Csányi Sándor elismerte, hogy hibázott, de ki ajánlotta neki a belga pojácát?
A keddi válogatott siker után Csányi Sándor, az MLSZ elnöke elismerte, hogy nagy hiba volt Marco Rossi elődjét, George Leekenst idehozni. Azt mondta, hogy meggyőzték a belga pojáca kinevezéséről. Most már csak egy kérdésünk van: ki, kik voltak azok, és mikor állnak fel, mikor vállalják a felelősséget? Publicisztika.
Elképzelem Csányi Sándort, ahogyan körbenéz az ausztrálok elleni vereség után. A válogatott ismét kikapott, Leekens úr ideje végérvényesen lejárt. Az MLSZ elnöke kivételesen magányos, senki sem jön oda okkal vagy ok nélkül gratulálni, gazsulálni, törleszkedni, kérni, hízelegni. Nem, a sajnálatosan egy párhuzamos világba költöző Pataky Attilához hasonlóan Csányi is egy kör, egy üres kör közepén áll, és mindenki egyre távolabb húzódik. Mintha ő is a gyíklényekről beszélne.
Az elnök megfordul, keresi azokat, akik Leekenst ajánlották, de senkit sem lát, a fejek eltűntek a vállak között. Nem képletesen, hanem a valóságban: csupa fej és nyak nélküli ember áll a pezsgőkkel és szendvicsekkel megrakott asztalka körül.
A belga pojáca még leadja utolsó nyilatkozatát, aztán csomagol, megbukott, ahogyan azt a többség, köztük a szurkolók, az újságírók előre várták. Nem csak szakmailag bizonyult bántóan kevésnek, emberileg volt igazán nulla. Üres, hazug, a magyar közvéleményt ostoba véglények hordájának tekintő nyilatkozataival már az első meccsek után lejáratta magát.
Műmájer szemüvege mögül leadott álságos szövegeivel még a magyar edzőkön is túltett, pedig a mi gyomrunk tényleg mindenhez hozzászokott. S persze az is kiderült, hogy esze ágában sincs túl sok időt ezen a boldogtalan tájon tölteni, csak a pénzt markolta fel. Abból jó sokat. A mi pénzünket.
Olyan elkeseredetté vált mindenki, hogy sokan már Pintér Attilát is visszasírták – ez mindent elmond a teljes nihilről.
De most térjünk vissza ahhoz, hogy kinek a tanácsára jött ide Leekens?
Ki, kik azok, akik miatt egy újabb évet elvesztegetett a magyar futball, a nemzeti csapat, amelynek fontossága minden egyes arcpirító vereség és minden egyes szép győzelem után ismét világossá válik. A válogatott, amelyet többségünk minden megalázás ellenére egyszerűen képtelen végleg megutálni, nem tudunk lemondani róla, mert olyan mint a rosszul tanuló fiúnk, a megbízhatatlan, részeges apánk, akik azért néha-néha meglepnek egy-egy szép pillanattal. Szeretjük őket, ez van.
Szóval: kinek köszönhettük a mindig fess, emberi luftballont?
Csányi most legalább vállalta a felelősséget. Úriemberhez méltón: „Úgy gondolom, jó döntés volt Marco Rossit kinevezni – mondta a Nemzeti Sportnak a keddi győzelem után. – Hogy túl késői döntés volt ez? Lehet, hogy igen, és ez az én hibám. Engem győztek meg arról, hogy Georges Leekens a megfelelő ember, de úgy gondoltam: inkább később váltsunk, mint hogy ne tegyünk semmit.”
És akkor még egyszer: kik győzték meg? Mikor fognak kiállni a nyilvánosság elé?
Azt hiszem, mindannyian tudjuk a választ, és azt is, amíg nem tesszük tisztába a dolgokat, addig itt sohasem fog megváltozni igazán semmi.
Fotó: MTI
