Storck nem akar Hortobágy poétája lenni - ne hagyjuk, hogy „lelegeljék”
„Nem harcolni szeretnék, hanem dolgozni” - nyilatkozta Bernd Storck szövetségi kapitány a sportnapilap ma megjelent cikkében, amivel azt üzeni: nem kíván „Hortobágy poétájának” sorsára jutni (bővebben itt).
Jól tudja, hogy a nyílt, teljes fronton felvállalt harcot nem nyerheti meg a "csorda" ellen. Őt sem lephette meg, hogy a magyar szakma nagy részétől csak kényszeresen elismert (vagy el sem ismert, elmismásolt) Európa-bajnoki csoda után sokan csak az első alkalmat várták, amikor lecsaphatnak.
A Feröer elleni 0-0 remek eredmény volt ehhez, kimagyarázhatlan meccs, még akkor is, ha a német edző egy ügyes húzással már előre kijelentette, hogy rettenetesen rossz a játékosok fizikai állapota. Miért lenne más? Nem véletlen, hogy Storck azóta sem elégedett a zömmel itthon játszók formájával, és aki kint volt már egyetlen edzésen vagy meccsen, nem lepődhet meg ezen.
„Nem szeretnék állandóan ezzel a témával foglalkozni, ugyanakkor azt azért látni kell, hogy ez az egyik legfontosabb összetevő, mert a kondíció az alapja, hogy futballistáinkat taktikailag és technikailag is magasabb szinte juttathassuk” - üzente a német edző, akit egyre több támadás ér a méltatlankodó, sértett edzők, klubvezetők részéről. Storck nem hallgat, de nem kíván mártírrá lenni, nem véletlenül szögezte le: nem ellenség.
Pedig sokaknak az. S úgy is kezelik. Ne higgyük, hogy Csank János régebbi nyilatkozatai (vö.: ezt - sőt, többet - ő is elérte volna) különleges megnyilatkozásnak számított, csak a többiek inkább hallgatnak, lapítanak, várnak, ő legalább szókimondó. A magyar „szakemberek” nagy része mindig is gyanakvással figyelt a külföldi edzőkre vagy azokra, akik mást akartak. Aztán „lelegelték” őket.
Gondoljunk, emlékezzünk csak Varga Zoltánra, akit bizony felzabált, kicsinált ez a mérges, mételyező közeg.
Hahó, a bajnokság továbbra is nézhetetlen!
Mi, akik kényszerből, megszokásból, hagyományból, viccből vagy ki tudja, miért továbbra is követjük a hazai labdarúgó-bajnokságot, látjuk a valóságot. Akkor is, ha a riporterek már nem kívánják kimondani:
az NBI ócska, nagyjából nézhetetlen, nem véletlen, hogy ennyire kevesen járnak ki.
És ennek nem is feltétlenül a színvonal az oka, hanem még mindig: a hozzáállás. Az iram, küzdelem, a harc hiánya. Ha minden igaz, ezen is próbálnak változtatni Csányiék, látunk példamutató ötleteket, légiós-szabályozást, de azt is, hogy ez még mindig kevés. A Kádár-korszakból örökölt mutyizás, munkakerülés világa nehezen leküzdhető, ahogyan a társadalomban, úgy a futballban is. Ezt kéri számon Storck, ezt a lötyögést, ezt az „elég lesz ennyi is” összekacsintást (amelynek egyik kádári szimbólumáról, áldozatáról, Albert Flóriánról kollégám ebben a cikkben megemlékezett).
Ezért kell megvédeni a német edzőt, mert ha ő nem lesz, akkor majd jön valaki a régi világból. Egy egykori remek, csak nálunk ismert Európa-klasszis, akiből sörhasú, bagóshangú mesteredző lett, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek futballnihilljében szocializálódott, és szépen majd visszaforgatja az idő kerekét.
Ezért is reméljük, hogy a magyar válogatott Svájc ellen másik arcát mutatja, hogy újra a háttérbe, az árnyékba vonuljanak a károgók.
Fotó: MTI
