Az Eb reklámtáblái is bizonyítják, hogy elképesztő erőket birtokló, döbbenetes méretű gépezettel vívja harcát a normalitás
Miközben a labdarúgó Európa-bajnokság izgalmasabbnál izgalmasabb csatákat hoz, amelyekben igazi sportélményt okozva, Dávid nem egyszer legyőzi Góliátot, egy másfajta történet is megfigyelhető a háttérben. A sport égisze alatt egy egész kontinens "érzékenyítése" zajlik, világcégek, hatalmas konszernek aktív részvételével. A sport immáron nem csupán a nagypolitika játszótere lett, de egyenesen az életellenes erők propagandájának egyik kulcsterületévé nőtte ki magát.
Ülök a Puskás Aréna nézőterén. Zajlik a bemelegítés, Hollandia és Csehország fog játszani a legjobb nyolc közé jutásért. Az eszem holland győzelemre számít, hiszen több klasszissal és feltörekvő tehetségekkel teletűzdelt csapat az Oranje, a szívem azonban most a csehekért szorít. Velük kapcsolatban is emlékszünk persze Masarykra, emlékszünk a Beneš-dekrétumokra, az 1946-os kitelepítésekre, a származási alapon történő kollektív megbélyegzésre, emlékszünk más dolgokra is, de mégis.
Egy olyan országnak, amelynek miniszterelnöke – tehát nem valami nevesincs, „futottak még...” politikusa, vagy pihent eszű, szélsőliberális publicistája, hanem az egyik legfőbb közjogi méltósága – térdepeltetni akarja a nemzetemet, szóval egy ilyen országnak már csak elvből sem szurkolok. Még a csehek ellen sem. Pont.
Ám aztán a mérkőzés kezdete előtt rá kell jönnöm, hogy az a néhány szivárványos zászlóba öltöző holland szurkoló, akivel a stadionban találkoztam, csupán a talpasa, a legutolsó katonája egy iszonyatos erőnek. De még a holland miniszterelnök is csak egy bábu a sakktáblán, csúnyábban fogalmazva egy hasznos idióta. Sokkal többről, sokkal mélyebb dolgokról van itt szó, mint arról, hogy néhány szurkoló milyen zászlóval jött a meccsre.
A himnuszok előtt ugyanis meglátom a pályaszéli reklámtáblán – vagy inkább fényújságon – a szivárványt. Természetesen megüti a szemem a látvány, ezért onnantól kezdve a meccs alatt is figyelem a reklámokat. Amint kimegy a labda, ápolás van, vagy áll valamiért a játék, én a hirdetőcsíkot nézem. És egyik ámulatból esek a másikba.
Az arab kézben lévő légitársaságot leszámítva szinte minden főszponzor hirdetése szivárványosan fut. És itt nem valamilyen feltörekvő, semmitmondó kis cégecskékről beszélünk. Mert ha így lenne, akkor talán még lehetne erre valamiféle magyarázat az, hogy nem mernek szembemenni a fősodorral, és ezzel akarnak bekerülni ők is bizonyos belső körökbe.
Ám itt világcégekről van szó. Olyan léptékű világcégekről, amelyekről az ember – az átlag halandó legalábbis – azt képzelné, hogy már nem kell megfelelniük senkinek, brandjük, nevük, múltjuk alapján nincs szükségük szánalmas szervilitásra, beteges opportunizmusra, hiszen ők ezek nélkül is világcégek. Méghozzá olyan súlyúak, amelyeknek százmilliók fogyasztják, használják a termékeiket. Ez utóbbi ráadásul tény. És éppen ez a tény mutat rá arra, hogy itt valami más, valami sokkal veszélyesebb dolog van a háttérben.
Valami iszonyatos erejű háttérhatalom, egy valódi „deep state” létezését kell emögött sejteni. Olyan erők mozgását, ígéreteit, elvárásait, követeléseit, amelyek számára immáron nincs tabu, nincs olyan „terep”, ahol ne akarnák ránk erőltetni és belénk sulykolni nézetrendszerüket.
