Igazából tökmindegy, írogatunk-e itt Magyarországon cikkeket Bidenről meg Amerikáról, mert ezen végképp nem múlik semmi. A 444-nél és a többi CIA-közlönynél még nem jöttek rá erre, mert kampányidőszakban tucatjával öntik a Demokrata Párt propagandáját, pedig Magyarországon egyetlen halott amerikai állampolgár sem él, úgyhogy innen minden igyekezet ellenére se nagyon fog szavazatokat kapni a hősük. Az viszont mégiscsak figyelemre méltó, hogy a világ legerősebb országában, ahol közmondásos volt, hogy nem választanak elnökké elesett, gyenge embert, átment, és évek óta simán átmegy, hogy ez a szerencsétlen marionettbábu az első számú döntéshozó – állítólag.
Trump narancssárgaságán röhögtél? Találgatta az amerikai progresszív sajtó, hogy milyen rejtett egészségügyi gondjai vannak Trumpnak, amelyek miatt alkalmatlan az elnökségre, és le kéne mondatni? Hát nézd már meg ezt a szerencsétlen Bident! Ha nem látnád, még menni se bír! Üveges tekintettel mered bele a világba, olyan tanácstalanul totyog, mint valami sztrókos galamb, és gyakran arrébb kell tenni, mert önerőből már nem sikerül. Nem tudja, hol van, hova megy, össze van zavarodva, fogalma sincs, miről beszél, lépcsőkön és szónoki emelvényeken hentereg tehetetlenül, nem ismeri fel az amerikai himnuszt, nem ismer fel embereket, vagy felismeri őket, csak nincsenek ott, de még kezet is fog velük.
Ez a cikk persze csak látszólag szól Bidenről. Valójában a posztmodern kor posztigazságairól szól, amikor már nincs Igazság, sőt ennek a lehetőségét is elvitatták. Ma már minden tökmindegy, mert semminek sincs tiszta jelentése és értelme. Ha mégis van, akkor úgyis jön majd egy megzakkant, idült párthívő, aki elmagyarázza, hogy az nem is úgy van, ahogy látható, hallható, tapintható, mert az ő politikai hitvilága felülírja a valóságot.
Ez a cikk arról szól, hogy talán már valóság sincs, mert ha lenne, akkor nem egy ilyen hányaveti módon összedrótozott, rozoga figura lenne az elnök, aki körül nagyjából semmi nem stimmel. Csak ritkán van magánál, többnyire inkább bele kell karolni, és vinni, ahova a hivatalos útja meg van tervezve, mert a végét járó Brezsnyev is egészen virgoncnak hat hozzá képest. Az USA ebben is az új Szovjetunió lett. Biden felolvassa a papírból a neki oda elrejtett utasításokat is, eltéved a Fehér Ház kertében a bukszusok közt, elmegy a neki kijelölt pulpitus előtt, nem találja el az évszázadot, sem azt, hogy melyik az amerikai himnusz… Kamala Harris se bántóan éles penge, de rajta is látszik időnként, hogy nehezen tűrtőzteti magát, és kis híján elröhögi Joe összeomlásait.
Aki elhiszi, hogy tényleg ez az ember irányítja a világ legerősebb hatalmát, annak a következő szinten is van keresnivalója, és a Mikulás hoz majd neki ajándékot repülő szánon, Lappföldről.
Egy friss kutatás szerint a lengyelek szeretnék ezt az ajándékot. Ők nagyon, a magyarok ellenben alig bíznak Bidenben. A lengyelek 83 százaléka tekint rá bizalommal a nemzetközi ügyekkel kapcsolatban, míg idehaza 19 százalék ugyanez az arány. Ne legyünk persze naivak: a lengyelek se ebben a lerobbant öregemberben bíznak, hanem Amerikában, amely partnerüknek látszik a legfőbb lengyel geopolitikai törekvésben, a katonai hatalmuk kiépítésében és Oroszország visszaszorításában.
Az pedig egyáltalán nem számít, hogy Joe Biden, vagy valami nála is szerényebb képességű figura, Alexandria Ocasio-Cortez, Peter Griffin, esetleg Fekete-Győr András irányítja névleg az USA-t. Illemből bemondják az érdekeltek, hogy Biden jó elnök, erős vezető, megbízható, és ettől úgy is lesz. Hiába látszik teljesen nyilvánvalóan az ellentéte, nem változik semmi. A posztigazságok korában semmi nem számít, és bármi elfér.
Ráadásul, ha mindez ne lenne elég, Bidennek még van egy olyan fia is, aki 53 éves ugyan, de apunak kéne vigyáznia rá. Apu viszont saját magára se tud. Hunter Biden a jelek szerint nyakig benne van bizonyos ukrajnai érintettségű korrupciós ügyekben, legújabban az apukájával együtt egy ottani vesztegetéssorozattal hozták kapcsolatba, és akkor még ott van a narkó iránti olthatatlan szenvedélye is. Számít ez? Ugyan, dehogy!
Az ember szinte már kívánja, hogy bárcsak nőügyei lennének Joe Bidennek, mint annak idején Bill Clintonnak. Utóbbi ugye nyilvánosan letagadta, hogy volt ott egy kis gyakornokság extrákkal Monica Lewinsky szájában, és olyan rosszul sült el a kaland, hogy majdnem az elnökségébe került. Pedig ő csak életerős, magabiztos férfiként cinikusan hazudott egy nagyot, de el tudta mondani fennakadás nélkül, bele tudott nézni egyenesen a kamerába, értette, hogy hol van, tudott menni, és képes volt egyéb ilyen, akkor még az amerikai elnök életében hétköznapinak tűnő bravúrokra.
Ma viszont tele vannak a videómegosztó oldalak Joe Biden blooperekkel és gaffes-ekkel – gyakorlatilag nem lehet rendesen mémelni a fazont, mert olyan iramban ontja a nyersanyagként is verhetetlen felvételeket, hogy az internet mémgyárai alig bírják tartani a lépést. Hiába nyilvánvaló, hogy komoly bajokkal küzd, a fősodratú média pozícióban tartja, kihasználva, hogy az információk és dezinformációk özönében teljesen szét van töredezve a nyilvánosság. Van itt következménye bárminek, vagy az ellentétének? Dehogy van!
Beléptünk hát a totális posztmodernbe. Az amerikai elnök nyilvánvalóan egy megrozzant figura, aki nem ura önmagának se, de ez is simán belefér. Annyian el akarják hinni, hogy nem ez a helyzet, illetve annyira nem mer/akar senki ez ellen megmozdulni, hogy ez is átmegy. Amióta világ a világ, azt a legendát hangoztatják, hogy az amerikaiak kényesek az elnökük állapotára, és csak erős, energikus, fitt vezetőt hajlandóak megválasztani. Hát, látjuk! Azt választanak meg, akit a média megválasztat velük, vagy akinek több hirtelen beeső levélszavazatot számolnak össze a demokratikusan bedeszkázott, átláthatatlan helyiségben.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS