Szervusztok! Szervusztok! – ismét nagybetűs focihangulat volt a Fradi lelátón. Ezt nem vehetik el!
Közösségről, fradizmusról, a fanyalgó nihilisták lejárató tevékenységéről, a balhéról, és mindenezen túl arról, miért érdemes szurkolni, meccsre járni, mit kaptak vissza azok, akik szombaton kimentek a Ferencváros hazai meccsére. Nagy Ervin írása.
Csodás és felemelő, szavakban és írásban aligha visszaadható érzés volt, mikor a Fradi tábor térben, szektorban és a vénaszkenner ügyében is szétszakított részei véget nem érő „szervusztok!” rigmussal köszöntötték egymást a hétvégén. Néhány perccel a rangadó előtt – újra közösen a lelátón. Telt házzal, zöld-fehér zászlókkal és görögtűzzel. Akár egy nagycsalád – ahogy lassan utoljára három és fél évvel ezelőtt –, húszezer torokból tört elő a „Hajrá Fradi”! Ismét nagybetűs focihangulat volt a lelátón. Csak kívánni lehet azt, hogy más csapatok szurkolói is átéljenek valami hasonlót. Jót tenne a magyar focinak...
Gyermekkorukra emlékező, büszkén mosolygó családapák, kik egymásnak és a feleségeiknek mondogatták, hogy ”na ugye, hogy van ilyen is a magyar pályán!”, miközben a könnyes szemű nagyszülőkkel együtt az izgatott és tátott szájú gyermekek buksiját simogatták a családi szektorban. És persze a „kemény mag”, egymásra mosolyogva énekelte, hogy „Száz kisleány, egy gólra vár, Száz csókot ád majd a győztes meccs után!” És így tovább. Többször is. Megállás nélkül.
Beleremegett a stadion. Borzongott a hátgerinc, libabőrösek lettek az „újhúsok” (és sokan a régiek közül is), mindenki boldog volt, hogy a széthúzás helyett végre összetartás lett a Fradi családban.
Igazi szurkolói hangulat volt – aki ott volt tudja, aki a helyszínen szurkolt nem felejti és visszavágyik rá. (E sorok írója is...) És amit néhány hülye részeg, vagy éppen provokátor viselkedése sem vesz már el a lelátón ugrálóktól, tőlünk...
Mindegy, megszokhattuk már, hogy a kettős-mérce valamiféle velük született attribútum, amin változtatni már soha nem fognak...
Mi viszont nem mérünk kettős-mércével. Ahogy a Fradi tábor sem. Az erőszakos cselekmények után (amiről egyébként a húszezer szurkoló csak az esti médiából értesült...) szigorú vizsgálat fog következni, amiben a rendőrség, a klub és a szurkolói táborok is közösen lépnek majd fel. Mert ez senkinek sem jó!
Mert ilyen többet nem történhet meg. Nem tudjuk, hogy mi lesz a vége, bár a jelek szerint szándékos provokáció történt (vannak biztonsági kamerafelvételek, melyek szerint szervezett csoport követte el a balhét) – de egy biztos, ahogy a csapatnak is közösen szorított a klub és a szurkoló, úgy az bűncselekményt elkövetőket is közösen fogják végleg kilökni Fradi családból...
A foci Magyarországon igazi közösségteremtő erő. Még akkor is, ha nem éppen világszínvonalon műveljük a legnépszerűbb sportot manapság. Emlékezzünk csak a kiugró teljesítményű és sikerű, tavalyi Európa bajnoki szereplésünkre! Mikor utcai karnevál kerekedett a budapesti hidakon, a belvárosban, a vidéki nagyvárosokban és a kisebb települések közösségi terein. Jó volt akkor magyarnak lenni. Jó volt a nemzet közösségéhez tartozni.
