És a Tomi most mégis kinek dumál? – Gyorsjelentés arról, hogyan működik a kevert fajú szurkolás Dunaszerdahelyen
Az eredménytől függetlenül, ez tényleg szórakoztató volt. Jelen sorok szerzője – elnézést a modoroskodásért! – életében először járt a dunaszerdahelyi DAC stadionjában, rögtön a román Steauától is tolvajkodó román FCSB (efcsébé) ellen. Élmény volt.
A címben említett Tomi a stadion szpíkere, aki a nyelvtörvény szellemének megfelelően először ékes szlovák nyelven ismertette a pályán történteket. És csak utána jött a magyar, végül az angol permutációja az olyan fontos bejelentéseknek, hogy a 44-es számú játékos elhagyja a pályát, mert fáj a lába. A meccs után pedig a levezető szöveget is ugyanebben a sorrendben adta elő. És ebben a kis idegesítő apróságban benne foglaltatik a felvidéki magyarság összes búja és baja. Tényleg, mi a fenének kell szlovákul összefoglalni a történteket és az érzéseinket a szinte kizárólag magyar, sőt, jelentős számban anyaországi vendégszurkolókból álló közönségnek?
A Dunaszerdahelyi Atlétikai Club (DAC) hamisíthatatlanul magyar csapat. Ami jó benne, az magyar, ami nem jó benne, az is magyar. Ha a magyar labdarúgó bajnokságban versenyeznének, talán nem esnének ki. Játékosállományban, stadionban a középszerhez sem közelítenek, de azért jók, amiért a magyar válogatott. Magyarországért, a magyar nemzetért küzdenek hétről hétre, ez pedig pont annyi pluszt ad a néhány magyar mellett csehszlovákokból, balkániakból, baltiakból és közép-amerikaiakból álló együttesnek, hogy messze a papírforma felett végeznek a szlovák bajnokságban.
ÉS EKKOR JÖTT A KONFETTI LIGA
Hát, erre mondják, hogy ez meg egy másik kávéház. Több mint nyolcezer szurkoló csak összejött a Kárpát-medencéből, de az egykori BEK-győztes Steaua maradványait Romulusként és Remusként összedákórománkodó FCSB (efcsébé) mégiscsak egy jobb csapat. Ide (sajnos) már kevés volt, hogy utáljuk a románokat, mert a tótokkal pont ilyen viszonyt ápolunk, az pedig a DAC hétköznapjait jelenti.
Magyarnak lenni pont olyan, mint élni, vagyis nem egy romantikus hajókirándulás, hanem tragédia. Jobb esetben tragikomédia. Elő is került a kérdés, hogy „nekünk semmit, nekik mindent?” El is könyveltük, hogy nem lehet úgy tisztességes nemzetközi meccset játszani, ha a szlován bajnokságban szívatott DAC-nak egy szlovék bíró fúj, de ezt, már ott, amikor még stadionárfekvésben ittuk a söröket, akkor sem gondoltuk komolyan. Az FCSB (efcsébé) sajnos tényleg jobb volt a DAC-nál, és ezt a két legkevésbé sem román képű játékosuknak, Miculescunak és Popescunak köszönhették. A kiállítás meg tényleg kiállítás volt – sajnos.
A DAC HELYE AZ UNIVERZUMBAN
Az élet meg a világmindenség alapvetően a dichotómiákra épül. Jin és jang, férfi és nő, magyar és román. Aztán bonyolítunk, mert van olyan, hogy klubcsapat (Kispest) és válogatott. A kettő nem kizárja egymást, hanem a második az első miatt erős. A következő szint pedig az, amikor pl. a Ferencváros selejtez a BL-ben, és akkor nyilván mindenki a képzetlen, de lelkes azerieknek szurkol. Mert olyankor nem a kisantant valamelyik csapatával találkoznak. És még ez alól is van kivétel, mert a DAC papíron szlovák csapat.
És így született az a rendkívül furcsa, a Nagy Háború karácsonyi meccseit megidéző varázslat, amikor e sorok szerzője éppen Fradi-ultrák között nyomogatja békésen a gombokat. Szerdahely olyan a magyar bajnokságban szocializálódott szurkolóknak, mint a Paradicsom egy refkónak. Minden el van felejtve, mindent magad mögött hagytál – itt hőbörögsz a románok ellen magyarként, azt' ez így van jól.
Az egyik öreg fickó, aki elsőként igazított el engem a kocsmában a csapolt és üveges sörök kérdésében, rögtön jelezte, hogy a DAC stadionjában mindenki csak először jár, nem egyszer. Mert rá lehet kapni. Utazunk mi ennél többet is egy meccsért, annak viszont tényleg van egy hangulata, amikor az (...) Na, akkor rendes nevükön, ahogy nem szoktam nevezni őket. Szóval van egy hangulata annak, amikor a zetés a halissal, a fradista az újpestivel ordítja együtt, hogy „ki nem ugrál, büdös ***”. A kispesti meg cikket ír.
Aztán felmerül a kérdés, hogy ha és amennyiben a történelem kereke a megfelelő irányba áll, akkor mit fogunk csinálni? Lesz még valaha ekkora és ennyire megható nemzeti együttműködés? Hát, a legrosszabb esetben is pár évig mosolyogva ustawkázunk a parkolóban.
