Miközben Nyugat-Európában egy egységesítő, globalista törekvés uralkodott el, ennek az ideológiának a térnyerése az elmúlt években megakadt, és éppen Közép-Európában akadt meg. Itt bontakozott ki ugyanis egy olyan politikai erő, amely képes egy másféle Európa-víziót felmutatni – fogalmazott portálunknak adott interjújában Rosonczy-Kovács Mihály Lengyelország és Olaszország-szakértő. A Nézőpont Intézet külügyi igazgatója kiemelte, mivel ennek az összefogásnak a magyar-lengyel tengely adja a kovászát, a globalisták ezt komoly veszélyforrásként érzékelik, és stratégiai célukká vált a magyar-lengyel kapcsolatok gyengítése. Megjegyezte, így ráadásul lefékezhető lenne az a konzervatív, szuverenista reneszánsz is, amelynek az elmúlt években tanúi vagyunk, és amely nagy lendületet kaphat szeptember 25-én Olaszországban, ahol jelen állás szerint nagy esélye van egy jobboldali kormány megalakulásának.
Egy korábbi cikkünkben már bővebben foglalkoztunk azzal, hogy miközben a hazai és a lengyel ellenzéki média gőzerővel dolgozik azon, hogy elhitesse a közvéleménnyel: véget ért az évszázados lengyel-magyar barátság, időközben a lengyel közvélemény is elgondolkodott Orbán Viktor igazságán, illetve azon, mik is valójában a lengyel érdekek. Rosonczy-Kovács Mihály Lengyelország és Olaszország-szakértővel, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatójával arról beszéltünk, miért is stratégiai fontosságú a globalistáknak, hogy az Európai Egyesült Államokról szőtt terveik megvalósítása érdekében elmérgesítsék a formálódó konzervatív reneszánsz bástyájának tekinthető Visegrádi Négyek összefogásának gerincét adó lengyel-magyar barátságot. Az interjúban többek közt arra is kitértünk, milyen kihívások várnak a szuverenista erőkre, milyen vitákat kell lefolytatniuk, hogy erős szövetséget legyenek képesek kovácsolni a mindent homogenizálni szándékozó baloldali tömbbel szemben.
Tusványosról indítanám a beszélgetést, ahol egy, a magyar – lengyel barátság jövőjéről szóló pódiumbeszélgetésen fogalmaztad meg azt a kritikát, hogy az országok közötti ellentétes álláspontokat kvázi „békeidőben”, a visegrádi együttműködés felutó idejében jobban kellett volna kibeszélni, és akkor nem nehezedett volna el ennyire a viszony a két ország politikai közösségei között…
Előre bocsátanám, hogy már az ellentétes álláspontok megfogalmazást is árnyalnám, hiszen ugyanannak a szövetségi rendszernek vagyunk a tagjai. Ugyanakkor, ha van tanulsága az elmúlt hónapoknak, akkor az az, hogy az együttműködések legvirágzóbb időszakában sem szabad megkerülni azokat a pontokat, amelyekben különbségek vannak a szövetséges erők között. Amikor az érzelmek veszik át a vezető szerepet, ahogyan történt ez az orosz–ukrán háború megítélése tekintetében, már sokkal nehezebb nyugodtan világossá tenni mondjuk az orosz politikával kapcsolatos magyar álláspontot, amely egyik forrása a mostani békepártiságnak. Fontos megjegyezni, hogy mióta Lengyelországban és Magyarországon is szuverenista kormányok vannak, megjelent egy olyan törekvés, amely igyekszik gyengíteni a közép-európai együttműködés gerincét adó magyar-lengyel barátságot. Ez a rontó szándék kapott újabb lendületet a háború megítélése kapcsán, és immár nem mi határoztuk meg a kommunikációt egymás felé, hanem ezek a közép-európai együttműködéssel ellenséges közvetítő csatornák, amelyek szándékosan kiforgatták az egyes nyilatkozatokat a saját céljaik érdekében. Ennek egyik legeklatánsabb példája Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök legutóbbi nyilatkozata, amely végigsöpört úgy a lengyel, mint a magyar sajtóban, azt sugallva hogy vége lenne a magyar-lengyel barátságnak.
