Pottyondy vs. O’Connor – Vergődő, vernyákoló, vinnyogó libsik
A magyarországi ellenzéki holdudvar rémisztően sötét lelkivilágába pillanthattunk bele az elmúlt hétvégén. Az „Ikertornyok” sorozat úgy tűnik, újra a libsik elemébe talált.
Anno, a Cseh Katalin – Sztálin kettősön még csak kicsit akadtak ki, a Márki-Zay – Besenyő Pista bácsi összehasonlításon már hőbörgött a szekta, a Márki-Zay – Ceaușescu párhuzamon pedig nagy és teátrális volt a felháborodás; még valamelyik propagandalap (nem emlékszem, hogy a Telex vagy a 444) is beszállt. De hát kampány volt, közeledett a választás. Idoljukat, az önjelölt-fröccsöntött messiás MZP-t nem volt szabad bántani. Azt hittük, ott kimaxolták a hisztit a libsik. Erre ők azt mondták: fogd meg a söröm!
A Pottyondy Edina és Sinéad O’Connor közötti, szemre is látható hasonlóságtól totál ledobták a láncot. (Hogy a hasonlóság túlmegy-e a látható jegyeken, és ki volt Sinéad O’Connor, arról picit lejjebb.) A kettejüket ábrázoló Facebook-posztra adott reakciók tökéletesen mutatják a magyar ellenzéki valóságot, a buborékjukat átható beteg lelkivilágot.
A poszt semmit nem implikál, nem foglalkozik Sinéad O’Connor halával, egyszerűen csak megmutatja a komikus hasonlóságot. Persze, lehet ilyenkor vinnyogni, látványosan, erényfitogtatva hőbörögni, hogy halottal nem viccelünk, stb. De senki sem viccelt vele. OK, O’Connor hullája még talán meleg, rendben, akinek nem tetszik a mém, az továbbgörget. Vagy büdös bunkónak tart engem, ha ettől jobban érzi magát, és csökken a frusztrációja, bánom is én.
De vannak, akik annyira frusztráltak, hogy ez nem elég. Nekik időről időre robbanásszerű epeömlések kellenek az élet elviseléséhez. És persze rendszeres erényfitogtatások, hogy másoknak megmutassák, mennyire jó emberek ők – ha már a saját életük egy csőd.
Mérő Vera egy iskolapélda, egy archetípus
Értem én, hogy hosszú távra traumatizáló élmény, amikor egy tinilány rendszeresen arra érkezik haza, hogy a fater ölében egy-egy diáklánya ül – és nem mesét olvas neki. Még sajnálnám is Mérő Verát érte. És javasolnám, hogy szakember segítségével dolgozza fel a lelki sebeket. De ő ilyet nem tesz. Ő inkább projektál és pótcselekszik. A feminizmusba és egyéb közhelyes libsizmusokba menekül, aktivistáskodik és észt oszt. És az évtizedeken át hegemóniát élvező, balos kultúrkör pápáitól (köztük az apjától) megkapta a kóserpecsétet, ezért platformot is rendre adnak neki ugyanennek a kultúrkörnek a felületein.
Valaha ezek gyakorlatilag teljes mértékben uralták a teljes magyar közbeszédet, mára azonban – Istennek hála - egy szubkultúrává zsugorodtak. Valószínűleg ez is tovább frusztrálja őket, így az eleve terhelt, pszichés betegségekkel küzdő, torz személyiségű egyedek még agresszívebbé válnak, még jobban elhiszik saját magukat, még elkeseredettebben és görcsösebben akarják egyrészt bizonygatni önnön nagyszerűségüket, másrészt hergelni a szektatagjaikat.
Mérő Vera mindenfélét belelátott a mémbe, hogy én biztos Pottyondy Edina halálát is kívánom, stb. Ez az ő problémája. Ezzel a démonnal neki kell(ene) megküzdenie. De ő ehelyett rám uszította a droidjait, amibe aztán beszálltak a hozzá hasonlóan frusztrált, terhelt, de még az ő genetikailag örökölt intelligenciájával sem rendelkező további bulvárcelebek, Osváth Zsolttól Tóth Bettyig. (Hogy kicsoda? – jogos a kérdés.) Az a fajta primitív, legalja fröcsögés, amit ezeknek a követői, és általában ez a belterjes, balos nagyvárosi szubkultúra produkált a Facebook-oldalamon, ritkaságszámba megy. Nemcsak engem és a családomat minősítették válogatott kifejezésekkel, de ahogy ilyenkor lenni szokott toleráns baloséknál, természetesen verekedni és akasztani is akarnak. Egy mém miatt, b+! Ami nekik nem tetszik. OK, legyünk megengedőek, tarthatják akár ízléstelennek is, de mondom, aki ilyeneket lát bele, azt már ő kreálja, nem én. Egészen megdöbbentő, ahogy lóbálják a morállóf*szt, erkölcsi fölényben érzik magukat, mert – szerintük – valakinek a halálával viccelődtem... és közben a halálomat kívánják, ezzel fenyegetnek. Igazi bolsevik mentalitás, ami egyszerre komikus, ugyanakkor ijesztő is.
Beszédes és biztató épp az érintett Pottyondy Edina reakciója. Persze, ő is posztolt, nem tetszett neki a mém, rendben. Ahogy a videóiban is megtalált már párszor – és mi is őt. Ilyen ez a rock & roll. Vagy a Tankcsapda után szabadon: „ez a politikának hívott szar”. Pofonokat adunk és kapunk. Pottyondy Edina nem elmebetegen, hanem cinikusan, szarkasztikusan reagált.
