„A külföldi edzőktől semmi újat nem kaptunk”! Szurkoljunk a futball-rendszerváltásért!
Nem biztos, hogy mindenki örül a magyar sikernek a futballszakmán belül. Ugyanis: futballforradalom zajlik éppen. Százszorosan szurkolok a magyar válogatottnak, mert győzelmeik segítségével talán sikerült kisöpörni a labdarúgásunkat megmételyező híres 'a szakmát'. Őszinte véleménycikk következik:
Láttuk, végigszurkoltuk a Portugália elleni ’győztes döntetlent’, Futbólia feltámadt – még 1966-ban temettük el –, a belga meccs még messze, ideje átgondolni néhány dolgot.
Például azt: mi történt?
Mert egyelőre csak pislogunk, nem értünk semmit. Egy meccsen megtörténhet a csoda, talán még kettőn is, de hogy a norvégok kiejtése után ilyen stílusos, harcos játékkal megnyerjük az Európa-bajnoki csoportot, ez jóval több varázslatnál. E mögött van valami. Vagy valaki?
Mások mellett Kádár Tamás, Guzmics Richárd, Dzsudzsák Balázs, Böde Dániel, Németh Krisztián és Elek Ákos is pályára lépett azon az emlékezetes mérkőzésen, ahol végül 8–1-re sikerült kikapni a hollandoktól. Együtt égett az ország – na jó, csupán a futballőrült, örökké kitartó része –, az örök fanyalgók, pesszimisták, károgók meg ünnepelhettek:
nesze neked Orbán, tűnj a fenébe a rohadt stadionjaiddal együtt.
Nem véletlenül soroltam fel ezeket a neveket: mind pályára léptek már a mostani Európa-bajnokságon. Kádárék nem tizenhét évesen debütáltak a hollandok ellen, nem az elmúlt években lettek ’focistákból’ labdarúgók, nem fedezte fel őket (még) a Premier League vagy a Bundesliga, egyszerűen: mintha nem is őket látnánk.
Igen: az edzőn múlik. A mentális felkészítésen. A hiten. Az optimizmuson. A szurkolók és játékosok 'egységén'.
„A külföldi edzőktől semmi újat nem kaptunk!” – dörögte a ’magyar szakma’ századik felkent prófétája, kaszinókedvelő Ézsaiása, amikor német kollégájáról, Bernd Storckról kérdezték. Az említett Bognár György persze igazi ’troll’, ő az, aki szeret nagyot, durvát, meglepőt mondani, ha már játékosként egyedül ő emlékszik magára Európa-klasszisként. Edzőként még kevéssé jelentős, nagy szívfájdalma, hogy továbbra sem kap az első osztályban munkát, igaz nem panaszkodhat: éppen Felcsútra került, hogy megreformálja a helyi labdarúgást. Nagy húzásnak tűnik!
Bognár György Ótestamentuma
Az Index korábban hosszú kivonatot készített egy Bognárral készített interjúból, amiből több mindent megtudtunk: például: „Storck jó döntéseket hozott, de nem volt benne koncepció. Kleinheisler beállítása is koncepciótlan”, vagy: „Nincs gondja azzal, ha a nevével együtt a kaszinó és a rulett szavakat emlegetik”, és: „2003. február és júliusa között 73-szor volt a soproni kaszinóban? Válasz: nem számolta, de nem hatott a munkájára”, továbbá: „A Magyar Kupa-győztes Sopront ugyanis ő rakta össze, nem pedig Pintér Attila”, végül: Storcktól nem fog bocsánatot kérni, mert „16 pontot Pintér is összekapart volna” a selejtezőben.
Hát még ő, a nagy futballgéniusz (aki Pintér munkáját végezte), a felejthetetlen Mezey tanítványa!
Bognár nevét először akkor ismerte meg a fiatalabb futballkedvelő nemzedék – mert nem, hiába hiszi, az nem csengett Détáriként sohasem –, amikor a portugál Paulo Sousát nagyjából kóklernek nevezte, miután szerinte túl defenzív futballt játszatott a Videotonnal. A meg nem értett zsenit nem érdekelte, hogy Sousa az Európa Liga-csoportkörébe vitte a székesfehérvári csapatot, s azóta egészen Firenzéig vetette a balsors (a Fiorentina edzője). Nem, nyilván neki volt igaza, ahogy – ne személyeskedjünk, nézzük tágabb kontextusban – a Csank Jánosoknak, Egervári Sándoroknak, meg a többi mesteredzőnek is igaza volt – a
külföldi nem jobb, csak viszi a pénzt. Akkor már ne vigyék ők?
Félnek a győzelemtől, félnek a rendszerváltástól
Van egy rossz hírünk (nekünk talán jó): ha valamit megértett a magyar futball vezetése, akkor az az, hogy az edzői kar begyepesedett, menthetetlen, tanulni pökhendiségből sem kívánó részével szakítani kell. Nem túl látványosan, hogy meg ne sérüljön a lelkük, nehogy forradalomba, sztrájkba kezdjenek, de komoly feladatot jelenleg nem kaphatnak. (Igen, Dárdai Pál ezen a szinten nem számít ’magyar edzőnek’. Mert nem a ’szakmát’, hanem a Bundesligát, az igazi profizmust képviseli. Ezért kellett volna nekem nímandként, de névvel vállalva (és ezzel cinkossá válva) lehúzó publicisztikát írnom róla egy jeles napilapban, szerencsémre nem tettem meg. Nem azért, mert hős vagyok, hanem végre láttam egy hiteles magyar futballszakembert sok-sok évvel Varga Zoltán után. Igaz, az én őszinte 'ellencikkem' sem jelenhetett meg.)
Volt nagy sértődés, amikor Storck megszabadult a magyar stábtól, de kiderült, igaza volt. Volt nagy károgás, amikor berakta a fiatal Kleinheisler Lászlót, de kiderült, hatalmasat húzott. Kihagyta az amúgy szimpatikus Hajnal Tamást – bármennyire kedveljük, ki bánja most?
Ugye tudjuk, milyen összehangolt össztűz fogadta volna a várható vereségek után (igen, ebben mindig összefogott a bal- és jobboldali sajtó)? Most sokan csalódottak. Nem hiszem, hogy mindenki örül ennek a sikernek.
Nem hiszem, hogy minden magyar labdarúgó-szakembert, a futballnyomorban felnőtt, ahhoz végig asszisztáló sportújságírót elszomorítana a belgák kiütéses győzelme. Mert szükségük lenne Storck bukására. (Más kérdés, hogy már semmiképp nem bukhat meg.)
Mert változnak az idők. Talán megkezdődött a futballforradalom. És ez nem stadionkérdés, ez a fejekben dől el. Ezért szurkolók százszoros erővel a válogatottnak, a vezetésnek, az újítóknak, a bátraknak: végre legyen idejük meggyógyítani ezt az oly beteg, oly elerőtlenedett, annyira kiszívott, leszívott, megalázott magyar futballt. Régóta itt lenne az ideje!
