Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
PolgárPortál publicisztika
„Már a cári időkben is tudták, hogy Vorkután antracit minőségű szén van, ki is akarták aknázni, természetesen ők is rabokkal. A cár azonban azt írta az előterjesztésre, hogy ez a terület emberi életre nem alkalmas, így az ottani munkát nem engedélyezte. Megvárták vele a kommunizmust.”
A Gulág története nyilvánvalóan nem 1934-ben, az elnevezés létrejöttekor kezdődött. Az uralkodók már a cári Oroszországban is éltek a kényszermunka lehetőségével, IV. Iván 1581-től következetesen száműzött számára, vagy a bojárok számára nem kívánatos egyéneket az Urálon túlra, mely tettei politikai repressziónak minősíthetők. Egy bő évszázaddal később, I. Péter a kaszárnyabörtönök lakóit vezényeltette ki közmunkára, például Pétervár vagy a balti kikötők építésére, emellett az Urál érc- és aranybányáiban is jelentős számban dolgoztak rabmunkások.
A 18. század második felétől a kényszermunka kibontakozásának fordulópontjai egybeestek az orosz történelem jelentős megrázkódtatásaival, mint például a Pugacsov-felkeléssel (1773–75) vagy a dekabrista felkeléssel. A Tyumeny, a Szibériába deportáltak ügyeivel foglalkozó hivatal adatai szerint 1823 és 1900 között 900 ezer embert deportáltak a térségbe. Ennek a közel egymilliós embertömegnek részét képezte – többek között – az a 19 ezer lengyel is, akik az 1863-as felkelést követően kerültek az Urálon túlra.
Kulcsfontosságú változás következett be a századfordulón, amikor a kényszermunka új formája jelent meg: az egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabokat tömegesen telepítették át és kezdték alkalmazni különböző építkezéseken. Az Amur menti vasútépítés volt az új modell első „sikertörténete,” melyen négyezer rab dolgozott. Az építkezés kiemelkedő bevételt jelentett, hisz a 300 ezer rubeles befektetés 4,3 millió rubeles hasznot hozott.
A kényszermunka egészen korai kezdeteit áttekintve megállapítható, hogy eleinte a száműzetés célja elsősorban a politikai szempontból nem kívánatos egyének félreállítása volt, majd később, a századfordulóhoz közeledve rajzolódott ki a felismerés, hogy gazdasági szempontból is gyümölcsöző lehet a büntetés-végrehajtás ilyen formán történő kivitelezése. Összességében ezek meglehetősen pragmatikus szempontok voltak. Azonban az 1917-ben bekövetkezett bolsevik hatalomátvétel, mint sok minden máshoz, a kényszermunkához is egy forradalmian új és pusztító ideológiai hátteret hozott létre.
Itt feltétlenül szükséges szólni arról, hogy a bolsevik elvek már a kezdetektől új irányt szabtak a büntetés-végrehajtáshoz való hozzáállásnak. Az ideológiában világosan megfogalmazódik az egyén társadalmi meghatározottságának gondolata, amelynek tükrében egyáltalán nem tűnt abszurdnak a teljes átnevelés lehetőségének elképzelése. Szintén a bolsevik elgondolás elemi részét képezi a fizikai, azon belül is elsősorban az ipari jellegű munka önmagábani értékébe vetett hit. A kettő összekapcsolásából pedig kirajzolódott a munkával való átnevelés elképzelése, mely a kényszermunkatáborok fennállásának egész időtartama alatt ideológiai hátteret szolgáltatott a rendszer fenntartásához.
Lenin már 1918 nyarán kijelentette, hogy a „megbízhatatlan elemeket” a városokon kívüli koncentrációs táborokba kell zárni. Ennek következményeképpen számolatlanul hurcoltak el vélt, vagy valós ellenségeket, akiknek elhelyezését szolgálandó 1921-re a Szovjetunió 43 közigazgatási egységében már 84 tábor létezett. 1929-től a táborok új szerepet kaptak: ekkor határozta el Sztálin, hogy a Szovjetunió iparosítását elsősorban kényszermunkára támaszkodva fogja felgyorsítani.
1930-tól a „koncentrációs táborok” elnevezést felváltotta a „javító-munkatábor” kifejezés. Ugyanebben az esztendőben, április 7-én született egy rendelet a Népbiztosok Tanácsának tollából, amelyben elhatározták, hogy a három évnél hosszabb időre elítélt raboknak, valamint az OGPU által elítélt valamennyi fogolynak javító-munkatáborokban kell letölteniük büntetésüket. Néhány héttel később, április 25-én született meg a 130/63-as számú titkos rendelet, amely a rabok fogvatartásával és munkájuknak irányításával a GUITL OGPU-t bízta meg, mely előbb Genrih Jagoda, majd a kegyetlenkedéseiről ismert Matvej Berman parancsnoksága alatt zajlott. Az utolsó említésre kerülő jelentős átszervezés 1934-ben történt, ekkor újra közös irányítás alá kerültek az addig különböző szervek fennhatósága alatt álló lágerrendszerek; az intézmény ebben az évben kapta a GULAG elnevezést. Az országos rendszert az OGPU helyett az 1934. július 10-én létrehozott NKVD hatáskörébe utalták, majd októberben a szovjet börtönök irányítását is ez a szerv vette át.
Az 1937–38-ban történt tömeges letartóztatások eredményeképpen a lágerrendszer gyors expanziója ment végbe, mely terjeszkedés folytatódott a második világháború és a negyvenes évek során is, legnagyobb méreteit pedig az ötvenes években öltötte. A táborok ekkorra központi szerepet játszottak a szovjet gazdaságban; az ország aranyának mintegy harmadát a táborlakó rabok termelték ki.
A Szovjetunió fennállása alatt legalább 476 külön táborkomplexum létezett, melyek további táborok ezreit foglalták magukba. Applebaum adatai szerint 1929 és 1953 között a legpontosabb becslések szerint megközelítőleg 18 millió ember töltött el hosszabb-rövidebb időt a rendszerben, további bő 6 millió főt deportáltak a kazahsztáni sivatagokba és a szibériai erdőségekbe. E megdöbbentő adatokat igazolja a Heller–Nyekrics szerzőpáros is, akik Robert Conquest művére hivatkozva a lágerlakók számát – csak a háborút követően – minimum 8 millió főre teszik, a legmagasabb becslések pedig, melyek Bernhard Roeder művét veszik alapul, 15 millió személyről szólnak. Egy másik, a fentebb leírtaknak korántsem ellentmondó adatot pedig az angol kormány szolgáltatta az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának 1950. augusztus 15-i ülésén, amikor bejelentette, hogy a Szovjetunióban akkor 10 millió embert foglalkoztattak kényszermunkán.
Végezetül Oleg Khlevniuk eredeti forrásokra támaszkodó angol nyelvű kötetére hivatkozva egy újabb adat: a Szovjetunió Igazságügyi Minisztériumának jelentései 1937 és 1941 között összesen 8,6 millió fő letartóztatásáról számoltak be; bővítve az időintervallumot 1930 és 1940 között az ítéletek száma elérhette a 20 milliót, s az elítéltek jelentős többsége javító-munkatáborokban töltötte le büntetését.
