Aranyrög a linóleumra száradt hányásban – A 2016-os Eb-vel a meglopott generáció nyerte a legtöbbet
Évtizedeket várt a futballünnepre az a meglopott generáció, amely a hetvenes-nyolcvanas évek nemzeti csapatairól már „lemaradt”, után meg nem jutott más, csak a nihil. A fordulópont 2016-ban jött el, amikor Geráék teljesítették régi álmunkat: nemcsak kijutottak, de oda is tették magukat az Eb-n. Pénteken kezdődik a következő, Budapesten szurkolhatunk a mieinknek, s szinte már meg sem lepődtünk azon, hogy ide is kijutottunk. Kövesse az Eb-t a PestiSrácok.hu-n! Ízelítőül egy szubjektív írás.
(1)
Balaton, kilencvenes évek eleje. Álmos fejjel várom, hogy apám megjöjjön a boltból és elhozza a Nemzeti Sportot. Odarohanok, kitépem a kezéből, aztán azért megköszönöm, majd leülök vele a napra. Ezek a tökéletes pillanatok: ketten vagyunk, kettesben. Átigazolási hírek. Hú, hazajön a K. Ausztriából, nézem a statisztikáit, ez biztosan jó lesz. Nagy spíler. Úgy várom a következő szezont, hogy nem igaz. Pedig az előző sem volt jó. Enbéegy. Akkor még nem hívjuk bohócligának.
(2)
Válogatott meccs, az időpont lényegtelen. Himnusz. Meghatottság. Belső remegés. Mit magyarázzuk olyannak, aki nem érti? Nem ért az semmit.
(3)
Aztán kudarcok. Csapások. Csalódások. Na majd az atlantai csapat! Ja – nem. Sorban elbukik mindenki. Sokszor csak csalják a futballt, már a nemzeti csapatnál is. Az Enbéegyben végig. Már nincs remény. Nincs nyári átigazolásihír-olvasgatás. Nincs semmi. Van Barcelona. Igazi futball. De valami mégsem az igazi. Valami hiányzik.
(4)
Persze a mézesmadzagok. A csodálatosan futballozó Dunaferr. Tököli! Az igen, old school csatár! Pár év és megy az Evertonba. Aztán mégsem. Nő a borostája, nő a dühe, egy idő után már csak reklamál. Pofán verik a Fradiban. Sajnálom, de azért röhögök is rajta. Valahol megérdemlik mind. A tehetségét arra használta, hogy csak csalja a futballt a néhány villanáson túl. Pedig Európa-klasszis tehetség volt. Talán a legnagyobb személyes csalódásom.
(5)
És feltűnik a Legkisebb királyfi vagy Luke Skywalker. Gera. Akkor fedezem fel, amikor még a Pécsben ollózik egy meccsen. Nem nagyon láttam ollózást Magyarországon (nekem a kilencvenes évek jutott), de ilyen lazát, így a mezőnyben, ilyet semmiképp. Ez a gyerek más. A kedvenc játékosom lesz. Ezen az se változtat, hogy a Fradiba igazol. Lassan megismeri a fél ország. Anglia. Nézem az összes meccsét. Jó érzéssel ülök a kanapén. Ott futballozik a hősöm. Nagyjából annyi idős, mint én. Ilyen vagyok álmomban. Hajtós és technikás. Vele együtt én is így látok a pályán, szaltózom a válogatottban a gólok után. De miért van egyedül?
(6)
A csoda. 2016. Évtizedeket vártunk erre. Súlyos árat fizettünk, nézhetetlen meccsek tízezreit szenvedtük végig, Komlósik, Egressyk, Szanyók és egy csomó nevesincs szürke vagy mezei egér játékát „csodáltuk”, hogy végül egyikük sem érjen el semmit. Azon túl, hogy szépen megtollasodtak a semmiből. Hallgattuk a pofonra termett Tornyi Barnabás nagyképű hülyeségeit, Csank János cinikus dörmögéseit, néztük a sok csaló, bűnöző „klubtulajdonost”, figyeltük, ahogyan szivárog a pénz a semmire, csak hogy gutaütést kapjunk, amikor a selejtező első fordulójában egy máltai klub verje ki a csodacsapatot. Tekerjük vissza a felvételt. Szóval 2016. Aranyrög a műanyagpadlóra száradt hányásban.
(7)
Szóval 2016. Nyár. Az egyik legjobb barátommal menetelünk Marseille-ban, azzal, akivel annyit röhögtünk, szánakoztunk a magyarfocin, úgy, hogy belül azért fájt. Hogy ő sem véletlenül drukkolt az angoloknak és én sem véletlenül a hollandoknak. Hogy ezek csak második csapataink lehettek volna – ha ott lettünk volna. És most itt vagyunk. Tízezernyi honfitársunkkal menetelünk, a „hordával”, amely békés és nyugodt és boldog, mint a legcsodálatosabb szeretkezés után – de előre beteljesülve. Még a meccs előtt. Az eredmény már szinte mindegy. De persze álomszerű döntetlen – és megvan a továbbjutás. Nemcsak ott vagyunk az Eb-n, de továbbjutottunk. Igazából feldolgozhatatlan. Ott és akkor nem tudjuk feldolgozni. Közhely, de tényleg mi győztünk azzal a döntetlennel. A kirabolt generáció.
(8)
És megint Izland. 2020. Szoboszlai. Az új Gera. Kinn vagyunk! Egyedül ordítok a Balatonon a kisszobában, mert lementem nyugodtan dolgozni, és valahogy úgy esett, hogy ott néztem. A nagyapámék által épített nyaralóban. Ahol évtizedekkel azelőtt vártam a Nemzeti Sportot. Ahol napokig egyérintőztem a kerítésen. Ahol annyi rózsát szétrúgtunk az unokatestvéreimmel. Nagymamánk legnagyobb örömére. Emberek, hát megint megvan. Győzelem koronavírus idején. Nézők nélkül. Ez megint visszaadott párat az ellopott futballévekből. De ez már nem ütött akkorát. Másodjára már kevésbé rengette meg a földet.
(9)
Ünnep lesz Budapesten. És mindenhol, ahol magyarok laknak. Pokoli csoport, a továbbjutás reménye szinte nulla. De nem ezért várjuk. A piros mez miatt várjuk. A Himnusz alatti elmondhatatlan érzések miatt. Az összetartozás miatt. Jóvátételként. Mindenért. Mert ez örök szerelem. Örök hit.
