A foci, mint (identitás)politikai eszköz
A futball, mint minden más sport is, manapság már a legkevésbé szól arról, amiről szólnia kellene. Már messze nem az egyes versenyzők vagy csapatok eredményei, a játékosok kiemelkedő tehetsége kerül a középpontba. Sokkal inkább az, hogy a márkák kiket tudtak arcuknak megvásárolni, és ezzel saját maguk profitját növelni, még nagyobb hírnevet szerezni. Ezzel elértünk abba a korba, hogy a valódi verseny már nem a versenyzők közötti küzdelemről szól, hanem inkább a gazdasági vezetők közötti konkurenciáról, és a vele járó ideológiai és politikai kérdésekről. Mert tudjuk: aki fizeti a számlát, az rendeli a nótát.
A sportesemények mindig sikeres tömegrendezvények voltak: gondoljunk csak az ókori olimpiai játékokra és az azóta is tartó olimpiakultuszra. A játékok közösségi alkalmak voltak, amelyeken keresztül a társadalom különböző rétegei közeledni tudtak egymáshoz, hiszen nem számított, hogy szegény vagy gazdag a szurkoló, mert a lelátókon mindenki egyenlő volt a másikkal. Ezt hamar felismerték a gazdaságot irányító vállalatok is, és be is vettetek mindent annak érdekében, hogy marketingfogásokkal ezt a szektort is bekebelezzék. Ilyen például a Formula–1, ahol korábban a Marlboro és manapság már a Red Bull is egy elkerülhetetlen név lett.
Egy kis visszatekintés
A politika térnyerését a sportban viszonylag újszerűnek nevezhetjük: a XX. század elejétől kezdve a sport és politika közös megjelenése sokkal nagyobb fontossággal bír, mint korábban. Gondoljunk csak a Los Angeles-i olimpiai játékokra, amelyet a Szovjetunió és a hozzá tartozó országok bojkottáltak. Abban sem a sport eszménye állt a középpontban, hanem egy erős politikai és ideológiai üzenet volt, hiszen mi sem vehettünk részt rajta. Ezek már az előszelei voltak annak, amit napjainkban tapasztalunk: nem az autonóm sportról szól az egész, hanem politikai és ideológiai összefonódásokat látunk minden egyes mérkőzés alkalmával.
A jelenlegi politika is kegyetlenül jól ért ahhoz, hogy milyen eszközöket és módszereket kell bevetnie ahhoz, hogy ideológiáját és világnézetét akarattal lenyomja mindenkinek a torkán, mert megértette, hogy a sportnak – sportágtól függetlenül – közösségépítő ereje van. És ahol közösség van, ott lesz párbeszéd, ahol meg párbeszéd, ott vélemény. És ezt a véleményt ő akarja irányítani. Milyen kellemetlen és ciki lenne, ha a drukkerek arról beszélgetnének a szünetekben, hogy melyik játékos miként játszott jól, vagy miként nem. Helyette arról kell beszélgetni, hogy milyen elnyomás alatt él manapság egy transznemű... vagy az egyéb kisebbségnek a kisebbségének a jogairól.
Különösen kiemelném a BLM-mozgalom által indított térdeléseket. Az elmúlt pár évben szinte az okozott hiányérzetet, ha egy nyugati csapat nem térdelgetett volna a meccsek előtt. Ilyenkor azonban mindig felmerül az emberben a kérdés, hogy az adott sportoló valójában mennyire ért egyet a csapatkapitánya vagy az őket szponzoráló cégek iránymutatásával. Meg merem azt is kockáztatni, hogy a sportolók nagy része már undorodik attól a ténytől, hogy élő reklámtáblákká alakultak az idő folyamán.
De emlékezetes pillanat marad az a német–magyar meccs is, amelyet Münchenben játszottak, a stadion pedig a szivárvány színeiben "tündökölt". De a Gulácsi-féle "a család az család" kiállást se felejtsük el. Igen, ezek az események szigorúan politikai indíttatás nélküliek voltak, mint ahogyan az is, hogy az orosz focicsapatokat kvázi kitiltották a nyugati pályákról. Ezzel nem az agresszor országot szeretném védeni, csupán fel szeretném arra hívni a figyelmet, hogy a régi monda, miszerint az ókorban az olimpiai versenyek alatt senki sem háborúzhatott, mára elenyészett.
