Sorban álltak Orbánnál a legerősebb francia elnökjelöltek
Határozottan nem lennék Emmanuel Macron helyében. Most képzeljék el! Itt van ez a világnézetileg kissé meghatározhatatlan, fénykorában a progresszió által Trudeau-val emlegetett francia elnök, akinek egyfelől jelentősen módosítania kellett a politikáján. Ne felejtsük el, hogy Macron az, akinél kisebb felhatalmazással elnök még nem nyert választást Franciaországban. És ha nincs egy eufemisztikusan értve világraszóló botrány a republikánusoknál, illetve nem tartanak évszázados lejtmenetben a hagyományosan balos pártok, akkor Macron nem jutott volna be a második fordulóba.
Ámde bejutott, Marine Le Pen ellenfeleként, ilyenkor pedig egyszerű a francia képlet: annyira démonizálták a Nemzeti Frontot – ma már Nemzeti Tömörülést –, hogy kérdés nélkül mindenki leszavaz a másik jelöltre. Emlékezzünk csak 2002-re, amikor Chirac ilyen módon 80 százalék körül verte az öreg Le Pent.
Macron eredménye ettől jócskán elmaradt, egy történelmien alacsony részvételű elnökválasztáson. Innen kellett bedörrentenie a motort – és akkor a sárgamellényes tiltakozásokról itt most nem is ejtenék szót. Kezdeti politikája klasszikusan liberális, progresszív, a városi értelmiségnek igen tetsző volt. Az évek azonban múltak és Macronnak fokozatosan szembesülnie kellett azzal, hogy ha és amennyiben nem mutat be egy egészen mérsékelt jobboldali fordulatot, akkor még egyszer nem lesz Franciaország elnöke. E téren alapvetően a migráció kérdésében vett fel radikálisabb álláspontot, ami persze éppen csak a józan ész politikája, de Nyugat-Európában ez sem kevés. Világosan meglátta, hogy a republikánusok felívelőben vannak, a Nemzeti Tömörülés is képes lehet egyszer talán meglepetésre – elvégre ki adott volna Trumpnak elnöki széket 2015-ben –, és akkor az új belépőkről még nem is beszéltünk.
Szüksége van tehát ingadozó jobbosokra, akiknek ilyen-olyan gondjaik akadnak a republikánusokkal, az úgynevezett szélsőjobboldalra meg annak karámba zárása miatt soha nem szavaznának. Mit lehet tenni a politika újra pozicionálásán túl? Mondjuk meglátogatni azt az európai vezetőt, aki még soha nem fogadta, ellenben ő a közelmúltban két másik francia elnökaspiránst igen. Gondoljunk bele egy kicsit! Képzeljük el, ahogy fennen hangoztatja a magyarországi ellenzék, hogy Orbán Viktor csak elrettentő példa a fényességes Nyugaton, erre a momentán legerősebb európai állam három legesélyesebb elnökjelöltje rövid úton tiszteletét teszi nála, hogy bizonyíthasson saját szavazói felé is. Azért megnézném azt az utat, ahogy meggyőzik magukat a balos tótumfaktumok, hogy minden rendben van. Mint a mémes, rajzfilmes kutya, aki ül egy kocsmai asztalnál, körülötte egyre nagyobb a tűz, de csak azt ismételgeti, hogy minden rendben van, nincs itt semmi látnivaló.
No de újfent, itt van nekünk Macron. Látja, hogy az európai politika most fordulópont előtt áll. A németek lelkesen, birodalmi lendülettel igyekeznek magukat tökön szúrni és közben kicseszni mindenki mással is az unióban, viszont hosszú idő után közel sem olyan erősek, mint Merkel idejében. A franciák pedig ezt nagyon, de nagyon szeretik. Azt viszont kevésbé, ha bele akarnak szólni a mezőgazdaságukba és az atomenergiába. Sőt, azt talán a legkevésbé, ha a német külügyminiszter első, udvariassági látogatása során máris megemlíti, hogy egyik fő célja a francia atomerőművek bezárása is. És ez a kettősség – a jobboldalinak is nevezhető fordulat, illetve a konkrét ügyekben való együttműködés – megszüli a döntést: el kell látogatni Orbán Viktorhoz. Ahhoz az Orbánhoz, akivel sokkal több dologban nem értenek egyet, mint igen, de a politikai logika nem mindig ennek a megvitatásáról szól.
De érdemes szemügyre venni Macron magyarországi programját is, mert igencsak tanulságos. Elsőként meg kellett látogatnia a hálózat miatt Heller „nóvanvazshat” Ágnes, az egykori bolsevista, majd a Jobbikos Átöltözési Program alapítójának sírját, akit még onnan ismerhetünk, hogy harcosan volt a '70-es években rákosista, a kádári rendszer ellenfeleként, illetve elmondta az ATV-ben a poszthelleriánus filozófia alapjait: a jogállam helyreállítása mindig demokratikus. Kellett, mert azt komolyan senki sem gondolhatja, hogy a fiatal Macron, miközben tanárnőjét húzogatja, az asztalfiában a boszorkány műveit tartja. A hálózaton belül ez viszont egyfajta jelzés, hogy jól van, velünk vagy. Meg aztán innen is tudjuk, hogy Macron tényleg, de igazán az idősebb hölgyekhez vonzódik. Aztán találkozik Orbánnal, mert szeretne választást nyerni, az meg nem fog menni ingadozó jobbosok nélkül. Ez ősbűn, főleg, mert a felszín alatt más dolgokban is együttműködhetnek. Végül találkoznia kell egy Márkival meg Karácsonnyal. Na, ez a kemény. És ki a nyertes? Orbán Viktor, mert ő a hivatalban lévő vezető, aki bármiben is dönthet és megállapodhat, szövetségben részt vehet. De Macron biztos cukin simogatta Márki-Zay meg Karácsony fejét, azért az se rossz, na!
Komolyra fordítva, eljött annak az ideje, hogy Magyarország saját érdekeiben formabontó szövetségeket kössön meg. Ne legyen kétségünk, Macron a színfalak mögött még csak annyira sem fog segíteni, mint ahogy azt Merkel vagy Kurz tette – mindketten hiányozni fognak a primer cselekvéseket levéve. Macron teljes nyugalommal és egyetértésben áll majd ki a jogállamisági mechanizmus bevetése mellett. A világon semmilyen gesztusra sem várhatunk tőle a nyilvánosság előtt. A cél azonban nem ez. A cél az, hogy annak használjuk az Európai Uniót, amire az való: a politikai logika útján meghozott döntésekre. Teljesen felesleges csak és kizárólag értékszövetségeket kötni – az is kell néha persze –, amikor érdekszövetséggel is lehet előrébb jutni.
Azt, hogy pontosan mennyit is ért ez a találkozó, majd megmutatja a jövő. Egyelőre Orbán és Macron is lobogtathatja a találkozó tényét, a magyarországi ellenzék a tényt, hogy egyáltalán Macron fogadta őket, utóbbi pedig ugyanezt a hálózat felé is mutogathatja. De ezek mind színpadi történések, az EU-ban pedig az számít, mi történik a színfalak mögött. Jövőre megtudjuk.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
