Világszínvonalú tenisz Budapesten
Az utóbbi években hozzászoktunk, hogy jobbnál jobb sportesemények zajlanak Magyarországon és a világ legjobbjai jönnek versenyezni hozzánk. A Hungarian Openen a világ teniszének élmezőnyéből olyanok vannak itt Budapesten, mint Marian Cilic, Borna Coric, akiknek a játékát, edzését közelről nézni olyan élmény, mintha az ember Messi vagy Ronaldo edzésére látogatna ki. A magyar játékosokról nem is beszélve, akik közül többen egészen meglepően közel vannak a rendkívül sűrű világelithez.
A focihasonlatnál maradva: az európai futballban körülbelül néhány tucat sztárjátékos van, de a nagy csapatokban szereplő második vonal is csak milliméterekre van tőlük tudásban, motivációban. Suárez és Vardy, De Gea és Gulácsi között és körülöttük, a posztjukon sok-sok olyan játékos van, akit nem a szakértő edzői szem, hanem az egyéni szerencse, egy rossz pillanat, egy rossz igazolás taszított a második, harmadik vonalba.
A teniszben az élmezőny sokkal szűkebb: az első százban csoportosul a világelit, ahol kiváló iparosok, zseniális egymeccses, egytornás „percemberkék”, kétszer-háromszor jó sorsolást kifogó szerencsések, félúton megálló potenciális világelsők, örök ígéretek, ifjú titánok és a legnagyobbak vívják örök harcukat minden héten.
Ez a „legnagyobbak” jelen esetben szó szerint értendő: a férfitenisz elmúlt tizenöt évét három olyan játékos határozza meg, akik annyi éven át és olyan magasságokban tudtak játszani, ami ha nem lenne valóságos, elképzelhetetlen lenne. Tíz év alatt negyven Grand Slam-tornát lehet nyerni, ehhez képest hárman, Federer, Nadal, Djokovics összesen nyertek már 42-t. És egyenként harminc körül nyertek olyan nagy tornákat, amilyenekből csak tíz van egy évben. A férfi tenisz szakmailag most ért a csúcsra; az orvosi, táplálkozási, számítógépes környezet, az edzői tudás a megfelelő alkatú és motivációjú emberekből ezeket az elképesztő eredményeket volt képes kihozni. És itt nem is a doppingra gondolok az orvosi támogatással, mert egy ilyen összetett sportág esetében annyi tulajdonságnak kell egyszerre a csúcson lenni, ami „vegyileg” nagyon nehezen kivitelezhető. Ezeknek az embereknek a testét a „tudomány” - a hihetetlen potenciális bevételi lehetőségeik miatt - nagyon alaposan ismeri, a felkészülésük, a tápanyagbevitelük, a regenációjuk annyira részletesen meg van tervezve, fel van építve, nem is beszélve a pszichés felkészítésükről, hogy az ifjú, nagyon tehetséges titánok és csapatuk nem rendelkezik egyszerűen annyi tapasztalattal, hogy igazán eséllyel készülhessenek fel a nagyok ellen. Jellemző, hogy a nagyok bajszát nem a fiatalok, hanem inkább az egyre jobban beérő második-harmadik vonal kiváló, sokszor már harmincon túli játékosai rángatják meg: Isner, Fognini, Tiem tudott ezres tornát nyerni tavaly és idén.
Ennek fényében különösen értékesek Fucsovics Márton eredményei, aki most már stabilan a top negyvenen belül tartózkodva elmondhatja magáról, hogy ott van, ahol az eredeti képességei alapján várni lehetett. A focis hasonlatra visszatérve ez olyan, mintha stabil kezdő lenne egy Bajnokok Ligája-indulásért reálisan küzdő premier ligás csapatban.
Budapesten szerdán két magyar játékos, Balázs Attila és Valkusz Máté egyes mérkőzését tudta megnézni az, aki kilátogatott a Kánai útra, a Hungarian Open színhelyére. Mindkettőjük mérkőzése nemcsak nézői, hanem szakmai szemből is kifejezetten érdekesre sikerült. Valkusz sajnos egy ifjú titántól, talán a jövő egyik nagy játékosától, az olasz Sinnertől szenvedett vereséget, nem gyengébb játékereje, hanem amiatt, hogy a döntő 4-5 pontban nem volt kezdeményező, inkább csak tartotta a labdát. Miután máskor viszont elegánsan és hatékonyan oldotta meg az ilyen labdameneteket, és nem maradt alul, mondhatjuk, pszichológiai oka volt a vereségnek, nem a tenisztudással volt a baj. Sinner csak 17 éves még, egy nyakigláb kamasz, de már most lehet a jövő reménységének nevezni, mert a lehetőség jól láthatóan meg van benne.
Balázs Attila pedig bőven top százas tenisszel verte a világranglistán 39. Millmant, a tavalyi elődöntőst. A pálya mellől ez egy száz százalékos mérkőzés volt, a tenisz minden szépségével, kevés ki nem kényszerített hibával és több kikényszerítettel, mert a játékosok rendesen megdolgoztatták egymást. Balázs rövidítésekkel és átemelésekkel, hosszú vitorlázó nyesésekkel tartani tudta, hibára tudta kényszeríteni és felül is tudta múlni ellenfelét, aki Federert is legyőzte már a US Openen. Balázs a 246. a világranglistán; ez a meccs mutatta meg igazán, hogy mennyire sűrű a mezőny. Az első százból bárki megverhet bárkit; mondják, ez fokozottan igaz a mezőny top harminc utáni részére, ahol rengeteg, szinte egyforma játékos van.
A magyar 250-es ATP verseny jól van megrendezve, a szokásos apróbb döccenőkkel: kicsit lehetne színesebb a büfé, valamivel parkosabb a hely, ahol az ideiglenes létesítményeket felállították, de az egész egy kellemes családias hangulatú verseny, normális közönséggel, és csak néhány VIP-esnek felejtették el elmagyarázni, hogy labdamenet közben nem császkálunk és csak szünetben megyünk be a nézőtérre. Érdemes kilátogatni, remek mérkőzéseket láthatunk párosban és egyesben egyaránt.
Kiemelt kép: MTI
