Az Antall-kormány rettenetesen nehéz helyzetet örökölt 1990-ben. Az első perctől kezdve szabotázsokkal találták szembe magukat a saját kormányzati háttér-intézményeik, és úgy általában az államapparátus részéről. Folyamatos dezinformációs kampány zajlott a kormány ellen, a média kirívóan ellenséges volt velük szemben. Mindemellett a gazdasági helyzet is borzasztóan nehéz volt; a kormány bízott ugyan a nyugati háttérsegítségben, azonban végül magára maradt a kommunizmus örökségének eltakarításában. Nem volt stabil a kormány társadalmi háttere sem, az önkormányzati választásokon az SZDSZ bizonyult az erősebbnek.
1990. október 21-én érkezett haza a kormány Amerikából, egyből kormányülést tartottak és itt döntöttek a benzináremelésről: 65 százalékos áremelkedést határoztak meg, ami nyilvánvalóan sokkolóan nagy. Hatósági árszabályozás volt érvényben, a kormány szabta meg az árakat, ez még a kommunizmus öröksége volt. Magyarországnak 8-10 napra elegendő tartaléka volt ekkor, elsősorban a szovjet függés eredményeképp, hiszen ez zsarolási potenciál volt az országgal szemben. Megállapodás született, hogy 1991-től dolláralapra helyezik az olajszállítást, ez az oroszoknak sokkal jobb üzletet jelentett, emiatt kevés üzemanyagot szállítottak addig. Alapvetően 40 napnyi tartalék kellene, hogy legyen; tényleg az ország működőképességének megőrzése volt a tét. Folyamatosan csökkent a magyar készlet, a taxisblokád előtt ez már csak négy napnyi volt. Ekkor jött az Öböl-válság is, ami már csupán két napra csökkentette a tartalékot.
Szekér Nóra – Modellváltás ’89 – Tetszettünk Volna… ? Fotó: Horváth Péter Gyula
Szekér Nóra elmondta, hogy hihetetlen sajtóhisztéria vette kezdetét, hiszen kiszivárogtatták az emelést; mindenki vásárolt, ami közvetlen válsághelyzetet okozott. Titoktartás védte a hatósági ár változását, nem volt szabad kiszivárogtatni, de mégis megtörtént. A kormány ekkor még tagadott. Október 25-én hivatalos kormányülést tartottak, a benzin árának emelése nem volt napirenden, hiszen már korábban döntöttek az ügyben, ez egyelőre még titokban maradt. Ezt követően azonban a sajtó elé tárták a szituációt; még aznap, pár órával később a taxisok már elkezdtek gyülekezni, este fél 8-ra megtelt a Kossuth tér a taxisokkal, akik tárgyalni akartak. Erre a kormány nyitott volt, de nem zsarolópozícióból, mondta Siklós Csaba, közlekedési miniszter. Másnap reggelre várták a küldöttséget, de azzal a feltétellel, hogy a blokádot oldják fel. Október 25-én este 23 órára az össze budapesti híd blokád alá került, kivéve a Lánchíd, ahol egy sávon nyitva hagyták a közlekedést.
Másnap reggel, október 26-án már a teljes ország blokád alatt volt. Hihetetlen mértékű és szervezettségű, teljes lezárás volt, a sínekhez is odaálltak a taxisok, akár azt is blokád alá vonhatták volna.
Felmerül a kérdés, hogy 12 óra alatt ilyen szervezettségű blokád létrejöhetett-e? Külön kis társadalom a taxis, az állambiztonság feltehetően komoly kapcsolatokkal rendelkezett a köreiben. Könnyű volt taxisnak lenni, csak Budapesten 10 ezer taxis volt, 40 ezer országosan, ezzel le lehetett fedni az országot. Ekkor Bécsben 2 ezer taxis volt. CB-rádiós rendszerük működött, amit egy vonalra lehetett kapcsolni, így a szervezés közvetlen és könnyű volt. Sok korábbi pártállami ember csinált magántaxi-céget. Nagyon jól koordináltan és hozzáértéssel működött a blokád; úgy állították be az autókat, hogy ha nekik megy egy komoly harckocsi, nem szétcsúsznak, hanem maradnak, farkasfogszerűen. Az átlagember ezt nem tudja felmérni.
Antall József kórházban volt, műtétet hajtottak végre rajta, az időzítés sem lehetett véletlen. Október 27-re üzemanyagszállítmányok érkeztek, Antall intézkedett a betegágyból, így ez segített a kormánynak a tárgyalási pozícióban; helyettese Horváth Balázs volt, aki civilebb belügyminisztériumot próbált kialakítani, a rendőrség szemében nem volt sok tekintélye.
Hogy lehet megoldani a helyzetet? Külön verziók születtek, az egyik szerint a rendőrség katonai járműveket kölcsönzött volna, legénység nélkül, de ezt Göncz Árpád nem engedélyezte, félreértelmezve a jogkörét. A másik terv az volt, hogy egyenként kiemelik a taxisokat, elveszik a slusszkulcsukat és elviszik az autójukat utána. Egyik verzió sem lépett életbe, ebben is jelentős szerepe volt Göncz Árpádnak. Rizikós lett volna ez a megoldás is, összecsapásoktól féltek; Göncz Árpádnak ki kellett volna állni és felszólítani a jogtalanság befejezésére a taxisokat. Göncz ezt sem tette meg, akit többen felkerestek a kormány tagjai közül, hogy adjon ki egy nyilatkozatot, de elutasította.
Budapest, 1990. október 28.
Horváth Balázs belügyminiszter (a szócsővel), mellette jobbra Für Lajos honvédelmi miniszter (j), Jeszenszky Géza (háttérben b2) külügyminiszter és az MDF (Magyar Demokrata Fórum) más politikusai a Parlament előtt a kormánypárti tüntetésen. MTI Fotó: Talum Attila
Horváth Balázs hangsúlyozta, hogy nem lesz atrocitás, azonban rengeteg pletyka keringett, hogy a kormány lövetni fog. Barna Sándor, budapesti rendőrkapitány azonban saját szakállára úgy nyilatkozott, hogy atrocitás készül, így az ő szerepe is legalább kétséges. A BRFK vezetője Göncz Árpáddal közös nyilatkozatot adott ki, hogy ha bármi történik, ők a nép pártján állnak.
Október 26-án tárgyalásokig is eljutottak, kompromisszumközeli állapothoz jutottak, azonban Göncz kiadott egy közleményt, miszerint a taxisok tartsanak ki, a kormány pedig vigye le az árakat; ez ismét megkavarta a helyzetet és nem született egyezség.
Október 27-28-án a kormány mellett is tüntetések kezdődtek, vasárnap, október 27-én 16.00-kor nagy tüntetés volt.
A küzdelem végső eredménye egy megállapodás lett, az érdekegyeztető tárgyalásokon a taxisok elfogadták a 12 forintos literenkénti kompenzációt, ezután a taxisok megszüntették a blokádot, és az utak felszabadultak.
Vezetőkép: MTI/Németh György
Facebook
Twitter
YouTube
RSS