Deák Ferenc etikussága örökség. Tisztessége, példamutatása vitán felül áll. Lehetne azzal kapcsolatban is „magyarosan” végkimerülésig vitázni, hogy a Cassandra levél nyomán és az adott korabeli társadalomtudat körülményei között a deáki, avagy a kossuthi koncepció vihette volna Trianon nélküli boldogabb szférákba nemzetünk, népeink – a közös hazánk sorsát. Lehetne, de meddő játék volna a múltba vetített abszurd utópia, elképzelni, hitelesíteni a kossuthi modellt szemben a deáki kiegyezéssel. A kérdést, a lehetőséget az idő oldotta meg, nagy bánatunkra, számunkra roppant kedvezőtlenül. A realitás, a valóság az, hogy egy szűkített földrajzi és nemzetpolitikai helyzetben élünk. A változó időben kiegyensúlyozottabb, jobb jövőt látni nem, csak remélni tudunk. Maradnak a tanulságok, a történelem nagy tanítónk lehetne. Jelenlegi tudásunk szerint két valóban nagy államférfi a tiszta és erkölcsös hon és jövőféltés bűvöletében nem értett egyet. Sőt, több évtizedes szoros barátságuk emlékezete ellenére sem. Egyáltalán nem értették meg egymás érveit és ezért el is utasították azokat. (PolgárPortál-publicisztika)
Mondhatnók, a politizálás már csak ilyen, Periklész óta viseli ez a demokráciának nevezett tökéletlen társadalmi berendezkedés önnön eredendő hiányosságait, sajnos azonban az évezredek során eddig jobbat még nem talált fel a kreatív emberi elme. Marad tehát számunkra a demokrácia, az ismétlődő választások lehetősége, a hasznos és téves döntések különféle variációival. Nem könnyű feladat a jövő lehetőségeinek futurisztikus tervezése. A döntéskényszer megviseli a felelős polgárok ethoszát. Hiszen a polgárok – a szó valódi értelme alapján – nem Bólogató Jánosok, hanem a demokrácia elvárásai szerint felelős, etikus tagjai a nemzetnek, polgárai a hazának. Dönteni, mérlegelni olykor apróbb változtatások, akár profán vásárlások esetében sem könnyű. Négyévenként minden propaganda-cunami ellenére is megrendítően nehéz e feladat, miközben tájékozódni, mérlegelni, bírálni és összehasonlítani kell. Majd utána viselni, önmagunkkal szemben is, mind a győztes, mind a vesztes oldalon, az egyszemélyes döntés társadalmi felelősségét.
Sajnos azonban a választásokat a közhelyek, csúsztatások mondvacsinált háborúja, a választási kampánynak nevezett hőbörgés előzi meg. Menekülni sem lehet előle, harsogja a média minden csövön. A leendő választópolgár koncentrálhatja gondolatait, mérlegelhet az égzengésben, miközben „amilyen az adjonisten – olyan a fogadjisten” alapon erősödik a hangerő, egyre durvábbá válik a jelzők tobzódása. Kocsmasarki vádaskodások, dölyfös kontrapoénok viaskodnak.
Ilyenkor eszembe jut ifjúkori barátom a Brüsszelt is megjárt Lóránt Károly mértéktartása, aki gyakran állandó szenvedélyes szakmai vitában áll az aktuális gazdasági politikával, mégis mindig szigorúan betartja a társadalmi kommunikáció szabályait. Anélkül, hogy ítélkeznék az alaposan nem ismert vélemények számomra olykor áttekinthetetlen mélységeiben, mindkét oldal érveléseit végig tudom türelmesen hallgatni. És talán tanulok is belőlük. Talán mégis hasonló szakmai szinten, felkészülten, bár szenvedélyesen kellene a választási kampány egymással ütköző véleményeit is megszólaltatni, elmondani. Hiszen szóból ért az ember és szavak alkotnak mondatokat, majd végül mondanivalót. A hiteles szavaknál nincs jobb érv, ezeket nem tudja felülmúlni sem az uszítás, sem a dölyf. Figyeljünk a stílusra, a magyar mondattanra, melynek a törvényei tiszták és felülmúlhatatlanul vitán felül állnak.
Igen, szükség van a nemzeti minimumra, hogy ne a szélsőségek karneválján kényszerüljön a választópolgár a haza sorsáról mérlegelni. A nemzeti minimumot a Deák Ferenctől idézett mondatnál ma nem lehet jobban, időszerűbben megfogalmazni.
Mert haza csak egy van. És fogadjuk el végre Deák üzenetét:
„Jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.”
Miközben nem is ellenségekről, hanem ellenfelekről van (volna/!?/ – optimális esetben) szó. Az olykor ellenségesen fogalmazó politikusok, ellenfelek pedig elgondolkodhatnának azon, hogy az emberöltő végességének törvényszerűségei folytán, ők, a politikusok majd egyszer lelépnek e zajos porondról (Addig is, hosszú boldog életet kívánok nekik!), míg ezeréves hazánkra, minden rossz ómen ellenére, remélhetőleg további évezredek várnak!
