meg bennünket, ha végül is az 5000-es versenyben mégis elindulna az olimpián.”
„Valóban kimegyek Melbourne-be, de csak azért, mert – amit előzőleg nem mondtak meg nekem – az utam már előre ki lett fizetve, tehát kárbaveszett volna a jegy – mondta a Népakaratnak. –
Így mégis elmegyek és ha sérülésem addigra rendbejön, akkor esetleg elindulok. De erre kevés a valószínűség, így szolgálataimat a magyar csapat és a versenyzők segítésére, no meg a rádió munkatársa támogatására ajánlottam fel. Talán nem lesz érdektelen, hogyan látom én az olimpiát.
[…] Tehát az olimpiai játékokról a Népakarat olvasótáborát Iharos Sándor, az elmúlt esztendő sporthőse fogja tudósítani. […] Ez a kis >magánügy< azonban nem zökkentette ki a vitatkozókat a >helyes< mederből. Őket inkább az élősport érdekelte. – Ki nyeri az 1500-at… és az 5000-et… és a 10 000-et? – zuhogtak a kérdések Iharos felé. És ő békésen mindenre válaszolt: – Az 1500 m-es versenyben úgy gondolom, hogy Rózsavölgyi a legesélyesebb. 5000 méteren a szovjet [Vladimir] Kuc, 10 000-en pedig az angol [Gordon] Pirie látszik a legjobbnak. És nem hinném, hogy nagy időket érnének el. Inkább taktikai versenyek várhatók”.
Iharos Sándor a tudósítás szerint le volt fogyva, nem tudjuk, hogy ki döntött a hazaküldéséről, Thury Gábor 2015-ös cikke szerint maga Iglói volt: „Az edző, Iglói Mihály vezetésével a honvédosok azért voltak már korábban Pesten, hogy az eltűnt Iharost felkutassák, de ő csak Nymburkban került elő, ám Iglói hazaparancsolta”.
Az olimpiai atlétikai keret tagjai szabadtéri gimnasztikát végeznek Iglói Mihály edzõ (b) vezetése mellett a Vasas Pasaréti úti pályáján. 1952 / Fotó: MTI
Szerelem, sötét verem?
Utólag nehéz megmondani a pontos okokat, de valószínűleg több minden közrejátszott.
A forradalom és szabadságharc, Iharos saját maga által rosszabbnak ítélt formája és talán a szerelem. A sajtóban többször megjelent – az általam látott cikkekben legtöbbször Rózsavölgyi beszélt erről –, hogy Iharos Sándor csak akkor lett volna hajlandó elindulni, ha új kedvesét, a gerelyhajító Laczó Ilonát is kiviszik.
A hölgy – aki 1957-ben hozzáment, de később elvált a futótól – Salánki Miklósnak cáfolta ezt a már idézett cikkben:
„Nem igaz, hogy a prágai edzőtáborban Sanyi azt mondta, csak akkor megy ki az olimpiára, ha engem is kivisznek. Ilyet nem is követelhetett, mert ugyan gerelyhajításban nyertem magyar és angol bajnokságot is, de 1956-ban nem tartoztam a nemzetközi élmezőnybe. Az viszont tagadhatatlan, hogy miattam jött haza Prágából, majd a forradalom leverése után együtt hagytuk el az országot”
– emlékezett.
Iharos Sándor világcsúcstartó atléta és felesége, Laczó Ilona atléta futóedzésük elõtt fölhúzzák a cipõjüket / Fotó: MTI
Mi történt? „A mi sikeres olimpiánk 1956-ban lehetett volna, de a forradalom lelkileg és fizikailag is megzavarta a felkészülésünket – mondta Rózsavölgyi István az Új Magyarországnak (1997). –
Az elutazás előtt két hétig nem edzettem, aztán kint Melbourne-ben olyan gyenge időt értem el, amilyet korábban bemelegítés nélkül is, álmomból felkelve is tudtam volna. Iharos október 21- én 10 000 méteren világcsúcsot futott a Népstadionban, aztán ki sem jött az olimpiára […] Sanyi akkor nagyon szerelmes lett egy atlétalányba. De ha nem olyan zűrös a helyzet, biztosan nem hagyta volna ki az olimpiát.”
A Nemzeti Sportban 1998-ban megjelent cikkben karcosabban beszélt: „Sanyi különleges egyéniség volt, különbnek, másnak képzelte és tartotta magát még nálunk is. Kivételes tehetség, szenzációs adottságok párosultak sajátos, időnként teljesen követhetetlen természetével. Sokan szerették, nagyságát el is ismerték, de nem volt igazi barátja. Mint nekem például Tábori, akivel szinte ikertestvérként éltünk együtt.”
Vitray műsorban már az amerikás Iglói volt a felelős
Sajnos Iharos Sándort már nem tudjuk megkérdezni, szinte teljesen elfelejtve halt meg 1996-ban. Korábban természetesen többen is faggatták erről, de legtöbbször elhárította a kérdést. Hosszabban a diktatúra tévés csillagának, a hírszerzéshez köthető Vitray Tamásnak mesélt Ötszemközt című műsorában, amelyben a cikk szerint az Amerikában élő, és ott is példátlanul sikeres Iglói Mihályt hibáztatta.
„A beszélgetésből az tűnt ki, hogy baj volt formája időzítésével, és azzal, hogy az egyébként méltán világhírű edző, Iglói Mihály és az akkori sportvezetés a futó felkészítése mellett elhanyagolta az ember formálását. Nem segítette hozzá Iharos Sándort, hogy céltudatos, határozott tartású férfi legyen.
Így fordulhatott elő, hogy magánéletének gondja miatt nem utazott el a melbourne-i olimpiára, s ezzel nemcsak magát fosztotta meg egy, sőt két esetleges olimpiai bajnokságtól – hiszen akkoriban az ötezer és a tízezer méteres síkfutás világrekordereként szinte biztos esélyesnek számított –, hanem a csapatot is cserbenhagyta. Ő maga fogalmazta ezt így. Ilyen keményen. A beszélgetésnek ez a vonala ma is eleven gondokat érint” – írta 1975-ben az Esti Hírlap.
A teljes igazságot, feketén-fehéren sohasem tudjuk meg.
Tény, hogy Iharos Sándor élete legnagyobb lehetőségét kihagyta, ki sem ment Ausztráliába, és ez számára volt a legfájdalmasabb.
Ötvenhat forradalmi hangulatában, azokban a felemelő, de veszélyes és zavaros napokban sem készülni, sem koncentrálni nem tudott, éppen szerelmes volt, és talán azt hitte, lesz újabb esély. Nem volt. Döntését kevesen tudták elfogadni, pedig valahol meg lehet érteni. Ember volt. Ő sohasem bocsátotta meg magának.
Bár 1956 végén a szerelmével végül Belgiumba ment, ahol elvette őt, ’57-ben hazatértek, s évekkel később elváltak. Az Amerikában letelepedő Iglói Mihály nélkül Iharos Sándor már sohasem találta meg újra önmagát, erről lefegyverző őszinteséggel írt egy cikkben. Ezzel folytatom.
Fotók: MTI és Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS