Callidus: Calais kulcsa

-

Calais (Káléé) a történelem során mindig is stratégiai helyszínt képezett, mivel oly közel fekszik a brit partokhoz, hogy tiszta időben simát átlátni a túloldalra. Hogy Dover fehér szikláinak látványa, a fish&chips vagy talán a gyerekek hormonkezelésének lehetősége motiválja-e az ott gyülekező világ szemetét arra, hogy mindenáron a ködös Albion talajára kívánjon lépni már más kérdés. Mindenesetre a franciák és az angolok nem csupán a százéves háború – amelyet csak azért nem száztizenhat éves háborúnak neveznek, mert hülyén hangzana – során hadakoztak, mondhatni, e két levitézlett nagyhatalom történelme másról sem szólt, mint egymás öldökléséről, no meg a fél világ kifosztásáról, amely a gyarmatbirodalmak létrehozásában öltött testet; persze öldöklésből ott sem volt hiány. Mára Calais kvintesszenciájává vált a dicső Nyugat visszafordíthatatlan hanyatlásának.

A calais-i jelenség több mint harminc éve megfigyelhető, azóta gyülekeznek ott olyan illegális bevándorlók, akik nem hajlandóak menekültkérelmet benyújtani Franciaországban, mert ők Nagy-Britanniába akarnak menni. Az viszont nem hajlandó fogadni őket, mondván van neki épp elé baja, meg no-go zónája, semmi szükség újabb eritreiai, szudáni, szomáliai és afgán ingyenélőkre. A próbálkozások a dzsungel felszámolására évtizedek óta tartanak, a törvényen kívüliek elleni védekezés pedig már eddig is csillagászati összegeket emésztett fel, eredményt azonban nem sikerült elérni – a calais-i káosz újratermeli önmagát. Ilyen az, ha nem a probléma gyökerét kezelik.

Macron most beállt azon elődei sorába, akik nagy mellénnyel tették meg kijelentéseiket a calais-i patkányfészek végső felszámolását illetően.

– fogalmazott büszkén a helyi rendőri erők előtt tartott beszédében. Hát innen is sok sikert kívánok neki terve végrehajtásához, azt azonban halkan megjegyezem, ez aligha fog menni úgy, hogy a rendőröknek ukázba adta a „példás” viselkedést, ami azt sugallja, hogy… mit is? Fölöttébb kíváncsi volnék arra, mit ért „példás viselkedés” alatt pontosan? Mondjuk az a földön fekvő rendőrnő, akit húsz afrikai vadállat rugdosott szilveszter éjszaka, elég példásan viselkedett? Vagy az a rendőr, akit élve égettek el, a társai szeme láttára? Persze, értem én, Macron is retteg a jogvédők és a sajtó éles nyelvétől, azaz ha egy tizenhat éves – valójában huszonöt – szomáliait egy karcolás is ér, miközben késsel, kövekkel és vascsővel támad a rendőrökre, akkor azoknak jön a bünti, az irgum-burgum és a nyilvános megszégyenítés, elmarasztalás. Értem. Így viszont garantáltan nem lehet megoldani, de még csak kezelni sem a helyzetet.

Az állami erőszakszerv dolgozóit a nyugat-európai politikai vezetés ma nemcsak attól fosztja meg, hogy végezhessék a munkájukat, hanem lassan már az önvédelem jogától és lehetőségétől is. Egyes biztonságpolitikai szakértők szerint meg kell tanulnunk együtt élni bizonyos problémákkal, mert megoldani nem lehet őket, vagy ha lehet is, az annyira radikális, hogy a polgári demokráciák nem igazán szoktak vállalkozni rá. Szerintem pedig inkább arról van szó, hogy a politikailag korrekt vezetői magatartás minden ésszerű és logikus kezdeményezést, amely az ügy megoldását célozná, és bőven beleférne a polgári demokráciák kereteibe, csírájában fojt el, ennek pedig egyenes következménye a nyugati társadalmak külső ráhatás nélküli önfelszámolása. Egy józan és felelős állampolgár ugyanis sosem fogja megérteni azt, miért nem lehet egy, az országa területén tartózkodó – a legtöbb esetben bűnöző életmódot folytató – illegális bevándorló ügyét megoldani és miért fontosabbak annak az „emberi jogai”, mint az adott állam saját, adófizető állampolgárai biztonsága? Sajnos azonban Calais városának, s egyben problémája megoldásának kulcsa most nem a calais-i polgárok, jóval inkább politikusaik zsebében van, akik viszont manapság nem épp azzal jeleskednek, hogy bármit is megoldanának.