Dr. T. Túri Gábor: Cui prodest, cui bono?
Marcus Tullius Cicero ezen több mint kétezer éves kérdése ma is felhangozhatna, ha azt kívánnánk megtudni, kinek az érdekét szolgálta egykor a német nemzet lelki habitusának megváltozása. Kinek volt ez jó? – egykoron. És ma?
- A szerző Németországban élő magyar orvos, író
Erre a kérdésre természetesen nem várható el egy „tálcán felszolgált” megoldás, ezért a választ magának az olvasónak kell majd megadnia az írás végére érve. Az utóbbi időben egyre több olyan cikk jelenik meg a lapokban, amelyekben a szerzők – mint például Tamáska Péter is a Kollektív bűntudattal című írásában – igyekeznek bemutatni azt a társadalmi és néplélektani változást, amely Németországban ugyan a háború utáni generációnál is elkezdődött már, de leginkább az új generációban forrt ki és mutatta meg a maga negatív vonásait.
Az említett írásokban, amelyek írói különböző nézőpontokból közelítik meg a témát, magának az oknak, vagy okoknak a feltárása is feltűnő divergenciát mutat; mindegyikben van igazság, de mégis mindből hiányzik valami. Ez pedig a szemtanú, az ott élő magyar gyökerekkel és magyar tudattal rendelkező személy nézőpontjának és ítéletének hiánya, amely alapjában különbözik a mindezt kívülről látó, vagy néhány hónapot, esetleg egy-két évet ott eltöltő magyar állampolgárok véleményétől. Ugyanis ezen utóbbiak – kevés kivételtől eltekintve – mindebből általában csak a felszínt, vagy esetleg a téma minimális mélységét érhetik el. Számomra ezért is érdekes mindig ezeket a cikkeket olvasni, mert én kint, közöttük és velük (?) élek idestova több mint harminc éve. Ez pedig – meglátásom szerint – már elegendő idő ahhoz, hogy véleményt és kialakult álláspontot alkothassak a témáról és ezt, ha röviden is, de most összefoglalhassam.
Az említett cikkek mindegyike történelmi visszatekintéssel, az „új Németország” megalakulásával kezdi elemzéseit, amely végezetül a mai ún. „merkeli aera” ellentmondásos világához vezetett. És ez a kiindulás helyes is! Annyit azonban mindezek mellé már most leszögezhetünk, hogy valójában a német társadalom egy identitásától megfosztott nép eklatáns példája. És ez a mára kialakult „lelki torzulásuk” a Marshall-segéllyel kezdődött. Szerintem a zsidók bosszúján kívül ez volt az, amely megroppantotta ennek az EGYKOR oly intelligens népnek a nemzeti tudatát. Mert a II. világháborút ugyanúgy elvesztették, mint mi magyarok, mégis, a két nép jövője más-más úton haladt tovább. Ennek pedig egyes-egyedül az volt az oka, hogy a legyőzők más-más módszert alkalmaztak lelkünk és ellenállásunk megtörésére.
A nyugatnémet polgárnak még ma sem jutott el a tudatáig, hogy az őt legyőzők – majd kövérré hizlalók – azért uralkodhattak felette, mert az anyagi javakkal és a jobbnál jobb élelmiszerekkel a gyomrán és az érzékein keresztül gúzsba kötötték. Vagyis úgy teletömték minden külsőséges és látszólagos anyagi jóval, hogy végül is szelleme elnehezült, lelke pedig elfelejtett szállni. Máshogy kellett megfizetnie a vesztes háborút, máshogy, mint azt nekünk magyaroknak kellett. Amerika és a Szovjet máshogy dolgozott és gondolkozott – az egyik hizlalt és butított, a másik pedig ütött, vert, elzárt és erőszakolt...
