A béke és a háború között csak néhány rossz döntés a különbség

Nagyapám megjárta a Don-kanyart, mesélt róla, de nem szívesen és nem sokat. Anyámnak többet, tőle tudom az alábbi történetet. A háború felfoghatatlansága derül ki belőle, és az, hogy mennyire nem érvényesek benne a béke fogalmai. 
 

A háború halottai nem mesélhetik el a történetüket

Nagyapám híradós karpaszományos őrmester volt ekkoriban és nem közvetlenül az első vonalban állomásozott az alakulata, hanem hátrább, az ellenséges tüzérség hatókörén túl. Egy házban laktak, messze a jól álcázott rádióállomásuktól. A háztól nem messze volt egy „légo-árok", olyan cikkcakkos árok, amelybe légitámadás esetén lehetett menekülni. Ez azért volt így kiásva, hogyha egy kisebb repeszbomba be is esik, az egy kanyarral arrébb lévő embert a föld már megvédje. Egy orosz Rata, nagyjából reggeli idején, minden nap „zavarórepüléseket” végzett, és időnként ötletszerűen választva célpontot, ledobott néhány bombát. Néha mentében, néha jöttében. Ez egy szokásos eljárás a háborúban, mindig, zaklatni, fárasztani kell az ellenfelet, soha ne legyen nyugta. A magyar csapatok légvédelme nem volt valami nagyon erős, ők maximum csak kézifegyverekkel lőhettek a gépre.

Ezért az volt a parancs, hogyha jön, bármikor, bármilyen gép, akkor azonnal fedezékbe kell vonulni a háztól nem messze ásott árokba. Nagyapám nem volt egy könnyű ember, nem szerette például, ha evés közben zavarják. És amikor jött a légiriadó, és ő éppen reggelizett, akkor azt mondta, hogy befejezi az étkezést és nem fog rohangászni úgyse pont ezt a házat fogja bombázni az orosz. A többiek azért kiszaladtak az árokba. Mit tesz isten, a Rata aznap pont ott dobott le néhány bombát és pont az árokra. És amilyen szerencséjük volt nagyapám bajtársainak, a ledobott bombák mind úgy estek, hogy mindenkit megöltek, aki ott keresett fedezéket. Nincs tanulság, sem a parancs betartása, sem a nem betartása nem véd meg, sőt, a józan eszed sem, hiszen nagyapám bajtársai a racionális döntést hozták, a jobb esélyt választották, mégis meghaltak. Ezt anyám nem mesélte, csak gondolom, mert ilyenkor sokszor így tettek, főleg ha már fagyos volt a föld, hogy ott, abba a gödörbe temették be őket, ahol meghaltak. Maradt ott még elég árok, habár nem hiszem, hogy azokba szívesen menekült volna ezután bárki is. 

A békében általában, amikor (viszonylag) ritka a más emberek irányából érkező gyilkos, ártó szándék, akkor sok múlik az eszünkön, a racionális döntéseinken. A háborúban azonban csak szerencsénk lehet. De nagyon sokszor nincs. Nagyapám túlélte a visszavonulást, a magyarországi harcokat, a kommunista uralmat is, mert a nyilasok után a kommunisták sem hagyták békén, és élt még a háború után 57 évet. Ebből bő ötvenet erőben egészségben. Több százezer akkori magyar katonának azonban nincs olyan története, amely elmesélhető lenne, mert szegények soha nem tértek haza. Hálás lennék ha megválaszolná nekem valaki azt, miért hittem én el a nagyszüleimnek örökre és visszavonhatatlanul, hogy a háború sokkal könnyebben jön, mint azt józan ésszel gondoljuk? És azt is, hogy a következő generáció nagy része meg miért nem veszi ezt komolyan? Pedig én igyekeztem tovább adni ezt a tudást.