Soha nem ajnározunk komcsit, se Nagyot, se Hornt, se Pozsgayt
Nagy Imre nevét nálam többször az elmúlt években maximum történészek vagy sokkal elszántabb újságírók írhatták le. Mert anélkül, hogy magamnak valami érdemleges hatást kiváltó tevékenységet vindikálnék, azt öndicséret nélkül is leírhatom, hogy a Mandineren még 2018-ban – te jó ég, tehát már 4 éve – megjelent cikkeim az egykori miniszterelnökről viszonylag nagyot szóltak. Az írások fő témája az volt, hogy ennyi idővel a rendszerváltoztatás után igencsak ideje lenne szakítani a romanticizált Nagy Imre-képpel és tudomásul venni, hogy 1989-ben teljesen mást jelentett a neve és az újratemetés aktusa, mint akár 2018-ban.
Mert Nagy Imre viszonylagos érdemei mellett is egy olyan politikus volt, aki hazájának szánt szándékkal ártani akaró, idegen érdekeket megvalósító, kollaboráns, a magyar társadalom szétverésében elévülhetetlen bűnöket elkövető, vérbeli bolsevista volt. Ilyenről pedig egy demokratikus társadalom maximum úgy emlékezünk meg, mint olyan elkövetőkről, akik Magyarországot egy sötét korszakba húzták le.
Sőt, annyi személyes szálat hadd hozzak még fel – szerintem erről korábban nem is beszéltem nyilvánosan –, hogy közvetve a műsorvezetői karrierem is ezeknek az írásoknak köszönhetem. Ezek kapcsán hívott be egy tévés vitára az Echo TV Jeszenszky Gézával, majd ezt látta valamivel később az M5 akkori csatornaigazgatója, Siklósi Beatrix és így kerültem a ma is futó Ez itt a kérdésbe. Mennyi mindenre alkalmas egy tabudöntögető cikk, ugye.
A mai nap persze elsősorban nem Nagy Imre bűneiről szól – arról egyébként is beszéltem eleget ezekben a cikkekben –, hanem az emlékéről. Arról, hogy mit jelentett 1958-ban, 1989-ben és mit jelent 2022-ben. És bár szervesen nem tartozik a témánkhoz, hadd hozzak ide egy példát, amiben a dualizmus időszakát és a Kádár-rendszert hasonlítom össze. Igen, tudom, szinte már blaszfém a kettőt egy mondatban is megemlíteni, de higgyék el, a magyar társadalom sajnos nem elhanyagolható része igenis meg szokta tenni ezt az összehasonlítást, nem a Ferenc József-féle érát dicsérve. Szóval, az 1849-ben valóban jogtalanul és aljas módon kivégzett miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos nevét Budapesten már 1875-ben viselte közterület. Mondatni, Budapest születése után nem sokkal ez már megvalósulhatott. Pár évtizeddel később, de még bőven a dualizmusban pedig már Kossuth-szobrokat is állítanak, aki – és ezt a vitát sem akarom elkezdeni – némileg más minőséget képvisel, mint a mártír miniszterelnök.
El tudják azt képzelni, hogy 1975-ben, az ún. érett Kádár-rendszer kellős közepében utcát neveznek el Nagy Imréről? A nevét sem lehetett hangosan kimondani. És ha valami, hát az ilyen különbségek szimbolikusan nagyon jól megmutatják, hogyan viszonyul egy rendszer a saját bűneihez. De vissza a témánkhoz.
Kétségtelen, hogy Nagy Imre újratemetése 1989. június 16-án az egész nemzetnek adott plusz lelkierőt a rendszerváltoztatás végrehajtásához. Mert ott és akkor – teljesen jogosan – nem Nagy Imréről szólt ez az egész, hanem Kádár János rezsimjének gonoszságáról és bűnösségéről. Arról, hogy ennek véget kell vetni és véget is vetünk. Ezért ott és akkor valóban mondhattuk ambivalensnek az 1956-os bűneit – bizony, fiatalok ezreit felszólítani a küzdelemre, akkor, amikor már semmilyen csapatok sem állnak harcban és szembetalálják magukat a halált hozó szovjet tankokkal, bűn –, illetve az évekkel korábban elkövetett gonosztevéseit is, a svábok kitelepítésétől kezdve a begyűjtési miniszterségéig. Mert különleges, mondhatni, történelmen kívüli pillanatoknak különleges szabályai vannak.
Ám ez az idő elmúlt. Tisztelettel emlékezünk arra az 1989-es napra, de nem annak egyik szereplőjére, Nagy Imrére.
Mert amondó vagyok, valamelyest sorsszerű, hogy éppen most akarnak egy pufajkásról közterületet elnevezni a fővárosban.Ugyan érdekes logika, hogy az ellenzék pont '56 szellemiségéből kiindulva is bírálja a kormány háborús politikáját, ugyanakkor arról nevezne el utcát vagy teret, aki ugyanakkor a szovjetek oldalán harcolt, de ez már az ő bajuk.
Nekünk viszont ki kell mondani – mert ha létezik jobboldali, nemzeti érték és alapkiállás, akkor ez az –, hogy komcsikat nem ajnározunk.
Nem mosdatjuk őket, nem állítunk róluk pozitívumot és nem kezeljük őket a nemzet építő részeként. Legyen szó Horn Gyuláról, Nagy Imréről, de bizony akár Pozsgay Imréről vagy Szűrös Mátyásról is. Mert én ugyan egy pillanatig sem osztottam azokat az elborult ötleteket, hogy mindenkit ki kellett volna zárni a magyar közéletből 1990 után, aki akár MSZMP-tag is volt – ez teljes képtelenség, őrült túlkapás –, de a másik végletbe sem esnék.
Aki egy elnyomó, kollaboráns államszervezetben vezető tisztséget töltött be, annak semmi keresnivalója egy demokratikus, szabad társadalom történelemkönyvében a jók és tiszták lapjain. Nemhogy a hősök között megemlítve őket.
A komcsi az csak komcsi. A komcsi az a fajta, aki ha lehetőséget kap – és szovjet szuronyokkal a hátuk mögött erre bizony sok évtizedes lehetőségük volt –, akkor gyilkol, rabol, elnyom. És engem nem érdekel az a fajta érvelés, hogy amíg Pozsgay csak elnyomott, addig Nagy rabolt és gyilkolt is, ezért előbbit bármennyiben is fel kéne mentenem. Sok alkut meg kellett kötni a szocializmus évtizedei alatt annak az embernek, aki szeretett volna előrehaladni, mert a tehetség nem mindig volt elég, de államminiszternek vagy a Hazafias Népfront vezetőjének volt szükséges lenni.
Ezért egészen egyszerű 2022-ben a jobboldali hozzáállás: nem dicsérünk komcsikat. Soha, sehol, semmilyen körülmények között sem.
Vezető kép: MTI/Bruzák Noémi
