Mert a Fradi tényleg egy család: Fischer Paliért, ifjabb Albertért és a többiekért még most is rajonganak (PS-riport)
A Ferencváros esetében tényleg nem szólam: több, mint egy klub, a Fradi egy család. Az öregfiúk-csapat rendületetlenül járja az országot, és mindenhol szeretettel fogadják. Alig-alig kell bárkit bemutatni, hiszen a zöld-fehér szurkolók rögvest felismerik Fischer Palit, Dzurják Csöpit, Dukon Bélát, akik Bánkival kiegészülve az 1980-as évek végének sztárjai voltak, és csak a legifjabbaknak kell bemutatni a Telek Andrást, vagy a „Kisflórit”, azaz ifj. Albert Flóriánt. Zoran Kuntics, Dejan Milovanovics és Bojan Lazics jelenléte pedig azt mutatja, hogy a Fradi-családban tényleg nem számít a származás; ha valaki magáévá teszi azt az értékrendet, ami egy fradistától követelmény, akkor ez a család befogadja tagjai közé. Riport egy albertirsai öregfiúk-meccsről.
KOVÁCS ATTILA
A szurkolói berkekben közismert fáma úgy szól, hogy Albertfalvát, az Albert kekszet, a Flórián teret és Albertirsát is az egyetlen magyar Aranylabdásról, a Ferencváros egykori legendás középcsatáráról, Albert Flóriánról nevezték el. Noha nyilvánvaló módon ez csak egy szurkolói szleng, ismerve a zöld-fehér klub egész országra kiterjedő népszerűségét, akár igaz is lehetne. Ezért aztán alapból garantált volt a közönségsiker a zöld-fehérek öregfiúk-csapatának albertirsai vendégjátékán.
Hiába a rekkenő hőség, a Gerje-parti sporttelep környezetében legalább háromszor annyian vannak, mint a szomszédos strandfürdőn. Nem véletlenül: ebben a trópusira hajló nyárban strandolni akármikor lehet, de több generációnyi Fradi-legendával találkozni csak most. Így aztán parkolót találni a pálya közelében körülbelül annyi esély van, mint megnyerni a lottóötöst. De ez nem is baj, a meccsek hangulatának szerves része a pályára történő séta, amelynek során már felcsendülnek a rigmusok, fokozódik a hangulat, a mérkőzésvárás.
Albertirsán is felsejlik valami ebből a hamisítatlan meccs-hangulatból, mert mindenfelé zöld-fehér sálas, mezes, sapkás embereket látni. A kapura zöld-fehér lufikból font koszorút helyeznek, s a pénztárnál – ahol igazán jelképes összegért árulják a belépőt, s a gyermekeknek nem is kell jegyet venniük – minden érkező kap valami zöld-fehér csecsebecsét. A gyerekek természetesen az újságnak, az autogram-kártyának, vagy a Fradi-órarendnek örülnek a legjobban, az apukák, a nagypapák és párjaik azonban már a játékoskijárót fürkészik, egykori kedvenceiket kémlelve.
A bevonulás a régi időket idézi. Felcsendül a „Hajrá Fradi!” és a „Zöld zászlók, zöld sasok” című Fradi-induló, és a két csapat felsorakozik a nézőtér előtt. A Ferencváros részéről az öregfiúk-csapat motorja, lelke, az egykori ragyogó középpályás, Bánki „Dodó” ragad mikrofont, és bemutatja csapatát.
Alig-alig kell azonban bárkit is bemutatnia, hiszen a zöld-fehér szurkolók rögvest felismerik Fischer Palit, Dzurják Csöpit, Dukon Bélát, akik Bánkival kiegészülve az 1980-as évek végének sztárjai voltak, és csak a legifjabbaknak kell bemutatni a Telek Andrást, vagy a „Kisflórit”, azaz ifj. Albert Flóriánt – aki ugye végsősoron hazajött... Zoran Kuntics, Dejan Milovanovics és Bojan Lazics jelenléte pedig azt mutatja, hogy a Fradi-családban tényleg nem számít a származás; ha valaki magáévá teszi azt az értékrendet, ami egy fradistától követelmény, akkor ez a család befogadja tagjai közé.