És akkor is, akár csak most, volt egy fanyalgó belvárosi értelmiség, egy igazi nihilista, önmagát felsőbbrendűnek tartó közeg, amely gúnyolódott, csúfolódott. Amely politikai fegyverként próbálta a stadionépítéseket, a sportba áramló pénzeket teljesen más színben feltüntetni, mint amiről igazából szól az egész.
Mert azt mindig elfelejtik hozzátenni a történethez a sivalkodók, hogy az élsport támogatása egyrészt a nemzeti kultúra része, másrészről pedig az amatőrt sport tömegessé válásának segítője. Amely utóbbi – elnézve a mai fiatal (és persze az idősebb) generáció egészségi állapotát – hosszú távú stratégiai célja kell, hogy legyen a politikának.
Ez máshol Európában alap. Csak nálunk vannak olyan liberális, komcsi és a kettő metszésében létező (értsd: voltkomcsik) megmondó emberek, sajtó és értelmiség, amely mindenre köpköd, ami közösségteremtő erővel bír. Ilyen a foci is. Bármilyen gyatra a válogatott teljesítménye, úgy várunk egy kis sikerre, mint az éhező egy falatnyi zsíros kenyérre. Ha megkapja, akkor boldog, motivált és jól érzi magát. Talán még edzőcipőt is húz és sportol egy kicsit. De mindenképpen közösségben ünnepel.
Ez a motiváló hangulat villant ismét meg a Fradi lelátón. Ezt érezte mindenki, aki jelen volt. Ezért érdemes meccsre járni, közösségben lenni, hinni a másikban és valami felettünk álló értékben. És persze ebbe rondított bele a nyilvánvalóan szervezett balhé, és ezt próbálja most minden elé nyomni a balliberális média, leginkább az Index. Pedig egy bűncselekmény az mindenhol bűncselekmény – azt ki kell vizsgálni, nyomozni és megbüntetni az elkövetőket. Ennyi.
A szurkolókat pedig nem szabad megfélemlíteni, eltántorítani – mert, ha ilyen esetek miatt nem mennek meccsekre a családok, a gyerekek, akkor egy közösségi élménytől lesznek szegényebbek.
Végül pedig három, a lelátón tapasztalt történtekkel kapcsolatos megjegyzés csupán.
Először is, a meccs előtti bemutató repüléssel hangulatot keltő sas ezúttal kissé megzavarodott a tömegtől és a hangorkántól. Nem oda és nem akkor repült, ahogy a híres idomárja instruálta. A legnagyobb meglepetésre azonban, a sas addig körözött össze-vissza, mígnem a „B-közép” előtti kapu felső lécén landolt, a saját dobogója helyett. Az idomár alig tudta lecsalogatni a megszeppent sast – a szurkolók nagy örömére. Mert mindig az élet írja a legjobb sztorikat...
A meccs folyamán több üzenetet is kiraktak a B közép szurkolói. Előre megírt szlogenek, szövegek. Egyetlen sértő, bántó, vagy rasszista megjegyzés sem volt.
Buzdító és lelkesítő azonban annál több, És talán a legszebb jelenet egyike az volt, mikor kikerült egy molinó a következő felirattal: „1956 - 2016: AHOL A HŐSÖKET NEM FELEJTIK, OTT MINDIG SZÜLETNEK ÚJAK.” Ugyanis a meccs napja november 4-ére esett. S mikor e girbegurba szöveg feltűnt a lelátón mindenki együtt kiabálta, hogy „ria-ria-Hungária!”
És végül, ugyanazt az érzést kívánom fradistaként, a tízéves fiammal a meccsen boldogan szurkolóként, hogy más csapatok drukkerei, illetve gyermekei is éljék meg azt az elmondhatatlan, fantasztikus érzést, amit a hétvégén a lelátón éltünk át. A „B-középpel”, a családokkal, a gyerekkel, a nőkkel és az idősekkel együtt. No meg a játékosokkal. Mert mostantól nekik is fel kell nőniük a szurkolókhoz!
Nagy Ervin filozófus, tanár
Címlapfotó: Facebook
