Kilencven éve született a rendszerváltozás korának vátesze, a magyar megmaradás és a nemzeti sorskérdések egyik legjelentősebb személyisége, Csurka István. Írásunkban a közíróként, politikusként és civil szervezeteket szervezőként egyaránt jelentős életművet maga után hagyott drámaíróra emlékezünk.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy sorsa valahol eleve elrendeltetett volt. Az 1934. március 27-én, református családba születő Csurka István édesanyja révén kötődött a Partiumhoz, Nagyváradhoz, miközben édesapja nevet szerzett író volt az 1930-as, 1940-es években. A gyermek Csurka István Észak-Erdély visszatérésétől egészen tízéves koráig Nagyváradon él, ott történik az eszmélése, majd onnan kell menekülniük a front megérkezésekor. Elmondható tehát, hogy családi vonalon hozza magával az irodalom szeretetét és a Trianon iránti személyes kötődését is.
Rövid budapesti élet után Békésbe kerül a család. Békés fantasztikus magyarok keltetője, hiszen a „Könyves ember”, Püski Sándor, a „Fekete bojtár”, Sinka István, vagy éppen Féja Géza is erősen kötődött Békéshez. Közülük akad, akit apja révén Csurka István már gyermekkorától ismerhetett. A békési Szegedi Kis István Református Gimnáziumban érettségizett, igaz, az érettséginél jóval több az, amit ebben a nagyszerű intézményben kap, amelyről évtizedekkel később így nyilvánul meg:
„Mindent, ami ma jellemez engem, innen hoztam, innen gyűjtöttem!”
(Forrás: Domonkos László: Csurka)
A középiskolás évek után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezik, dramaturgia szakra. Itt szembesül a maga pőre valójában azzal a sztálinista, bigottul kommunista szellemiséggel, amely ekkor – a Rákosi-korszak legsűrűjében, 1952-t írunk – már teljesen áthatja a magyar közéletet. Kiváltképpen igaz ez a felsőoktatásra, ahol a kontraszelekció révén már eleve sok helyre be sem kerülhetnek a rendszer számára „nem megfelelő hátterű” ifjak, a művészetekre – és ezáltal a művészeket képző intézményekre is – pedig előszeretettel akar még erőteljesebb hatással lenni a bolsevik diktatúra.
Ez a szellemiség teljesen idegen a békési, református, magyar közegben pallérozódó Csurkától, aki – szövetségben a szintén hasonló gondolkodású szobatársával, Fakan Balázzsal – egyértelműen kilóg a sorból, így amikor kitör a forradalom, Csurka István a Nemzetőrség főiskolai csoportjának vezetője lesz. A forradalom leverése után elsősorban emiatt kerül a hatóságok látókörébe. Internálják. Ahogyan egyszer írta, Kistarcsán együtt raboskodik a három Dénessel (Kiss Dénes, Hajdú Demeter Dénes és Dénes János), akikkel életre szóló barátságot köt.
Csurka István író 1964-ben. Forrás: Fortepan; adományozó: Hunyady József
1957-ben fenyegetések és zsarolások hatására aláír, Raszkolnyikov fedőnéven az állambiztonság ügynöke lesz, de csak papíron. Levéltári bizonyítékok igazolják, hogy nem jelentett.
„A BM II/5. osztály 1957. augusztus 16-án a kistarcsai internálótáborban, terhelő adatok alapján ’Raszkolnyikov’ fedőnéven szervezte be. … Kihallgatása során ellenforradalmi tevékenységét igyekezett kicsinyíteni, csak a rendőrség által bizonyított tényeket ismerte el. Gondosan ügyelt arra, hogy másokra se tegyen terhelő vallomást. Az együttműködést az internálótáborból való kiszabadulás reményében vállalta. Írásos jelentést egyetlen esetben sem adott. A kapott feladatokat nem hajtotta végre, mivel egyéniségével nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy más személyekről terhelő adatokat szolgáltasson.”
(ÁBTL. 3.1.5. O-18655-50. jelentés; 1971. november 17. Forrás: Zárug Péter Farkas (szerk.): Csurka István; 2023)
Portálunk munkatársa, Borvendég Zsuzsanna történész kutatásai révén tudható, hogy 1964-ben már mint a hálózatból kizárt személynek, irattárazták a munkadossziéját, vagyis nem csupán alkalmatlannak nyilvánították a besúgásra, de nem egészen hét évvel a beszervezése után ki is zárják a hálózati személyek közül. A hálózatba történő beszervezését, annak lelki hátterét, valamint saját „ügynökmúltja” rendszerváltozás utáni következményeit Csurka István igen alaposan körüljárja „Az esztéta” című, 2006-ban megjelent önéletrajzi ihletésű száraz regényében.