Nem középiskolás fokon
A mérkőzés egy fokkal lassabb ugyan, mint egy NB I-es bajnoki, ám a pengés megoldások, a váratlan cselek, a remek helyezkedések és a hajszálpontos indítások sejtetik, hogy a pályán lévők egykor „nem középiskolás fokon” művelték ezt a csodálatos játékot. Azért egy pillanatra se felejtsük, hogy Zoran Kuntics egykor a „Nagy-Jugoszláviában” volt utánpótlás-válogatott, Fischer Pál az Ajax Amszterdamban is bizonyította klasszisát, Albert, Telek és Milovanovics a Bajnokok Ligájában is megmérethette magát, Bánki József pedig évekig irányította azt a Fradit, amelynek Dzurják József a gólkirálya volt.
Úgy tartják, hogy az ilyesfajta barátságos, hírverő meccseken másodlagos, vagy talán egyáltalán nem is számít az eredmény. Vagy mégiscsak számít? Alighanem igen, mert a hazaiak egyre-másra vezetik formás támadásaikat, egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy beijedtek volna a másik térfélen lévő klasszisoktól.
A félidőben vezetnek is 1–0-ra, igaz, ez csak azoknak meglepetés, akik elkéstek, mert az irsai vezetés megérdemelt. A szünet után azonban úgy lép pályára a Fradi, mint az oroszlán, amelynek megráncigálták a bajszát. Alapvetően változik meg a játék képe, a Fradi beszorítja ellenfelét. Jönnek a lövések, távolról, közelebbről, és egyszer csak kiszakad a gólzsák: négy és fél perc alatt háromszor mattolják az irsai védelmet.
A három bekapott gól kissé szárnyaszegetté teszi a „Dortmund-sárga” mezben játszó hazai csapatot. Lendületük alábbhagy, alighanem érzik, hogy nem sikerül a bravúr, Dávid ezúttal nem tudja legyőzni Góliátot. Egy-egy gól még mindkét oldalon esik, de végül kidomborodik a nagyobb tudás, és 4–2-re nyer a Fradi, helyreállítva a világ rendjét.
Vesztese azonban nincs a találkozónak, mindenki lepacsizik mindenkivel, elhangzik egy-két zrika is, majd legvégül a két csapat játékosai egymást ölelve állnak össze egy közös csapatképre.
Miközben a korábbi Fradi-csillagok hol autogramot adnak, hol közös fotóra állnak össze, hol pedig beszélgetnek az őket megrohanó szurkolókkal, rajongókkal, mi elcsípjük egy pillanatra Bánki Józsefet, akit arra kérünk, mondjon pár szót a Fradi öregfiúk-csapatáról.
Éppen 12 éve, hogy páran elhatároztuk: az akkortájt eléggé rapszodikusan létező és a klubot nem is mindig megfelelően képviselő öregfiúk-csapatot megújítjuk és igazi, hamisítatlan Fradi-csapattá tesszük. Büszke vagyok arra, hogy ezt sikerült megvalósítanunk!
Mindig el szoktam mondani, hogy a Fradi több, mint egy klub, a Fradi olyan, mint egy igazi család. Csapatunk meccsein ezt minden alkalommal megtapasztaljuk. Csodálatos szurkolótáborunk van, amelynek az ország minden szegletében ott vannak a tagjai. Szinte minden meccsen telt ház előtt lépünk pályára, és nagy szeretettel fogadnak bennünket. Kutya kötelességünknek érezzük, hogy ezt viszonozzuk, egyrészt azzal, hogy sok korábbi kedvenc lépjen pályára csapatunkban, másrészt pedig azzal, hogy mindig szánunk időt a szurkolókra.
Programjainkat úgy szervezzük, hogy a meccsek előtt és a meccsek után is tudjon találkozni, beszélgetni velünk mindenki, aki szeretne. Nem hiányoznak a közös fotók és az autogramok sem, és mindig gondolunk a gyerkőcökre, akiknek igyekszünk vinni némi zöld-fehér csecsebecsét.
Nagy örömmel mondhatom, hogy öregfiúk-csapatunkban egyszerre vannak jelen az 1970-es évek KEK-döntőig menetelő csapatának, az 1980-as évek kedvenceinek és az 1990-es évek több bajnoki címet nyerő, valamint BL-szereplő csapatának képviselői. Ezzel szinte minden korosztálynak, a Fradi-család minden tagjának meg tudunk idézni valamit korábbi szurkolói élményeiből.
Látszik, hogy még tudna mit mesélni, de Bánki Dodóra vár egy kisfiú az édesapjával, akik közös fotót kérnek tőle. Így útjára engedjük az egykori klasszist, és zárásként csak annyit jegyzünk meg: a Fradi öregfiúk-csapata folyamatosan járja az országot. Az pedig Albertirsán bizonyságot nyert, hogy érdemes kimenni, ha a környékünkön lépnek pályára!
