Lángoló hittel küzd a súlyos betegség ellen – Kövessy Róbert rendezővel beszélgettünk Wichmann Tamásról, a kenukirályról
Könnyes, megható filmbemutatót tartottak az Urániában, ahol a főszereplő Wichmann Tamás még a vetítés kezdete előtt elkéredzkedett. Orvoshoz ment, hiszen súlyos beteg. Kövessy Róbert a legendás Wichmann söröző bezárásának okán kezdett forgatni a kenukirályról, akiről csak később tudtuk meg, hogy élete legnehezebb küzdelmét vívja. Interjút készítettünk Kövessyvel, aki természetesen bízik benne, hogy Wichmann ezt a harcot is megnyeri. „A mindent legyőző hitet tapasztaltam nála. Azt a lángoló, őszinte hitet, ami végig kísérhette egész életét, egyfajta belső tüzet, ami hihetetlen optimizmussal párosul nála. Nagy bohóc ő, mondhatom így, és nagy színész, a lelke, s ez így együtt mindig túlemelte a kudarcokon, nehézségeken, betegségeken. Épp a napokban beszélgettem Schuszter Lórival, aki azt mondta, hogy Wichmann sohasem építette a saját szobrát. De amíg ezek a szobrok mennek, addig a Wichmann marad. „A többi csak Muppet show”.
Vastaps és könnyek között búcsúzott Wichmann Tamás a közönségtől azelőtt, hogy múlt csütörtökön bemutatták a róla szóló portréfilmet az Urániában. Sportlegendánk súlyos betegséggel küzd, és aznap is orvoshoz ment. A filmet Kövessy Róbert rendezte, akivel a kenukirályról és magáról az alkotásról is beszélgettünk. Filmjét február 2-án vetíti majd a Duna Televízió. A beszélgetésekbe korabeli rövid idézeteket tűztem.
Ott voltál a Modellváltás '89 nevű történelmi fesztiválunkon, ahol punkokkal, lázadó zenészekkel beszélgettél az elnyomásról, a cenzúráról. Én is erről a terepről ismerlek, legismertebb, kultikus filmed a Pol Pot megye punkjai, amely a CPG-ről szól, de forgattál ötvenhatos hősökről, forradalmár lányokról, asszonyokról, a NATO-hoz elsőként „átállt” Belovai Istvánról. Sportolóról talán még nem. Igaz, Wichmann Tamás több mint sportoló, legalább annyira kultikus személyiség, mint mondjuk a CPG tagjai. Vagy mint a „Wichmann”, azaz a kenus kocsmája. Mit jelentett ez a hely a fiataloknak, az undergroundnak?
A nyolcvanas években a közelben jártam iskolába, a Madách Gimnáziumba, így sokat lejártunk a „Wichmann-ba” is, annál is inkább, hiszen akkor már mi is szamizdatoztunk. Többek között Tamás fiával, Ákossal is. Amiért majdnem kicsaptak a gimnáziumból. Már harmadik osztályban feketelistára kerültünk, nem kaptunk KISZ-jellemzést, ami előfeltétele lett volna a továbbtanulásnak. Szóval egy menedék volt nekünk is, egy olyan hely, ahol hasonló karakterekkel találkozhattunk, sokszor a művészvilág legendás alakjaival is. Akkoriban kevés ilyen rejtőzködő hely volt, cégér nélküli, amelyről csak az oral history szerint tudták a beavatottak, hogy ez a Wichmann, hiszen csak a katedrál üveg volt az utcafronton. Ez a mai napig nem is változott.
Így aztán valamiféle bennfentes kiváltság volt az, hogy a sajátunknak érezhettük a házias kis kocsmát, mint egy gyűjtőhelyet, ahol egymásra találhatunk, és következmények nélkül lehet „lázadni”… A különböző művházak, ahol többnyire az underground forgott, mind megfigyeltek, általában kontrolláltabbak voltak, a Fekete Lyuk is később nyitott, úgyhogy a Wichmann kocsma miliője jelentette nekünk az első „összekacsintós” szabadságot, aminek az előszele már a levegőben lógott akkor…
Jut eszembe, életem első szerelmi vallomása is ott csattant el.
