Hosszú Katinka, az aktuális áldozat
Hosszú Katinka háromszoros olimpiai bajnokként, kilencszeres világbajnokként, valamint tizenöt Eb-cím, megszámlálhatatlan rövid pályás vb/Eb- és Világkupa-győzelem birtokosaként a legcsekélyebb mértékben sem szorul rá a védelemre. Eredményei önmagukért beszélnek, s talán éppen ezek szolgáltatnak okot az őt ért támadásokra. A csodálatos úszónőt ugyanis egy egészen jól körülhatárolható kör támadja, amelynek minden magyar öröm fáj, minden magyar fájdalom öröm, és – ha ez nem lenne éppen elég – minden magyar Hérosz szobra ledöntendő.
Amikor Hosszú Katinka bejelentette, hogy visszalép a 200 méteres pillangóúszás előfutamától, mert az időben nagyon közel van a 200 vegyes döntőjéhez, amelybe korábban már sikerrel kvalifikálta magát, valóságos támadáslavina zúdult rá. Az egy dolog, hogy a hírek alatti kommentekben kikezdték, hiszen a szurkolók természetesen sokfélék, így nyilvánvaló, hogy olyanok is akadnak közöttük, akik szidják, ócsárolják Katinkát. Amikor azonban közéleti személyiségek, aktív és visszavonult sportriporterek is beletörlik a bakancsukat az elmúlt évtized egyik legeredményesebb magyar sportemberébe, akkor az nem csupán elszomorító, de legalább annyira elgondolkodtató is.
Márpedig, ha elgondolkodunk, akkor muszáj észrevenni, hogy nem valami elszigetelt jelenségről van szó. Aki azt hiszi, hogy egy-két ember utálja Katinkát és most, hogy nem sikerült jól szerepelnie Tokióban, pusztán személyes utálatuk jeleként bírálják őt, az tévúton jár. A dolog ugyanis túlmutat Katinkán. Egy világosan látható folyamat szerves része az, aminek most éppen Hosszú Katinka lett az áldozata.
Létezik Magyarországon egy kör, amelyik mindent leszól, lefitymál, ami számunkra értékes, örömteli, mindent becsmérel, ami számunkra szent, és mindez egyaránt megfigyelhető események és konkrét személyek esetében is, beleértve a sportot, a színházi és filmes világot, a kultúrát, az alkotóművészeteket és számos más területet. S bár a sportot, vagy a művészetet különösen nem szerencsés nyakon önteni a politikával, ám akkor is tetten érhető a tény: ezek a támadások mindig, minden esetben a balliberálisok – bocsánat, új, aktuális nevükön: a demokratikus ellenzék – oldaláról jönnek.
Csak néhány, kiragadott példa. A balliberálisok udvari megmondója – Farkasházy „Teddy” – volt az, aki kijelentette: nem szurkol a magyar válogatott sikeréért, mert ha jól szerepel a válogatott, az erősítheti a közismerten futballrajongó Orbán Viktort. Nem sokkal az Európa-bajnokság előtt Niedermüller Péter volt az, aki ír akart lenni a Magyarország–Írország meccssen.
A „demokratikus ellenzéki” összefogás egyik pártja – a Momentum – volt az, amely azzal tette le a névjegyét a magyar közéletben, hogy elkaszálta az olimpiai pályázatunkat, amellyel pedig jó esélyeink lehettek volna a rendezés elnyerésére.
A balliberális oldalról érkeztek – politikusi és lakájmédia-részről egyaránt – azok a folyamatos támadások, amelyek az Orbán-kormány 2010 óta folytatott sportpolitikáját érték, beleértve a létesítmény-fejlesztéseket, a világesemények rendezéseinek pályázatait vagy éppen a tao-t. Ugyanez a kör fanyalgott folyamatosan a foci-Eb rendezése és az ahhoz szervesen kapcsolódó beruházás, a Puskás Aréna építése kapcsán, ahol rendszerint az új nemzeti stadion bekerülési költségét firtatták.
(Tényleg csak zárójelben: jellemtelenségük iskolapéldája volt, hogy a sikeres rendezés és válogatottunk remek szereplése láttán, szimpla népszerűséghajhászásból már aztán címeres mezes fotókat és gratuláló üzeneteket posztolgattak közösségi oldalaikra, éppúgy, mintha sportbarátok és a magyar csapat őszinte szurkolói lennének! Hányinger!)
És ugyanerről az oldalról érkezik immáron visszatérően az a módszeres és kritikán aluli színvonalú hangulatkeltés, amelynek részeként például tokiói olimpikonjaink és olimpiai helyezettjeink zsebében kotorásznak. (Az Index különösen rá van kattanva erre a témára. Néhány hangulatkeltő, zsebturkálós írás itt, itt és itt olvasható!)
Most csak és kizárólag a sport területéről hoztunk példákat, mert ha idevennénk például még régebbről az Újszínház és Dörner György kinevezésének ügyét, az SZFE-ügyet vagy az új Nemzeti Alaptantervet (NAT) kísérő aljas és nemtelen támadásokat, akkor az nagyon messzire vezetne és jócskán szétfeszítené ezen írásunk kereteit. (Ezekkel is foglalkoztunk korábban, például itt és itt!)
Mindezek mellett tudatosan és tervszerűen zajlik nagyságaink tetteinek relativizálása, kimagasló személyiségeink – divatos kifejezéssel élve – deheroizálása is. Muszáj észrevenni, hogy mindez nem csupán néhány neurózisos, lelkileg megzakkant ember magánakciója. Ez egy tudatos folyamat, amelynek szolgálatában hatalmas médiagépezet is áll, és amelynek sormintájába tökéletesen illeszkedik Hosszú Katinka ügye is. Ami, mint látható, sokkal több, mint pusztán a háromszoros olimpiai bajnok úszócsillagunk becsmérlése.
Arra, hogy a dolog véget ér, hogy ezek a hivatásos fanyalgók, becsmérlők, deheroizálók majd elfáradnak, beleunnak, fölösleges várni. Ezeket ez élteti, és sokan – sajnos – még nagyon jól meg is élnek belőle, hiszen a Hálózat busásan megfizeti a Júdás-pénzt az őt kiszolgáló személyzetnek.
Nekünk a feladatunk az, hogy felmutatva ennek a dolognak a folyamat-jellegét, segítsünk tisztán látni, de ennél is sokkal lényegesebb, hogy ne hagyjuk elbizonytalanítani magunkat kedvenceinket, nagyságainkat illetően. Teljesítményüket mindig az abszolútértékén nézzük és a mindenséggel mérjük. Amennyiben valaki – mint az éppen aktuális becsmérelt, Hosszú Katinka – háromszoros olimpiai bajnok, akkor tiszteljük és becsüljük meg mindazt, amit elért, még akkor is, ha éppen rosszabb versenyt futott, és ha emiatt néhány nevesincs személy hadjáratot indít ellene.
Hosszú Katinka három olimpiai aranya ugyanis még 100 év múlva is fel lesz majd vésve az aranytáblára, míg az őt lejáratók neveire már egy év múlva sem fog emlékezni senki...
Vezető kép: MTI/Kovács Tamás