A valóságban annyi történt, hogy a lengyel kormányfőt egy mezőgazdasággal foglalkozó, harminc perces sajtótájékoztató végén kérdezte az ellenzéki sajtó, a tusványosi Orbán-beszéd egy hamisan idézett részletével kapcsolatban, miszerint a magyar miniszterelnök azt állította: a lengyelek gyakorlatilag már belesodródtak a háborúba. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan a legfontosabb feladata az volt a lengyel kormányfőnek, hogy ezt cáfolja, egyúttal megerősítette, hogy a háború megítélésének kérdésében eltértek a magyar és lengyel utak, viszont nem cáfolta az Fidesszel való együttműködés jövőbeni lehetőségét – amelyre szintén vonatkozott az eredeti kérdés, sehol nem idézett része.
Azaz, konkrétan nem volt semmi új a történetben. Érdekes, hogy ugyanez a csatorna pár nappal ezután provokatív céllal mikrofonvégre kapta Ryszard Terleckit, a PiS frakcióvezetőjét is, ugyanazzal a hamis narratívával, amelyre viszont Terlecki úgy reagált, hogy a magyar – lengyel barátság megingathatatlan. Ennek a mondatnak persze semmilyen sajtóvisszhangja nem volt azokon a csatornákon, amelyek az ellentétet szítani próbálják.
Rosonczy-Kovács Mihály Lengyelország és Olaszország-szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója
Ebben a szituációban az a leginkább érthetetlen, miért érdeke az ellenzéki lengyel sajtónak a lengyel-magyar barátság felszámolása, amely bőven túlmutat a napi politikai ellentéteken…
Világosan látszik, hogy miközben Nyugat-Európában egy egységesítő, globalista törekvés uralkodott el, ennek az ideológiának a térnyerése az elmúlt években megakadt, és éppen Közép-Európában akadt meg.
Itt bontakozott ki ugyanis egy olyan politikai erő, amely képes egy másféle Európa-víziót felmutatni; amely az európai közösség versenyképességét nem abban látja, hogy eltöröljük a nemzeteket, hanem épp ellenkezőleg, Európa eredményességének zálogát az őt alkotó nemzetek erejének összességében látja. A globalisták ezt komoly veszélyforrásként érzékelik saját terveikre nézve.
Míg Magyarország nagyon fontos szerepet tud betölteni a szuverenista együttműködés koordinálásával addig Lengyelország az, amely ennek méretéből adódóan komoly súlyt képes adni neki. A visegrádi együttműködés egy 65 milliós közösséget tömörít, amelynek a hangját már nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ennek a 65 milliós tömbnek a magyar–lengyel tengely adja a kovászát, tehát a stratégiai céljuk, hogy ezt az együttműködést a magyar–lengyel kapcsolatok gyengítésével akadályozzák. Így ráadásul lefékezhető lenne az a konzervatív, szuverenista reneszánsz is, amelynek az elmúlt években tanúi vagyunk.
Orbán Viktor tusványosi beszédéből is az a csalódottság csengett ki, hogy a Visegrádi Négyek országai jelen pillanatban széttartanak…
Óva intenék attól, hogy átvegyük azt a narratívát, hogy temetni kéne a visegrádi együttműködést. A miniszterelnök is arra utalt, hogy kihívásokkal teli időszakát éli a magyar–lengyel barátság, és a közép-európai együttműködés is. Ugyanakkor ebben a helyzetben is fontos maradt a gazdasági együttműködés, az észak-déli irányú logisztika és infrastruktúra megerősítése, és az energiapolitika. Továbbra is kulcskérdés a régió számára a jó szomszédság-, és regionális politika. Ez abban is kitűnik, hogy azok a lengyel elképzelések, amelyeket még márciusban annak reményében tápláltak, hogy az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos álláspontjuk miatt felgyorsulnának az EU-s források kifizetések, dugába dőlni látszanak. Azaz a lengyelek és a magyarok továbbra is egymásra vannak utalva a brüsszeli tárgyalásokban.
Eszerint kijelenthetjük, hogy Lengyelországnak nem érte meg olyan vehemensen beállni a brüsszeli álláspont mögé az orosz-ukrán háború kapcsán…
Igazából Lengyelország nem Brüsszel mögé állt, hanem elé. Álláspontját a lengyel értékekből és érdekekből vezette le, ahogyan tette ezt hazánk is. A lengyel álláspont azonban, mivel egybeesett a fősodratú európai politikával, némi joggal remélhették, hogy ez hatással lesz az uniós források folyósítására is. Hovatovább Andrzej Duda köztársasági elnök már januárban – tehát a háborút megelőzően – arról beszélt, hogy a vitás kérdésekben kvázi sikerült megegyeznie Ursula von der Leyennel. Májusra azonban világossá vált, hogy azok a nyomásgyakorlási eszközök, amelyeket az európai baloldal alkalmazott Lengyelországgal szemben, fennmaradnak.