„Wichmann Tamás ma minden energiájával éttermének megnyitásán fáradozik – írta 1986-ban a Képes Sport. – Szent Jupát Wichmann Korcsma. Ez lesz a neve, ha elkészül. Az éttermi részben még fumérlemezek, lemeztelenített csövek, félig beszerelt konnektorok éktelenkednek, de azért már felismerhető, hogy otthonos, kellemes vendéglő lesz.” Az lett. Kulthely.>
A filmedhez az utolsó lökést ugye a kocsma bezárása indította el.
Igen, a végső elhatározás természetesen a kocsma bezárásának a híre volt, de az ötlet már régóta motoszkált bennem, hiszen mondjuk amikor bárzenészekkel forgattam, akkor sok, az ötvenes-hatvanas években kultikusnak számító helyet körbejártunk a városban. De mégis inkább a személyes szál döntött.
„Egy legenda vége: bezár a bulinegyed legrégebbi kocsmája. A sörözőt 32 éve működtető Wichmann azzal indokolta a döntést, hogy már 70 éves, és elfáradt”.>
Követted Wichmann karrierjét fiatalon? 1980-ban ugye hatalmas esélyes volt, és nem tudta megnyerni az aranyat. Sőt, feladta. Hogyan tudta ezt feldolgozni?
Én a mai napig lelkiismeret furdalást érzek a szavaiban a moszkvai fiaskóért. Úgy érzem, hogy ő maga sem tudta feldolgozni ezt a traumát. A beszélgetések alatt többször is felmerült ennek a tragikuma, és a mai napig sem érti önmagát, hogy magasan a legesélyesebbként, hogyan történhetett meg ez az olimpiai döntőben.
A mai napig küzd ennek a démonával, a filmben külön, és talán utoljára elnézést is kér az őt követő sportgenerációktól, sportrajongóktól, végső soron az egész nemzettől.
„A 4. olimpiáját járó kenuzó Wichmann sorsa valójában már a rajtnál megpecsételődött, úgy tűnt Tamás későbbi indításra számított, s emiatt azonnal hátrányba került, a 9. helyről kellett folytatnia. 750 m-nél még megpróbált erősíteni, de aztán megemelte a lapátját, leállt, nem bírta tovább. Erejét összeszedve valahogy csak eljutott a célvonalig. A fizikai és lelki ereje teljesen elfogyott. Wichmann a következőket mondta: >... egyik pillanatról, a másikra mintha elszállt volna az erőm, összetörtem, nem bírtam tovább. Ilyen talán még sohasem fordult velem elő. Nem értem, nem értem...<”.>
Madách művének kulcsmondata mintha Wichmann Tamásra és magára a sportra is utalna. A küzdés, a nem feladás. Mondhatjuk, hogy a legenda többször felállt a padlóról. Először gyerekkorában, amikor a kómából felépülve világklasszis sportoló lett. Aztán 1980-ban, amikor az olimpiai pofon után újra világbajnok tudott lenni, és ami nem mindennapi, a civil életben is helyt állt. Mi kell ehhez?
A mindent legyőző hitet tapasztaltam. A lángoló, őszinte hitet, ami végig kísérhette egész életét, egyfajta belső tüzet, ami hihetetlen optimizmussal párosul nála. Nagy bohóc ő, mondhatom így, és nagy színész, a lelke, s ez így együtt mindig túlemelte a kudarcokon, nehézségeken, betegségeken. Rendkívül közvetlen, barátságos és szimpatikus személyiség. Önmaga tudott maradni minden helyzetben. Épp a napokban beszélgettem Schuszter Lórival , aki szintén szereplője a filmnek, hiszen ott működtette az IRI-t (Ifjúsági Rendező Irodát) erről. Lóri is azt mondta, hogy Tamás sohasem építette a saját „szobrát”, amit oly sokan igyekeznek önző módon megtenni.