Mert csak egy gigantikus erejű, megfoghatatlan hatalmi háló lehet képes rávenni – vajon pénzzel? esetleg nyomásgyakorlással, fenyegetéssel? ki tudja? – nagy múltú világcégeket arra, hogy a horror összegekért megvett pályaszéli reklámjaikat szivárványba öltöztessék, amit aztán az egész világ láthat. Mert a tv-közvetítések jóvoltából bárki láthatta és láthatja, hogy a Puskás Arénában látott „szivárványos hirdetések” az összes többi Eb-helyszínen is ugyanúgy felbukkannak. Bakutól Koppenhágáig, Bukaresttől Szentpétervárig, Sevillától Londonig mindenütt ugyanúgy próbálnak „érzékenyíteni”...
Mint minden területen, itt is ordít a liberális hegemónia pofátlan kettős mércéje. Emlékezhetünk, hogy amikor néhány éve egy-egy magyar–román meccsen felhangzott a „Vesszen Trianon!” kórus, akkor kánonban zúgta a szélsőségesen liberális kórus, hogy a sportban nincs helye a politikának, a kettőt nem kell és nem is szabad összekeverni.
Most, amikor szintén sportról, egy foci-Eb-ről beszélünk, akkor senkit nem zavar a szivárványzászlók lobogása, Manuel Neuer szivárványszínű csapatkapitányi karszalagja, a müncheni pályára berohanó „szurkoló”, vagy az Eb összes pályáján fényújságon hirdető világcégek egymást túllicitáló, szivárványos abnormalitása. Nem olvasni publicisztikákat arról, hogy ez már azért sok, hogy ez felesleges, ennek nem a stadionokban lenne a helye és hogy hosszú távon ez akár kontraproduktív is lehet. (A normalitás nevében reméljük, hogy előbb-utóbb az is lesz!)
Most csend van...
Végiggondolva mindezt, levonható a konklúzió. Adva van néhány közép-európai ország – közöttük nagy büszkeségünkre mi, magyarok is –, amely próbál a hagyományos értékek, a kereszténység, a család és a nemzeti önazonosság mentén létezni. És van a „haladó világ”, a „fejlett Nyugat” (az idézőjelek ezúttal különös fontossággal bírnak!), amelyben minden a feje tetejére állt, ahová egy szivárványos világ köszöntött be, megspékelve azzal, hogy immár nemcsak Istent tagadják meg, de az emberi nemek létezését is, és lassan minden egyetemes értéket, amitől ember lett az ember. Ráadásul pénz, paripa és fegyver korlátlanul rendelkezésükre áll ennek elterjesztésére (lásd: Eb-reklámtáblák), mert a háttérerők mindent biztosítanak a kiszolgálóiknak céljaik elérése érdekében. Azt is láthatjuk, hogy aki szembe mer szállni, ellenvéleményt mer megfogalmazni, azt minden erejükkel igyekeznek magyarázkodásra, mentegetőzésre kényszeríteni, s ha ez nem elég, akkor ellehetetleníteni, állásvesztésre ítélni, lenullázni.
Nem sok jóval kecsegtet a helyzet.
De mielőtt feladnánk, vagy elcsüggednénk, éppen a budapesti Eb-nyolcaddöntőre kell gondolni, abból kell erőt meríteni. A futballpályán előzetesen Hollandia volt az esélyes. Szinte minden mellettük szólt. Végül mégis úgy alakult, hogy ők „kényszerültek térdre”, mert Csehország – amely végigbrusztolta, végigküzdötte a mérkőzést – legyőzte őket. Ez a párhuzam reményt adhat nekünk is. Igenis, van esély arra, hogy a normalitás győzzön az abnormalitás felett. Csak hinni kell benne és megtenni érte, ami tőlünk telik.
