A választási kudarc után az ellenzéki média arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára nem hazudtak eleget a kampány alatt – ez lehetett a vereségük oka –, és korántsem az általuk támogatott politikusok napi huszonnégy órás közéleti hallucinálása vezetett ide. Ennek folytatásaként a zömében liberális szerzőtársak – tanulva a múlt hibáiból – elkezdtek egyenként elhatárolódni a szavazók által osztályismétlésre ítélt ellenzéki képviselőktől.
Csakhogy B-terv és másik élet hiányában – ugyanazt az agyféltekét birtokolva – hamar visszakényszerültek a saját pöcegödrükbe, mert inkább ez, mint igazat adni Orbánnak, és vele együtt szívni a friss levegőt, magyarként, keresztényként. Így aztán – láss csodát – a kitagadott talpig demokraták elkezdtek szép lassan újra beszivárogni az ellenzéki média liberális járványképző központjainak vendégfogadóiba. Valószínűleg rájöhettek, hogy történjék bármi, az Orbán-gyűlölet ugyanúgy összeköti őket, mint minket a magyarságunk és a kultúránk.
Mivel képtelenek betölteni a konstruktív magyar érdekű ellenzéki sajtó szerepét, félő, hogy hamarosan a konzervatív oldalnak kell erről is gondoskodnia. Történt ugyanis, hogy a haladó gondolkodású újságíró – aki a szólásszabadság hiányára hivatkozva, maga mérgezte éveken át a saját tollát – diktatúrába kényszerült, mert elvei nincsenek, érvei pedig már 2010-ben elfogytak, miközben geopolitikai jóslatai rendre frontálisan ütköztek a valósággal.
De mi a helyzet a jobboldalon? Merthogy itt is érzek némi fásultságot, vagy inkább túlzott elégedettséget. Néha komótosan megelégszünk azzal, hogy az élet, vagyis napjaink történelme, rendszerint minket igazol, nem az Indexet. Mintha ez jelentene bármit is a világon. Szajkózzuk, hogy kétharmad, kétharmad, kétharmad, válaszul arra, hogy diktatúra, diktatúra, diktatúra.
Vajon a baloldal bukása nem pont így kezdődött? Csak egy példát mondanék, ha megengedik. Nemrég volt szerencsém olvasni egy cikket arról, hogy a Nézőpont Intézet felmérése szerint közel négyszázezerrel nőtt április óta a Fidesz szavazóinak száma. Hurrá! Megcsináltuk! – kiálthatnánk fel, mint anno Gyurcsány Ferenc. Jöhet 2022! Kétharmad! Kétharmad! Kétharmad! De azért a pezsgőbontás előtt hadd tegyek fel egy költői kérdést! Mennyire lehet fideszes az a szavazó, akinek nyolcéves Fidesz kormányzás kellett ahhoz, hogy megkedvelje, vagy elfogadja Orbán Viktort? Nyilvánvalóan semennyire. Lehet, hogy most ide szavazna, de négy év múlva bárhogy szavazhat, hiszen eddig is ezt tette. Most azért lehetett új Fidesz-szimpatizáns belőle, mert előtte nem volt az. Bármilyen lehetett, vagy semmilyen. Az ilyen könnyen válthat, mert nem árul el soha senkit. Ennek tudatában szerintem nagy hiba ezt a négyszázezer embert hozzászámolni a polgári oldal biztos szavazóihoz, pusztán a túloldalról feldobott „mi vagyunk a többség” feliratú magas labda elegáns leütéseként.
Egyébként ismerek egy embert, aki az április nyolcadikán megtartott választások délelőttjén – látva a magas részvételi arány beigazolódását –, ugyanezt a négyszázezer lelkes voksolót, meg a többi milliót, milliókat, a saját foghíjas szavazótáborához csatolta. Aztán eljött az este és kénytelen volt átértékelni előző reményeit, pedig néhány órával előtte még magának az államelnöknek is beszólt, hogy ne merjen alkotmányos jogaival élni, mert új szelek fújnak a Duna mindkét partján.