Nem, ő az önmagát természetes módon építő legenda által tudott kimagaslani az akkori félelmekkel, gyávasággal, árulásokkal teli világból. Azok a szobrok mennek, de „a Wichmann” marad. „A többi csak Muppet show” – mondta Schuszter.
Ugyanezzel az attitűddel találkoztam a punkfilmjeim, sőt az 56-os lányok forgatásakor is, s ez engem legalább annyira lelkesít, és erőt ad a sokszor kilátástalan filmes munkákhoz.
Képes Újság 1979-es cikkéből: „Másoktól hallottam, hogy a duisburgi világbajnokság előtt szombaton halt meg Wichmann Tamás édesanyja. Hétfőn a kiírás értelmében, Dunavarsányban mégegyszer össze kellett mérnie erejét egyik hazai riválisával. Így döntötték el a VB-indulás jogát. Dr. Parti János szövetségi kapitány a történetekre való tekintettel fel akarta menteni Tamást a vízre szállástól. Ő azonban nem fogadta el. Állítólag órákig ült szobájában. Majd méterekkel verte fiatal ellenfelét. Kivívta, hogy a világbajnokságon mindkét kenuszámban rajthoz állhasson. És az eredmény: két világbajnoki arany Duisburgban!”.>
Wichmann Tamás nagyon súlyos betegséggel küzd. Amikor forgatni kezdtél, tudtál már erről, ő tudott egyáltalán? Mit változtatott ez a forgatáson?
Menet közben derült ki számomra, hogy Tamás súlyos beteg, és úgy, hogy önmaga sose beszélt róla. Az alapkoncepciója a filmnek a kocsma bezárása volt, annak a miliőnek a retrospektív ábrázolása. Az MTVA Mecenatúra először csak erre adott támogatást, de második körben már Tamás személye is előtérbe helyeződött, hogy a sportkarrierjét is portréfilm-szerűen bemutathassuk.
Nagy harcosnak látom Tamást, ez a másfél év is bizonyította, hogy nem könnyen adja fel a küzdelmet, sokszor nyerésre állt, de félve és bizonytalanul mondom, mégis drukkolunk neki, teljes mellszélességgel, hogy ez a jövőben is így maradjon.
„Kajak-kenu berkekben az a mondás járja, hogy versenyzők jönnek, versenyzők mennek, de Wichmann Tamás marad – nélküle nincs csapat. Nem is olyan nagy túlzás ez, hiszen az elmúlt tizenkét esztendő során a válogatott csaknem kétszer teljesen kicserélődött, csak Wichmannt nem tudta még senki kiszorítani a csapatból. Amikor Montrealban harmadikként érkezett a célba és kikászálódott a hajóból, ártatlan szemekkel mondta a körülötte állóknak: >Úgy látszik, nem itt volt a cél. Moszkvában lesz! – 1978, Magyar Ifjúság.> Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok, egykori kenus gratulál a 2. helyezéshez Obermayer Dorinának (b) és Takács Kincsõnek a nõi C-2 500 méteres döntője után / Fotó: MTI A közönség vastapssal, egy része könnyezve búcsúzott el Wichmann Tamástól, aki hálás volt a sorsnak, hogy még életében elköszönhetett az Uránia nézőitől. Mit éreztél ebben a pillanatban, hiszen azért ez már túlmutat a film, a mozgókép keretein? Ezelőtt két évvel itt az Uránia dísztermében volt a „Pesti lányok” c. filmem díszbemutatója, és most ugyanitt ugyanaz a felemelő, megtisztelő, szívszorító érzés hatott át, mint az 56-os hősök emlékezetekor, hogy végre méltó helyen, méltó megemlékezéssel és filmmel köszönthettük ezt a nemzet számára is pótolhatatlan, kimagasló, tanítani való életpályát, Wichmann Tamásét. A vezető képen Kövessy Róbert látható, készítette: Horváth Péter Gyula. A többi fotó: MTI