Csurka István 2012. február 4-én bekövetkezett halálát követően nagyon sok nekrológ, visszaemlékezés jelent meg. Mind közül az egyik leginkább figyelemreméltó Alexa Károly író, publicista emléksorai voltak, mert tömörségében talán a leghűebben adják vissza azt, hogy ki is volt valójában Csurka, és mit jelentett ő a magyar irodalmi- és közélet számára a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben, valamint a rendszerváltozás korában.
„Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt: egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy. Írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai.”
(részlet Alexa Károly Csurka Istvánról írt nekrológjából)
Telitalálat Alexa Károly jellemzése. Életműve egységességére és a lelkében lévő „rendre” mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az 1956-ban, még a forradalom előtt írt, egyik legelső novellájában – A mélység vándora – a főhős, Pásztor Mihály a történet végén, a magyar népléleknek oly sokat jelentő déli harangszóval egy időben, Szalontán „szenderül el”. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta:
„Ebben az írásban először jutottam el a gondolatig, képben és utalásban a szétszabdalt és elveszett, említeni sem szabad hazába, és a gondolatig, hogy Magyarország nem annyi, amennyit szögesdróttal körülvettek, hanem több.”
(Csurka István visszaemlékezése; Forrás: Az esztéta)
Vagyis irodalmi szinten már ekkor – ismét ki kell hangsúlyozni, hogy 1956 nyarán – megjelenik Csurkánál a Trianon kérdéskörére való utalás, amely aztán következetesen visszaköszön, nem csupán az írói, de a politikusi ténykedésében is. Ezért fogalmazhatott úgy a Széchenyi-díjas irodalomtörténész Réz Pál, hogy „Csurka előtti Csurkáról nem beszélhetünk, ő már a kezdetektől a maga hangján szólt. … Ezért lehetséges, hogy Csurka István munkásságában nem láthatunk törést, szemlélete gyakorlatilag megszakítások nélkül ezt a folytonosságot tükrözi.”
Csurka István mint a MIÉP elnöke, politikusként ugyanúgy képviselte a trianoni gondolatot, miként előtte tette azt már évtizedek óta íróként is. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Ugyanez a folytonosság és következetes témafelvetés figyelhető meg és érhető könnyedén tetten, ha Csurka István közírói munkásságát vesszük górcső alá. Bár, ahogyan Alexa Károly is írta, életműve egységes, ám mégis érdemes kiemelni az 1983-as évet. Ekkor kap szilenciumot barátja, Csoóri Sándor, akit azért büntetett a rendszer, mert előszót írt a felvidéki magyarság hányatott sorsát bemutató Kutyaszorító című, Duray Miklós által írt kötethez. Csurka István ekkor levelet írt Hubay Miklósnak, a Magyar Írószövetség akkori elnökének, jelezve, hogy kilép a szervezetből. Indokként azt hozta fel, hogy a magyar sorskérdések képviseletét nem vállalja fel az írószövetség.
„Beszélgetési, csevegési téma lett a népesség tragikus fogyása, de a felelős és esetleg megmentő gondolatok kifejtésére nincs tér. Ugyanígy társalgási téma lett a határainkon kívül élő magyarság helyzete. Mégpedig annak elismerésével és hangoztatásával, hogy ez a hárommillió ember végóráit éli. Tudomásul vettük, menjünk tovább, térjünk más tárgyra. Holott sírni kéne, úgy kéne bőgni, hogy az egész világ meghallja.”
(Csurka István levele Hubay Miklósnak; 1983. június 20.)
A levélben kifejti továbbá, hogy most, amikor megismerte Csoóri előszavát, és annak minden sorával egyetért, nem tudna a továbbiakban barátja szemébe nézni, ha részese lenne Csoóri elvárt kirekesztésének, megbélyegzésének. Levelének végén szerepel egy rendkívüli fontos mondat, amely végső soron magyarázatként szolgál Csurka István későbbi, közéleti szerepvállalásához, és amelyből megérthetjük, hogy miért vállalta fel teljes mellszélességgel a magyar ügy képviseletét minden támadás ellenére is.