Ezt az embert – aki még nem tudná – Karácsony Gergelynek hívják.
Kedves szerzőtársak! Ha lehet, mi ne kövessük el ugyanezt a hibát, ne kezdjünk el Orbán Viktorból Karácsony Gergelyt csinálni, ahogy azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mekkora volt a népszerűsége az MSZP-nek alig egy évtizeddel ezelőtt!
Az ideális légkörű társadalmakban egy kormánypárti politikusnak bőven elég, ha naponta „átnyálazza” az ellenzéki orgánumok főoldalait, és máris szembesül az ország megoldásra váró kihívásaival. Nálunk viszont az ellenzéki média egészen más szerepet tölt be – érdemi tényfeltárás és alternatív megoldások helyett –, társadalomkritikájuk jobbára kimerül az állandó nácizásban, diktatúrázásban, vagy éppen stadionozásban.
Rossz hír, hogy a civil szervezeteknél sem rózsásabb a helyzet. Míg tőlünk nyugatra a civil jogvédők valóban a „bennszülöttek” jogaiért kardoskodnak, nálunk azt lesik – néhány kivétellel –, hogy mikor és miért lehetne feljelenteni Magyarországot, jogász trükkökkel végrehajtott, büntetésnek álcázott zsebmetszés érdekében, az adófizetői közös kassza sérelmére. Egyébként meg merem tippelni, hogy miután az egyik német autógyár vezetősége hajlandóságot mutatott az egymilliárd eurós büntetés kifizetésére, néhány hónap múlva már az összes Soros-féle és zöldpárti pióca az említett autógyár vérét fogja szívni. Természetesen kizárólag nemes célból történik mindez, a környezetszennyeződés áldozatainak védelmére. Nekik a pénz nem számít, csak az élőlényekért és a természetért aggódnak. És ezért általában hálás is nekik mindenki, talán a magyar kormányt kivéve.
Ennek ismeretében vágunk neki a következő négy évnek. Se hasznavehető ellenzéki sajtó, se civil érdekű jogvédelem (az említett kivételeket leszámítva), az ellenzéki pártokról pedig elég, ha azt mondom, hogy az MSZP Tóth Bertalannal akar megújulni.
Ilyenformán – tetszik vagy sem – kénytelenek leszünk mi magunk betölteni az ellenzék szerepét, még mielőtt a fideszes polgármesterek kényelmesen hátradőlnének abba a hitbe ringatva magukat, hogy a biztos szavazót még a bizonytalan városvezetés sem képes áttolni a túloldalra. Továbbá nekünk kell felhívnunk a kormány figyelmét, hogy igazán „klassznak” tűnik ez a közpénzes közmunka projekt, de ha végigjárjuk Budapestet azt tapasztaljuk, hogy ugyanazok az aluljárók koszosak vagy tiszták, mint tíz évvel ezelőtt. És ez a hozzáállás néhol vidéken is észlelhető. Sajnos helyi szinten – legalábbis a gyakorlatban – kicsit olyan ez a közmunkaprogram, hogy
„mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk, ti meg úgy tesztek, mintha fizetnétek érte”.
Ha mindez nem tud a következő években „több munka, több pénzért” programmá fejlődni, akkor nincs értelme. És nem érdekel, hogy Gyurcsány idejében hogy volt, meg hol volt, hol nem volt.
Pont ezért kellene vigyáznunk, hogy a kétharmados nagy egyetértésben nehogy a baloldal korábbi vesszőfutását sikerüljön lekoppintani, kottáról-kottára. Járjunk nyitott szemmel, jelezzük a gondokat, hiányosságokat, mindenki a saját közösségében, mert négy év hosszú idő, ennyi idő alatt még a legbiztosabb szavazónk is elbizonytalanodhat.