Ha már a Visegrádi Négyek együttműködését ilyen támadások érik, milyen jövője lehet az éppen formálódó európai összefogásnak a konzervatív reneszánsz mentén? Itt sem ártana esetleg jó előre kibeszélni a vitás pontokat…
Minden tekintetben embertpróbáló feladat egy olyan szövetségnek a létrehozása, amelynek víziója arra épül, hogy minden ország a saját érdekét képviseli, ebből vezeti le a saját politikáját, és ezeknek a politikáknak a konszenzusából kell megszületnie az európai politikának. Könnyebb a dolga annak a politikai közösségnek, amely minden európai országban ugyanazon Európán kívüli birodalmi igények kiszolgálóiból áll, hiszen nekik egy homogén víziót kell megvalósítaniuk.
A szuverenistáknak ellenben komoly vitákat kell majd bizonyos kérdésekben lefolytatni, viszont ezektől nem szabad megijedni.
A vitákon és konszenzuson alapuló együttműködés sokkalta demokratikusabb Európa-felfogás, mint a baloldalé, amely gyakorlatilag politikailag és a kommunikációs térben ellehetetleníteni igyekszik minden olyan hangot, amely a vízióikkal ellentétes álláspontot fogalmaz meg.
A háború és a háború miatt létrejött gazdasági nehézségek fényében van egyáltalán relevanciája az európai konzervatív összefogás lehetőségeiről beszélni?
A szuverenista, jobboldali reneszánsz nagy lendületet kaphat szeptember 25-én Olaszországban, ahol jelen állás szerint nagy esélye van egy jobboldali kormány megalakulásának. Erről a választási szövetségről éppen a múlt héten állapodott meg Silvio Berlusconi, Giorgia Meloni és Matteo Salvini. Ha ez a jobboldali kormány megalakul, akkor megérkezik a konzervatív összefogásba egy régen várt nagy tag, amelyet már Orbán Viktor is sürgetett. Fontos megjegyezni, hogy ez a jobboldali kormány nagyon nehéz helyzetben veheti át Olaszország irányítását, emellett hihetetlen kommunikációs támadásoknak lesz kitéve. Ha pedig a formálódó európai jobboldali összefogásról beszélünk, előre megjósolható, hogy vitás kérdés lesz a bevándorlók szétosztásának kérdése, hiszen az olasz jobboldalnak más az álláspontja, mint a közép-európai jobboldalé. Ebben a szituációban meg kell találni azt a négy-öt nagy témát, amely mentén a jobboldal össze tudja fogni Európát, és nem szabad félni kimondani, mik a tagállamok nemzeti érdekei, és meg kell határozni azokat a kompromisszumos megoldásokat is, amelyek összhangba hozzák az érdekkülönbségeket.
A lengyel ellenzéki sajtó példáján is látszik, hogy egy-egy elferdített mondat hogyan képes éket verni két hagyományosan baráti nemzet közé. Ha az európai konzervatív összefogást vizsgáljuk, elvégezte-e a szuverenista tömb sajtóik összehangolásának házi feladatát, amely oly eredményesen működik a baloldalon?
Ebben a kérdésben Magyarország a szellemi hátország kiépítése terén is példával tud szolgálni és ambíciót tud felmutatni. Valóban szükséges az agytrösztöknek, utánpótlás-nevelő műhelyeknek egy európai dimenziót adni, és ezt megtenni a média területén is. Bizonyos szempontból könnyebb a helyzete egyébként az európai jobboldalnak, hiszen ahogy mondtam, ez az oldal nem szabad, hogy féljen a demokratikus vitáktól és a saját nemzeti érdekek képviseletétől, közvetítésétől. Ezért sem szükséges olyan szinten koordinált hálózatot létrehozni mint a baloldal esetében, ugyanakkor több alkalmat kell teremteni a találkozásnak. Ezáltal létrejöhet egy olyan „idegrendszer”, amely Madridtól Stockholmig behálózza egész Európát, és, ha ez megvalósul, pillanatok alatt leleplezhetőek lesznek azok a dezinformációs kísérletek, amelyek folyton megakasztják az európai konzervatív összefogást és együttműködést.
Vezetőkép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS