Talán csak néhány közgazdász, vagy történész, esetleg a tizenkettedikes gimnazista (aki most tanulja) vágja rá: tudom, „bekerítést” jelent! Amely fogalom alatt azt a 16. századi Angliában elindult gazdasági folyamatot értjük, mikor is egyes nagybirtokosok a közös legelőket, vagy az addig műveletlen területeket, illetve a parasztok által bérelt parcellákat kerítéssel vették körbe. Nos, valami hasonló küzdelem zajlik ma Magyarországon is akkor, mikor a kormány tudatosan építi fel a magyar identitású, nemzeti tőkés „osztályt”. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a „legelők” nálunk elaprózva, ez idáig jobbára idegenek tulajdonában volt. Ez mindenképpen bizakodó folyamat, amelyet azért nem árt kritikusan is szemlélni és ha szükséges, akkor finomhangolni.
A 16. század végi angol nemesek és a leendő tőkével rendelkező polgárok kisajátították a közös tulajdont, vagy a „senki földjét” – ez már történelem. Ettől kezdve csakis az „új-tulajdonos” legeltethette ezen a területen a birkáit. Maga a „bekerítés” egy törvényen és gazdaságon kívül álló kényszeren, ha kellett erőszakon alapult. A bíróságok a pereskedő parasztokkal szemben az elkerítő földbirtokosoknak adtak igazat, így nem törvényhozási eszközökkel, hanem az „igazság”szolgáltatás támogatásával vált magántulajdonná a közös legelő. Később Rousseau – szimbolikus értelemben – a történelem előtti korba helyezte ezt a fogalmat, és úgy vélte, így született meg a magántulajdon, illetve így alakult ki a természeti állapotból a társadalmi állapot. A 19. századi utópista szocializmus követve a francia filozófust, ebben látta az egyenlőtlenség kialakulásának okát. Mind metaforaként, mind valóságos értelemben. Bár nem célom e helyen népszerűsíteni őket, de a kritikai kiindulópontjuk megteszi, természetesen másmilyen megoldási javaslattal. Maradjunk hát Churchill azon megállapításánál, hogy
„a kapitalizmusnak az a sajátos hibája, hogy egyenlőtlenül részesít a javakban. A szocializmusnak az a sajátos erénye, hogy egyenlően részesít a nyomorban.”
Hagyjuk hát Rousseau-t és az utópista szocialistákat a könyvespolcon, és vessük tekintetünket az aktuális egyenlőtlenségre, a ma folyó „enclosure”-re és az Európai Unióra!
Az Unió gazdasági szereplői: a tagországok, a cégek és a magánszemélyek, ha többet szeretnének kiszakítani a civilizáció adta javakból, akkor egy idegtépő versenyfutásban kénytelenek részt venni, amely egyébként igencsak megrontja az életminőséget. Konrad Lorenz szerint a civilizált emberiség egyik halálos bűne ez.
„Ezért igen rövidlátó a kapitalista uralkodó osztály, ha továbbra is folytatja a fogyasztók megjutalmazását életszínvonaluk növelésével, miközben arra idomítja őket, hogy továbbra is folytassák a vérnyomásnövelő, idegőrlő versenyfutást társaikkal.”
Nos, többek közt ezt is az Európában uralkodó gazdasági neoliberalizmusnak, illetve a társadalmat átható szociálliberális szellemiségnek köszönhetjük.