A remény hal meg utoljára
Azonban, ha olyat viszel a pályára, ami nem a szponzorok értékrendje szerint való, nem megtűrést kapsz – ahogyan mi vagyunk kénytelenek tűrni –, hanem egy elbocsájtó levelet. Így járt Joe Kennedy keresztény amerikai futballedző is, aki csendben, letérdelve imádkozott az iskolai focimeccsek után (nem előtte, teátrálisan), ezért elbocsátották. A Washington állambeli bíróság is helyeselte a döntést: szerinte kirúgása jogszerű volt, mert megsértette az állam szabályzatát, amely az állam és egyház szétválasztásán alapul.
De talán még nincsen minden veszve. Hoztam pár olyan ellenpéldát, akiknek a nevei már felértek arra pontra, hogy saját maguk irányítsák marketingjeiket, és nem a szponzorok szabják meg cselekedeteiket. Cristiano Ronaldo például minden mérkőzése előtt imádkozik, és gyűjti a szurkolók által neki küldött rózsafüzéreket is. Robert Lewandowski, a lengyel focista nyilvánosan is megvallotta hitét: „katolikus vagyok. Nem szégyellem Jézust vagy a hitemet.” Romelu Lukaku belga válogatott az oroszországi világbajnokság egyik csoportmérkőzésén térdepelve imádkozott együtt a panamai válogatott egyik protestáns játékosával, Fidel Escobarral. A belga csatár korábban elzarándokolt Lourdes-ba, és édesapja szerint naponta többször is imádkozik Istenhez.
Katar és a FIFA kérdése
A hétvégén kezdődik Katarban a FIFA labdarúgó világbajnokság. Az egész világ a televíziók elé fog ülni, hogy drukkoljon a saját csapatának, vagy tán mégsem? A tegnapi napon szállt le a német válogatott gépe a katari repülőtéren, amelynek gépén a következő szlogen volt olvasható: Diversity wins, azaz a sokszínűség győz. De egy percre se gondoljuk azt, hogy a német kultúra sokszínűségére gondolt a Lufthansa gépe. Nem. Egyértelmű és konkrét üzenet a bajnokságnak: az LMBTQ áll mindenek felett.
De közelítsük egy másik oldalról is meg ezt az idei vébét. Hol van ilyenkor Európa és Észak-Amerika füleket süketítő szirénhangja? Ja, hogy az embargóval sújtott Oroszország után Katarból akarjuk a gázt majd megszerezni... Milyen álságosak a FIFA, illetve a nyugati véleményformálók? Nézzük csak.
Míg minden kisebb és nagyobb kirekesztésnek vélt esetet a nyilvánosság előtt bemutatnak, és kiállnak a legelesettebbek jogaiért, a világversenyt mégis egy olyan országban rendezik, amelynek vallási fundamentumaival a nők negatív megkülönböztetése és a muszlimtól eltérő vallásúak megbélyegzése áll összhangban. De pont két héttel a játékok megkezdése előtt a katari világbajnokság nagykövete arról beszélt egy interjúban – amelyet a német közszolgálati televízió (ZDF) készített vele –, hogy „a homoszexualitás haram (tilos)”. Ezzel pedig a rendezők egyértelműen kifejezték az álláspontjukat az LMBTQ+ propagandával szemben, de ugyanez lenne a véleményük a más vallásúakkal, nőkkel szemben is. Ezért óvatosan kell fogalmaznunk, ha erről az országról véleményt formálunk.
Kijelenthető az is, hogy teljesen mindegy, melyik oldalon állunk egy adott kérdésben, a legfontosabb az, hogy sose essünk át a ló túloldalára az álláspontunkkal. Tartsuk szem előtt: az ember az ember. Őrizzük meg mindenki méltóságát, származástól, rassztól, felekezettől, vallástól függetlenül. A sportot meg hagyjuk meg sportnak! Szóljon arról, amiről szólnia kellene. Győzzön az ügyesebb, a jobb! Hajrá!
Vezető kép: independent.co.uk
