Sokadik ukrán wunderwaffe – Avagy miért veszélyesek a kazettás lőszerek
A csodafegyverek egyik jellemzője az, hogy nem működnek. Németország nem nyerte meg a második világháborút a Tigrisekkel, a sugárhajtású Messerschmittekkel és még a V–2-esekkel sem. Ezért is kétes az öröme azoknak, akik a hír hallatán, hogy Ukrajna kazettás lőszereket kap, már arra készülnek, hogy Zelenszkij holnapra beveszi Moszkvát. Nem jött ez össze a HIMARS-okkal, a Leopardokkal, és még a Storm Shadow-k se váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A kazettás lőszerek pedig nem csodafegyverek – kivéve persze abban az esetben, ha az a célunk, hogy a háború után minél több civil haljon meg.
Ukrajna első "csodafegyvere" a török Bayraktar drón volt, majd a Stinger rakéták; később a HIMARS-októl várták, hogy felőrlik az orosz hadsereget, de a Leopardok, vagy a Storm Shadow rakéták sem változtatták meg a háború menetét. Persze a hurráoptimista elemzők és haladó újságírók mindegyikről megírták, hogy mennyivel jobbak, mint ami az oroszoknak van, azonban ha ez így is volt, mára már az oroszok is szép nagy készletet halmoztak fel ezekből a nyugati fegyverekből.
A napokban a vágyvezérelt világ annak örült, hogy Kijev kazettás lőszereket kap az USA-tól. A helyzet viszont az, hogy ezek nemhogy modern és megbízható hadianyagok, hanem elavult, hatástalan, leginkább a civilekre veszélyes fémhulladékok. A kazettás lőszer tulajdonképpen egy olyan robbanótöltet, amely a becsapódás előtt robban fel, és sok száz, vagy akár sok ezer kisebb bombával szór be egy hatalmas területet. Egyes típusai akár egy 40–45 kilométer sugarú körben "permetezik" be a földet robbanóanyagokkal.
Ezek a "bombacsemeték" azonban nem minden esetben robbannak fel azonnal. Van úgy, hogy éveken keresztül várják a földben, hogy beléjük szántson egy eke, vagy megtalálja őket egy gyerek és játszani kezdjen velük, hogy aztán a lehető legrosszabb időpontban teljesítsék be feladatukat. A fel nem robbanási arányt olyan apróságok befolyásolják, mint az időjárás, vagy az, hogy esés közben fennakadnak egy bokor ágain. A kazettás lőszerek esetében a 40 százalékos felrobbanási arány már jónak mondható. Igen, arról van szó, hogy a lehullott bombák akár 60 százaléka azt várja, hogy később, ha kisüt a nap, vagy egy kisfiú leveszi a fáról, durranhasson egyet. Nem véletlen, hogy a kazettás lőszerek áldozatainak 94 százaléka civil, ezek negyven százaléka pedig gyermek:
Éppen ezért több nemzetközi szervezet is azért indított kampányt, hogy mielőbb tiltsák be a hasonló fegyverek használatát és gyártását, a készleteket pedig semmisítsék meg. 2008. május 30-án Dublinban 107 állam el is fogadta a kazettás fegyverek tilalmáról szóló nemzetközi egyezményt. Azonban ez nem sokat változtatott a helyzeten, hiszen Nagy-Britannia és Franciaország nem semmisítette meg a készleteit, hanem nagyvonalúan eladta őket a fejlődő államoknak, a nagy játékosok, vagyis az Egyesült Államok, Oroszország és Kína pedig nem csatlakoztak az egyezményhez (ahogy a finnek sem, de állandó háborújukat a rénszarvasokkal valószínűleg nem ilyenekkel vívják).
Most pedig Ukrajna megkapja az USA készleteit (milyen szép párhuzam, hogy a franciák Kongónak adták a sajátjukat, az amerikaiak meg Kijevnek, de mindegy). Méghozzá azzal az indoklással, hogy az ukrán hadsereg kezd kifogyni hagyományos lőszerkészleteiből, ezért ezekkel fogják pótolni a hiányt. Ami szép és jó, azonban nem változtat a tényen, hogy egy olyan fegyverről van szó, ami elsősorban nem a másik hadseregre, hanem a civilekre jelent veszélyt. Ennek oka, hogy a bombák jelentős része nem az első becsapódáskor robban fel, ahogyan azt tervezték. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága szerint a lőszer meghibásodási aránya 10 és 40 százalék között váltakozik. Vagyis 10 kilőtt kazettás bombából akár 4 is földet érhet robbanás nélkül, ami évtizedekig kockázatot jelenthet.
Ezeknek a fegyvereknek a nagyarányú használata azt eredményezte, hogy országokat és régiókat több tízezer, sőt néha milliónyi fel nem robbant és rendkívül instabil hadianyag fertőzött meg
– áll a szervezet kazettás bombákkal kapcsolatos tájékoztatójában. Amellett, hogy közvetlen veszélyt jelentenek a kazettás lőszerek a környéken élő civilekre, a fel nem robbant bombák kicsik, érdekes formájúak és színesek lehetnek, vagyis azok, amelyek nem robbannak fel azonnal, játéknak tűnhetnek a gyerekek számára, akik megpróbálhatják felkapni ezeket, amelyek aztán megnyomorítják vagy megölik őket.
De pánikra semmi ok, a civilgyilkos lőszert szállító amerikaiak szerint az ukránok azt "nem fogják használni", vagy ha mégis, akkor csak a saját országukban. Megnyugtató.
Hogy pontosak legyünk: a kazettás lőszerek erődítmények, beásott védelmi vonalak ellen tulajdonképpen annyit érnek, mint halottnak a csók, vagy kevésbé cizelláltan, mint... nem, ezt le se írjuk. Ezek az eszközök ugyanis nem képesek akkor robbanást kiváltani, hogy egy megerősített állást komolyan roncsoljanak, ellenben egy mezőgazdasági gép vagy egy gyanútlan civil életének kioltására tökéletesen alkalmasak. A taposóaknákhoz hasonlóan tehát egy olyan fegyverről van szó, amit egy felkészült katonai erő könnyedén kivéd, azonban a háborúk végeztével még évtizedekig képes a pusztításra. És pusztítanak: hogy csak egy példát vegyünk, a délszláv háborút követő első évben több mint száz halálesetet okoztak a hasonló lövedékek. Egy év alatt. A NATO becslései szerint a Koszovóban található fel nem robbant bombák negyven százaléka kazettás lőszer.
A kérdés tehát nem az, hogy megfordítja-e a háború menetét az új lőszer, mert nem fogja, hanem az, hogy a kazettás bombákkal belőtt területeken milyen lesz az élet tíz, húsz vagy akár ötven év múlva? Mi a célja ezek átadásának, mert az orosz vonalakat ezzel nem fogják megtörni, de az ott lakó civilek életét több évtizedre pokollá teszik. Együtt köszönthetjük tehát az új Libanont, Szíriát, Laoszt – csak ezúttal Európa szívében.
Fotó: Telegram (civil járművet talált el egy ukrán rakéta Donyeckben)
