Mese a férfiról, aki tüzet gyújtott, majd elszaladt

Először csak történeteket mesélt a többi hozzá hasonló bódultnak. Olyanokat, amelyekben az ő kamuigazsága mindig győzött, és a gyengék egyszer felálltak az erősek ellen. Egyre több hozzá hasonló, ráérős, nem túl sikeres és a valóságban önként nem boldoguló ember gyűlt köré, akik ezt szerették hallgatni, mert addig sem kellett semmi érdemlegeset csinálni és a változás illúzióját látták benne. Azt mondták: „Végre valaki érti, mi zajlik bennünk.” A férfi pedig mosolygott, és egyre többet mesélt.

De a mesék lassan megváltoztak.

Már nem csak arról szóltak, hogy mi lehetne – hanem arról, hogy szerinte mi lesz. Hogy eljön az idő, amikor ők, a sokáig hallgató emberek felállnak, és letaszítják a trónról azt, aki szerintük nem méltó rá. Hiszen a jelenlegi a király olyan birodalmat épített, amelyben az erény, a bátorság és a becsület voltak a valódi értékek – ez nyilván nem tetszett azoknak, akikben mindez nem volt meg, és építkezés, kemény munka helyett dorbézolni szerettek leginkább. A messziről jött ember elhitette a követőivel, hogy ez az idő közelebb van, mint bárki hinné.

Ezek után mindent további mesét erre a reményre épített, és egy rendszerre, amit gyűlölni lehet. Egy „ők”, akikkel szemben megszülethet az „mi”.

Változást akartak, mert unatkoztak

Telt-múlt az idő, az emberek egy ponton már nem kérdezték, hogy valóban győzhetnek-e. Nem mérlegeltek, nem kételkedtek. Hittek. És a hitük egyre sötétebb lett. Már nem változást akartak – bosszút akartak. Vér kellett nekik, mert azt tanulták meg, hogy csak az árán lehet győzni. Ő pedig nem állította le őket.

Aztán eljött a nap, amikor a valóság találkozott az ígéretekkel. És a valóság nem hajolt meg, hanem szélsebesen szembe jött.

Nem volt győzelem az ivóban. Nem volt diadal a bárpultnál. Nem omlott össze a rendszer. Az az erő, amiről azt állította, hogy elég lesz, kevésnek bizonyult. Az emberek pedig ott álltak – feldühödve, felhergelve, és szokásos módon még mindig céltalanul.

Az emberek elkezdtek kérdezni. Először halkan, aztán egyre hangosabban:
„Miért nem győztünk?”
„Azt mondtad, sikerülni fog.”
„Azt mondtad, erősek vagyunk, és valódi tettek és értékek nélkül is győzni fogunk.”

És mivel nem kaptak választ, találtak maguknak valakit, akit ténylegesen hibáztatni lehetett, hiszen ezt tanulták mesterüktől: mindig keresni kell egy hibást, aki a saját keserűségük oka lehet.

Ő maga volt az.

Amikor a tömeg haragja már kezdett felé fordulni, a férfi nem maradt, hogy szembenézzen vele. Nem próbálta megmagyarázni, nem kérte számon önmagát, és nem vállalta a felelősséget sem. Még csak egy italt sem rendelt azoknak, akik előtte mindenre meghívták.

Csendben kezdett hátrálni. Először csak ritkábban szólt. A mesék elmaradtak. A nagy ígéretek helyét magyarázkodás vette át, majd az is lassan eltűnt. Egy nap pedig már nem volt ott. A követői pedig ott maradtak.

Ott álltak kifosztva – nem csak erőben, hanem hitben is. Nem volt „vezető“, aki irányt mutasson, és nem volt győzelem sem, ami értelmet adjon annak a sok gyűlöletnek, amit eddig tápláltak.

De a legnagyobb veszteség nem ez volt. Hanem az, hogy nem tudták elfogadni a vereséget. Hiszen ők úgy ítélték meg, hogy mindent megtettek érte. Túl sok haragot, túl sok reményt, túl sok hitet tettek bele. És amikor mindez összeomlott, nem maradt más, csak a tagadás.

Elkezdtek új történeteket gyártani. Azt mondták, valójában győztek – csak elcsalták tőlük. Hogy minden összeesküvés volt. Hogy az igazság még mindig az ő oldalukon áll, csak a világ nem hajlandó ezt elismerni. Erre ittak még egyet.

És közben nem vették észre, hogy akit követtek, már rég nincs ott.

A férfi ugyanis nem nézett vissza, összepakolta legszemélyesebb holmiját és bőséges aranykészletét, és Brüsszelbe menekült. Talán boldogan élt ott, míg meg nem kérdezték tőle a megbízói, hogy miért nem szállította le a győzelmet, amit ígért.

Talán itt a vége...