A spontán privatizáció óta „bekerítés” folyik Magyarországon. A kialakult vegyes – magán és állami – tulajdonon alapuló piacnak két problémával kellett és kell jelenleg is szembenéznie:
1. Ezidáig nem az igazságosság mentén volt szabályozva a piac.
2. A külföldi tőke óriási előnnyel indul a versenyben.
Az első esetében a szociálliberális álláspont már csődöt mondott. Az állam, amikor segélyekkel, azaz a közösség által megtermelt javak egy jelentős hányadával próbálta pozitívan diszkriminálni a lemaradó rétegeket, két zsákutcába futott bele. Az első következmény az lett, hogy az elmúlt húsz évben jelentős létszámú társadalmi csoporton belül nőtt fel egy olyan generáció, amely nem látta a szüleit dolgozni, legfeljebb a segélyért sorban állni. Látni kell, hogy százezrek élnek úgy ma Magyarországon, hogyha lehetőségük lenne sem akarnának dolgozni, mert elszoktak tőle, hiszen a segély mindig megoldotta a megélhetési gondjaikat. A szociálliberális válasz második zsákutcája az ország gazdasági képességének oly módon történő lecsökkenése, amely következtében a munkából élők által megtermelt javak újraosztásából származó segélyeket már nem lehet az eddigi mértékben kifizetni. Magyarul: az állam ma már nem tudja a munkából élők adójából eltartani a lemaradókat. De „lemaradni sem lehet jobban”, mert a szegénység már-már szétfeszíti a társadalmi békét.
Mindebből következik a piac újraszervezésének igénye az igazságosság jegyében. Azaz minél több embert kell visszavezetni a munka világába, a segélyező rendszert pedig át kell alakítani. Ha kell a beruházások támogatásával, ha kell beavatkozással. A konzervatív gazdaságfilozófia szerint „hal helyett hálót kell adni a szegény embereknek”. De mivel az első megoldásra – a beruházások támogatására – kevés lehetőség volt, így kezdetben maradt a második út, jelen esetben a közmunkaprogram.
Ebbe vágott bele úgy 6-7 évvel ezelőtt az Orbán-kormány tervezés, majd a gyakorlat szintjén is.
A „bekerítés” folyamatának második problémája – most is – a külföldi tőke erőszakos jelenléte. A kormány, ha tömegesen akar munkahelyet teremteni, akkor szüksége van rá. De a külföldi tőke nagy része pénzszivattyúként működik, azaz a megtermelt javak jelentős hányada nem Magyarországon hasznosul, nem fektetik be újra, illetve nem kerül át az állam újraelosztó rendszerébe. Ráadásul a külföldi tőke megfojtotta a magyar versenytársát, így munkahelyet teremt ugyan, de igencsak káros következményekkel jár.
A külföldi tőke a spontán privatizáció óta – az Európai Uniós csatlakozás után még inkább – él a „bekerítés” eszközével. A magyar kormány patrióta gazdaságpolitikai lépései, a „visszakerítés” pedig nemcsak szellemiségében, hanem anyagiakban is komolyan sérti az Európai Unió egyes gazdasági szereplőinek érdekeit. Sorolhatnák a számos ütközőpontot a vízművektől, a franciák által birtokolt „kajajegyig” – amelyben Sarkozy nyíltan konfrontálódott annak idején Orbán Viktorral –, de fölösleges. Aki itt él látja, hogy a külföldi tőke amire csak tudja, ráteszi a kezét.
A magyar kormányt – ezáltal Magyarországot – ért politikai támadások mögötti számos elem közül az egyik legfontosabb a gazdasági érdekütközés, más okokról, például keresztény értékrend, magyar baloldali ellenzék „árulkodása”, bevándorláshoz való viszony, vagy a közösségi jogok deklarálása, stb. most nem szólva. A konfliktus a Magyarországon „bekerített” és „visszakeríteni” kívánt „legelők” miatt alakult ki az elmúlt nyolc évben, és vált politikai jellegűvé. Mint egyébként manapság minden gazdasági küzdelem.
Így az Orbán-kormány a munkaalapú társadalom megszervezése közben több dilemmával és problémával néz és fog is szembenézni az elkövetkező években. Finomhangolásokra újra és újra szükség lesz, ahogy az „egyensúlyozásra” és a gazdasági mozgástér továbbnövelésére is, legfőképp akkor, ha tényleg beválnak azon jóslatok, amelyek szerint ismét egy kisebb globális pénzügyi válság elé nézünk.