„Lépésemben pedig egy élete keserű pontjához érkezett vígjáték-író elszántságát látod, aki előtt hirtelen megvilágosodott valami, s aki ettől kezdve saját élete e megvilágosodásból származó erkölcsi parancsának engedelmeskedik.”
(Csurka István levele Hubay Miklósnak; 1983. június 20.)
Bár – jórészt Csengey Dénes kérésének engedve – végül mégis megtartotta írószövetségi tagságát, a továbbiakban maradéktalanul úgy is tett, ahogyan az említett erkölcsi parancs ezt megkövetelte tőle, vagy ahogyan egyszer fogalmazott, amint „Fentről vezették”.
Elég csak megnézni az 1980-as években született legfontosabb írásai címét (A magyar társadalom erkölcsi állapota, Új magyar önépítés, Az elfogadhatatlan realitás, Közép-Európa hó alatt – hogy csak néhányat említsünk, a teljesség igénye nélkül), amelyek már pusztán a címükkel is kifejezik, hogy milyen témában íródtak.
Az Új magyar önépítés című tanulmánya az 1985-ös monori találkozóra született, és amellett, hogy már jól felismerhetően magán hordozza azt a később általánossá váló elemző–analizáló–szintetizáló Csurka-kézjegyet, amely egyedi volt a magyar a közéletben, még egy különlegességgel rendelkezik: Csurka István ebben az írásában mindvégig és következetesen forradalomról és szabadságharcról beszél, amikor 1956-ot említi.
Nem kevésbé korszakalkotó a két évvel később, Lakiteleken elmondott beszéde sem. A Lezsák Sándor tanyáján felállított sátorban talán ismét ő a legkérlelhetetlenebb. Fő mondanivalója természetesen ugyanaz, mint ami már az Új magyar önépítés című tanulmányában is: a magyarság élet–halál harca, a nemzet heroikus küzdelme a fennmaradásért, amely lehetetlen lesz, ha nem tudunk változtatni a sorskérdéseinkhez való hozzáállásukhoz. „Anti-katasztrófa-programot” hirdet, amelynek középpontja a magyar megmaradás. Természetesen itt is vezérfonal Trianon és 1956 is.
Az általa 1993-ban alapított Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) ténykedése, története teljesen önálló tanulmány témája lehetne; helyette inkább arról érdemes szót ejteni, hogy a 2000-es évek második balliberális kormánya idején a magyar megmaradás kérdése minden korábbinál jobban előtérbe került. Csurka István látta előre, hogy mi kell a magyar élet megindulásához. A kétharmados nemzeti többségű kormányzás lehetősége, amelyben persze a Fidesznek markánsan vállalnia kell azt a történelmi küldetést, amelyet egy ilyen lehetőség megteremt számára.
„A változást két lépcsőben kell végrehajtani. Mert másképpen már nem lehet. Az ellenállás és különösen a forradalom minden formájáról le kell mondanunk. A nemzet korfája vészesen öreg, az ifjúság vékony és megosztott, a félrenevelés eredményes volt, és még ma is nagy erővel folyik. Egy olyan új világba érkeztünk, amelyben a felelősségvállalás ismeretlen fogalom, s a nemzet nem érték. Csak egy vékony rétegben élnek még eszmények, de ez a vékony réteg még magával tudja ragadni a tömeget. A magyarság, mint eszmény mégis erősebb és parázslóbb a lelkekben, mint gondolnánk. Ezért az első lépcsőben, amint az az eddigiekből kiderül, világos kétharmados választási győzelmet kell elérni. A második lépcsőben pedig ennek a kétharmados választási győzelemnek a birtokában rendszerváltást kell végrehajtani.
…
Reálisan felmérve a helyzetet ma nincs más lehetősége a magyar társadalomnak, a nemzeti középnek, a hazaszerető polgárnak és plebejusnak, a radikális miépesnek, mint a Fidesz köré csoportosulva, saját programunkat nem feladva kivívni a közös választási győzelmet. A Fidesznek pedig nyilvánossá kell tennie, hogy vállalja-e ezt megújítást, az új alkotmányt, az új választási rendszert. Tudatosan és nyilvánosan vállalni kell az együttműködést olyanokkal – becsületes magyarokkal, keresztényekkel – akikkel a liberális hatalom tiltja az együttműködést. Fel kell ismerni az ebben rejlő hatalmas erőt.”
