Cristiano Ronaldo a pálya szélén vált hérosszá, Deschamps ott semmisült meg
Deschamps és Cristiano Ronaldo volt a vasárnapi Európa-bajnoki döntő két kulcsfigurája - legalábbis Szerencsés Dániel Márton elemzése szerint. A francia edző nem bízott a csapatában, ezért szükségszerű volt a bukás, a portugál csatár viszont végre igazi vezérként viselkedett - a pálya széléről tette bele minden energiáját, szellemi erejét a győzelembe.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
Didier Deschampsról végül kiderült, hogy 'szemfényvesztő'. Azt az egységet, amit a francia válogatott a Nationalelf ellen mutatott, képtelen volt felhasználni a döntőben. Deschamps nem tudja, hogy edzőként hogyan lehet nyerni egy fináléban. Nem értette meg, hogy ezeket a kulcsmeccseket „meg kell nyerni” és ez az egyetlen létező hozzáállás.
Aki nem bízik eléggé a csapatában, aki gyávaságával elárulja őket, aki 'különleges lehetőség elvesztegetéséről' beszél, az bukott ember, alkalmatlan elöljáró.
„I’m not a man, I’m Cantona” – mondta a Machester United legendás 7-ese valamikor egy futball-fanatikus postásnak egy szürke, hűvös őszi reggelen, egy végtelenül átlagos, végtelenül semmitmondó manchesteri lakótelepen. (Mert hol máshol is lehetne ilyet mondani? Ez a költészet.) A francia klasszis után Cristiano Ronaldo is felvehette az angol csapat ikonikus mezét, az a Ronaldo, aki végre igazi legendává, hérosszá vált, elképesztő munkája beért.
S ahogyan Cantona utalt rá, 'nem emberi módon', nem látható mezsgyén döntötte el Portugália győzelmét a franciák felett.
A két csapat közötti ütközet kimenetelét szellemi, a nézők számára láthatatlan síkon vívták meg. Ronaldo győztes, fanatikus mentalitása, 'nem-emberi' jelenléte, az edző Fernando Santos mindent egyesítő kismesteri alázata, a győzelemről hadvezéri szempontból, ha tetszik technikailag mindent tudó bölcsessége állt szemben egész Franciaországgal. Aki valaha átélt, átélhetett ilyen hőfokon égő közösségi összetartozást, testvériséget, az tudja, hogy mennyit számított ez a jelenlét, az erő, amit Ronaldo a pálya széléről, az öltözőben beletett ebbe a mérkőzésbe, a csapatba.
Minden a helyén volt. Deschamps érezte ezt (mások is), tartott is tőle, de nem tudta előre, a meccs közben kiolvasni a játékból azt, hogy mi lesz a csapata sorsa, ha nem áll ellen, és nem lesz igazi vezére. Deschamps kivárt, áttolta a felelősséget játékosaira, a szurkolókra (korábban is voltak ennek előjelei, írtunk is róla), felélte tartalékait, utolsó lehetőségeit is.
Így gyakorlatilag tehetetlenül, ámuldozva nézte végig (némi eleganciával), ahogyan csapata elveszti a Stade de France-ban az Európa-bajnokság döntőjét.
S hogy még jobban fájjon, egy olyan 28 éves, és szinte ismeretlen játékos, Éder döntött, aki kirívóan gyenge szezont futott klubcsapataiban, aki még soha nem talált be portugál válogatott mezében tétmérkőzésen.
Rui Patríció, Pepe (visszatérésével, vezetésével áthatolhatatlanná vált a védelem, elképesztő mennyiséget futott), Fonte (aki az egyik legalulértékeltebb belső-védő a Premier League-ben), Cédric és Guerreiro extra-klasszis teljesítményt nyújtva játszottak. Francia oldalról az egyetlen kiemelhető játékos Sissoko volt, aki újból kulcsszerepet kapott, s talán az egyetlen francia játékos, akin érezni lehetett a korábbi Deschamps-hatást. Komolyabb csalódás, hogy még a torna Aranycipőséből, a hatgólos Griezmannból is hiányzott az a férfias megtörhetetlenség, szenvedély, amit korábban szerettünk benne,
a hosszabbításra egészen riadt kisfiúvá változott.
Ronaldo (mint anno Sir Alex Ferguson) a pálya széléről az 'órájára' mutogatva, váteszként hajtotta a többieket a győzelembe, a félidőben beszédet tartott, mindenkihez volt egy-egy szava (Éderhez is, akit feltüzelt, akinek megmondta, hogy beáll és gólt fog szerezni). A mérkőzést követő nyilatkozatokat olvasva jogosan merülhet fel az (meg)érzés, ha Payet nem rombolva érkezik, Ronaldo nem sérül meg, s így a pályán marad, akkor a franciák talán megnyerték volna a döntőt. De így, hogy egy 'véletlen' folytán Ronaldo a helyére került, és azt adta a csapatnak, amire a leginkább szüksége volt, a portugál csapategység („…like a rolling stone”) megérett a végső, történelmi győzelemre. Egy ilyen mérkőzés, egy ilyen siker után, hogy hagyhat valakit hidegen a futball?