Na, de a különböző követők, szektatagok...
Ha a bálványt bántják, teljesen elveszítik a maradék eszüket is. Napokon át vergődtek. Tulajdonképpen valamiféle köszönettel is tartozom mindannyiiknak, birkáknak és nyájterelgetőknek egyaránt. Hiszen amíg én a múlt hét második felét kinn, a jó levegőn töltöttem, addig ők a klaviatúrát püfölve rengeteget dolgoztak azon, hogy a Facebook-oldalam a folyamatos balos cenzúra ellenére is óriási eléréseket produkáljon. Ráadásul olyan buborékokban, ahová eddig nem jutott be, tehát még inkább erősíti az algoritmust, hogy ezentúl szélesebb körben terítsen.
De azért ez a fajta gyűlölködés, ez az elállatiasodott viselkedés, amire a magyarországi baloldal kisebb-nagyobb megmondóemberei kondicionálják a szektás híveiket, ez azért nem semmi. Az egy dolog, hogy miközben most teátrálisan kiakadnak, addig, amikor meghalt Andy Vajna, vagy Bajkai István parlamenti képviselő, akkor a legalpáribb, legprimitívebb, szó szerint hullagyalázó posztokkal és kommentekkel lepték el a közösségi médiát. A libernyák bolsik kettős mércéje a legkevésbé sem újdonság. De ez a fajta aránytévesztés, ahová az állandó politikai hergelés és gyűlöletkeltés vezet, ez egészen megdöbbentő. Néhányat ki is gyűjtöttem közülük – a Hardcore Hobbista következő adásában be is mutatjuk őket, nézzétek meg itt, a PestiSrácok oldalán, vagy a Hobbista Rumble-csatornáján.
Persze, valahol érthető a belőlük áradó gyűlöletcunami. Ezeket az embereket akár még sajnálhatjuk is. Totálisan meg vannak vezetve, sötétségben élnek. Amiben hisznek, az a sátántól van. Ez demoralizálja a lelküket. Ugyanakkor még tovább frusztrálja őket az is, hogy bárminek, bármekkorának is vizionálják magukat, négyévente kiderül, milyen kevesen is vannak ők valójában, és hogy a fény sokkal erősebb náluk.
Nyilvánvaló, hogy a trollok irányítottan érkeznek. Persze nem publikusan irányítják őket. Zárt csoportokban szervezik az akcióikat, ettől még egyszer-kétszer már le is buktak. De vajon ilyenkor a mieinknek is oda kellene menni Mérő Vera, Osváth Zsolt vagy Pottyondy Edina oldalára fröcsögni? Nem, mi ennél szofisztikáltabban is ki tudjuk fejezni a véleményünket. Mondjuk négyévente, a választásokon. De azért mindig érdekes látni, amikor rácsodálkoznak, majd pedig visítoznak, amikor a saját fegyvereiket alkalmazzuk velük szemben.
Szóval ki is volt Sinéad O’Connor?
Ír énekesnő, aki egy szűk, alternatív zenei szubkultúrán kívül soha senki nem érdekelt volna, ha nem énekel el egy Prince által írt dalt („Nothing Compares To You”), amiből világsláger lett. Prince egy zseni volt, O’Connor egy „one-hit-wonder”. Aki próbált még a feltűnősködéssel felszínen maradni. Például azzal, hogy egy MTV-s fellépésen összetépte II. János Pál pápa fotóját a színpadon, mondván, hogy ő az igazi ellenség. Aztán később a kábítószer-használatra biztatott, mondván, hogy ő is naponta fogyaszt kábítószert. Jé, nem is gondoltuk volna róla... Ja, de. Az eredmény meg is látszott: négy apától négy gyerek. Egyikük 17 éves korában öngyilkos lett. Sinéad is többször próbálkozott. Végül volt elvonón, illetve ideggyógyászati kezelés alatt is – nem sok sikerrel. Utolsó éveire áttért a muszlim hitre és megváltoztatta a nevét. És közölte, hogy a fehér (nem muszlim) emberek undorítóak, és többé egyetlen percet sem szeretne velük tölteni.
És mindezt tarkopaszra borotválva, évtizedek óta. Mert ő így harcolt a „toxikus maszkulinitás” ellen. Azzal, hogy önmagát is maszkulinná tette. Hűha, de megmutatta! (Ez majdnem olyan hatékony, mint ócska popdalokkal buktatni az orbáni diktatúrát.) Egy egzaltált lelkibeteg volt hosszú időn át, aki aztán átment gyakorló elmebetegbe, mielőtt élete véget ért. Vélhetően önkezűleg, de lehet, hogy csak a kauzalitás megkerülhetetlen törvénye működött a világban. Amiről a Mátrix 2-ben a Merovingiai is beszélt: „Ha sok bort iszom, hugyoznom kell”. Ha sokat kábszizol, megbolondulsz és meghalsz.
Na, de mégis, az erényfitogtatóknak talán abban igaza van, hogy ilyenkor annyit kellene mondani, hogy Sinéad O’Connor nyugodjék békében? Teljesen mindegy, mit mondunk. Úgysem nyugszik békében. Ő már rég a sátánt választotta, és mostantól a másvilágon viseli ennek következményeit.
És hogy a teátrális kopaszra nyiratkozáson túl van-e hasonlóság közte és Pottyondy Edina között? Őszintén remélem, hogy nincs. De a jel aggasztó, elgondolkodtató, és itt kellene megállnia. És visszafordulnia. Mert tulajdonképpen valahol még kedvelem is Pottyondy Edinát.