(Csurka István: A kilábalás forgatókönyve – 2007)
Orbán Viktor, a Fidesz elnöke (b2), Csoóri Sándor költő (j3) és Csurka István, a MIÉP elnöke (j) Lakiteleken, a Népfőiskolán, ahol megrendezték az Európa és a magyarság esélyei című konferenciát a lakiteleki találkozó 20. évfordulóján. Csurka István erre az alkalomra írta „A kilábalás forgatókönyve” című tanulmányát, amelyben a nemzeti oldal kétharmados győzelmének szükségességét emelte ki. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Amikor most, immáron a negyedik kétharmad megszerzése után visszatekintünk, elmondható, hogy a Fidesz a legfontosabb kérdésekben beteljesítette történelmi küldetését és megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Csurka István politikusi nagyságát és nemzete iránti feltétlen elköteleződését mutatja ugyanakkor a tény, miszerint saját pártja, a MIÉP törekvéseit is a magyar érdekek alá rendelte, és mindent megtett azért, hogy 2010-ben megvalósulhasson az első kétharmados győzelem. Az természetesen már a Fidesz-kormányok munkájának elismerése, hogy a 2010-ben aratott alkotmányozó többségű győzelmet újabb két kétharmados siker követte.
Politikai tevékenységén túl Csurka István az 1990-es években egy korszakalkotó mozgalmat (Magyar Út Körök Mozgalom) és egy hiánypótló civil szervezetet (Bocskai István Szabadegyetem és az ennek égisze alatt működő Bocskai Színpad) is létrehozott. Az 1993-ban alapított Magyar Út Körök Mozgalom nagyon sokat tett a nemzeti érzületű magyarok összefogásában, különösen az 1994 és 1998 közötti években, amikor a posztkommunista/balliberális erők közel háromnegyedes többségben voltak a parlamentben. A nemzeti gondolat ébren tartásában oroszlánrészt vállalt a Magyar Út. A MIÉP 1998-as parlamentbe kerülése pedig lehetőséget nyújtott arra, hogy a kultúra és az oktatás területén is megjelenhessen a nemzeti gondolat, hiszen az ekkor alapított Bocskai István Szabadegyetem és annak irodalmi színpada sok tekintetben képes volt betölteni az itt tátongó hatalmas űrt. Sajnos a MIÉP parlamenti kiesésével szép lassan ezek a szervezetek is elsorvadtak.
Amennyiben Csurka István különleges közéleti életútját értékelni szeretnénk, szerencsére könnyű helyzetben vagyunk. Nincs szükség arra, hogy különféle szempontok alapján mi vonjuk meg a nemzeti oldal számára végérvényesen megkerülhetetlen Csurka-életmű mérlegét, ugyanis a drámaíró megtette ezt egyik utolsó művében. A sajnálatos módon viszonylag kevés visszhangot kiváltó, ám annál fontosabb „Dr. Utólag visszaemlékezése” című esszéje 2010-ben jelent meg. Akkor, amikor a nemzeti oldal kétharmados győzelme már megvolt és minden remény megvolt abban, hogy az alkotmányozó többség birtokában megindul az „új magyar önépítés”. Mindezek fényében ő maga a következőképpen értékelte saját, közéleti munkásságát és annak esszenciáját:
„Köszönök mindent a társaknak, az önfeláldozóknak, a szerényeknek és a talpasoknak, a kitartóknak és a hívőknek. Eszméink, vállalásunk, hitünk átszűrődött egy másik nemzedékbe és most azok állnak helyt – talán – a globalizmus megújuló tornádói alatt, akik akkor ellenfeleim voltak, s akiket fiatalságuk is a másik oldalra sodort. De az idő, a sors igazságot tett. Ha úgy nem is, ahogy elképzeltük és vártuk, mert úgy már nem is lehet, ha sokkal nehezebb körülmények között is, egy szinte háborúsán porig rombolt hazában, mégis újra megindul az élet.
Nehéz kimondanom, mert félek az elfogódottságtól: a magyar élet. Most már nincs más út, csak a magyar út. A többi pedig nem számít, vagy ahogyan Tömörkény István, árvízi mentésen ingyen dolgozó tiszai szegény embere mondja: »nem számos, nem uraknak történt«.”
Vezető kép: Csurka István beszédet mond a Hősök terén 2008. június 27-én, az 1988-as erdélyi falurombolás elleni tüntetés huszadik évfordulóján. Fotó: MTI/Kovács Attila
Facebook
Twitter
YouTube
RSS